Jegyzetek

 2020. október 26-28.


Különös, különös éjszaka volt. Fent a hegyen. A Nagyhagymáson. Azért-e, mivel már a dél is különös volt? Vida megírta. Centauri megírta. Megírom én is (időrendi sorrend marad).

Miután kiderült, hogy széldöntés miatt nem tudunk felmenni a térképeken megjelölt úton az Egyeskő menedékházhoz, autómnak sikerült nagy nehezen parkolóhelyet kapnia a Sinistra körzetben, amely sehol nincs, de nekünk mégis eszünkbe jutott Balánbányáról. Kevés lelkesedéssel gyalogoltam Vida és Centauri után, akik sem nem siettek, sem nem sétáltak. Ketten mentek, beszélgettek. Két völggyel odébb volt a felvivő ösvény, amely tényleg ösvénnyé vált adott pillanatban, amikor tettünk egy jobb kanyart, és az utolsó ház mögött vonyítani kezdtek ránk a huskyk egy kennelből, ami már a mezőn volt. Vállat vontam. Évek óta elhatároztam, hogy akarok egy saját farkast. Nem cseh farkast. Nem huskyt. Úgyhogy mehetek tovább. Vida ekkor még elől lépkedett, aztán, amikor elhúztuk és visszahúztuk a kertsorompókat, lemaradt, sőt, amikor beértünk a fenyvesek közti nagyon durva emelkedőbe, már minden lépésnél fújtatott, de meg-megállt, mosolygott, és mindenre volt valami szava. Pedig szófukar. Ettől (is) jó. Na, de nem dicsérem se itt, se személyesen, inkább a háta mögött tisztelem. Sok éves túrázói tapasztalattal haladt a menedékházhoz.

Egy háromszéki házaspár csatlakozott hozzánk. A nő vonzó barnabőrű székely, gyerek után (mobilon mutatta az utódot, hogy ne udvaroljak) kissé szétcsúszva, határeset. A férfi mázlis, anno vonzó nő döntött mellette, számára most is az, ezt a menedékházhoz való megérkezésünkkor tudtam meg, amikor átadták a mobiljukat, hogy fotózzam le őket, hátuk mögött az Egyeskővel. Ahogy meglett a felvétel, a férfi szerelmesen befalta felesége száját, aki, szemeit lehunyva, viszonozta a közeledést.

Vidával megittunk egy sört a rönkház előtti csutakon, Centauri is csatlakozott, aztán naplemente előtt nekivágtunk a csúcstámadásnak. És itt ki kell maradnia egy napnak, hogy ne ismételjem, amit a két kolléga már megírt. Röviden annyit, hogy velük a medvék után madarakra próbáltam figyelni, és elbuktam életem első zergéjét a mobilozásom miatt.

Már nem emlékszem, mit pötyögtem, szerintem a feleségemnek üzenhettem valamit, amikor egyszer csak hátranéztem, és láttam, hogy Centauri úgy fut mögöttem, mintha a hegyen háború tört volna ki. Mint egy hegyivadász. Rohantam utána, hogy mi volna a baj, mire ő intett, hogy psszt, most ment el a zerge, amely percekig nézett engem, ő meg nézte a zergét, míg én mobiloztam. Tüstént elszégyelltem magam, és követni kezdtem a reményben, hátha mégis lefényképezhetem a vadat. De ez nem jött össze így Vidát és Centaurit a hegyen hagyva levonultam a szálláshoz, hogy engedelmeskedjem a pottyantós favécében gyomrom parancsának, ami után a civilizációban minden alkalommal másfél órás fürdés következett – ezt a válókeresetembe is beírták az mellé, hogy nem szeretem a csokoládét. Ez a nagyfürdés sem jött össze most, helyette kézmosás közben, anyaszült meztelenül talált rám négy Iaşi-ból érkezett román túrázó, akik a menedékház kulcsát keresték. Gyorsan körbetekertem magam a pólómmal, megmutattam, és kinyitottam nekik a mellettünk levő szobát, majd újra elmentem fel a sziklákra, hogy megpróbáljam lefényképezni a közelgő naplementét. Ezt követően pár pálinka és sör után nyugovóra tértünk.

Az előző nap a románok megkínáltak kávéval, amelyből reggelre már nem maradt egy korty sem. Sebaj, alig mentem ki a menedékház tornácára, amikor láttam, hogy Centauri a nem sokkal előtte elkért távcsövemmel megint fut. Odarohantam mellé. Izgatottan mutatott a velünk szemközti szikla irányába: – Látod? Ott mennek! – Szememhez emeltem a távcsövet. Csak nagy nehezen fedezte fel a magasban vöröslő szikla jobb felső sarkán a két fekete testet, amint egymás után haladnak a kőtörmeléken. Agyamba villant, hogy tűzkeresztségen esek át, életem első zergéit látom. Ünnepélyes volt a pillanat, ahogy a két vad vonult, majd eltűnt a köves szakasz melletti fenyvesben. Mintha csak álmodtam volna. Fekete testük, sárgálló fejük még most is előttem van, annak ellenére, hogy csak nagyon távolról figyelhettem őket. A vadon kárpótolta, sőt, kijavította előző napi figyelmetlenségem. Örültem, ugyanakkor szégyelltem is magam, amiért az élmény átélése helyett rögtön a fotógépemhez kaptam, hogy megörökítsem a látványt. Az állatok szabad szemmel nem voltak láthatóak, a fényképet is nagyítani kell ahhoz, hogy alakjuk kivehetővé váljon a jobb felső sarokban:

Miután eltűntek, elindultunk Vidával és Centaurival a Nagyhagymás-hegycsúcs felé. Útközben Centauri magyarázta, hogy milyen madarak húznak el felettünk. Fél füllel figyeltem, mert nekem még mélyülnöm kell, hogy a medvék után a madarak is érdekeljenek. Ő le-lemaradt, mindent tüzetesen megvizsgált, beleértve a hegyen élő növényfajokat is, így Vidával ketten érkeztünk a már ott levő románokhoz a csúcsra, ahol jól lehetett látni a környező hegyeket.

A távolban ragyogtak a Csalhó sziklái, mellette Vida felfedezte a Radnai-havasokat az Ünökő csúcsával, aztán a Görgényi-havasokat a Fancsal-tetővel, végül pedig a Hargita-hegységet. Körbenéztem, kifényképezkedtem magam, és siettem le, hátha egy alsóbb szakaszon közelről is meglátom a zergét. Mint később megtudtam, Vida még órákig fent ült, így ő kaphatta lencsevégre az általam megpillantani remélt vadat… Mondta is többször az utunk alatt, hogy ne menjek állandóan valahová, üljek le már valahol legalább három napra. Ma is elsőnek értem vissza a menedékházhoz, ahova már megérkezett a ház gondnoka s a felesége. Jelezték, hogy nagyobb román turistacsoport jön, ezért át kell adnunk nekik a szobánkat, és fel kell költöznünk a padláson kialakított hálóba. Az udvaron már készült a krumplipaprikás az érkezőknek. Kérdeztem, fizetség fejében kaphatunk-e mi, írók is egy-egy tál meleg ételt estére. Talán itt rontottam el… Támogatóm, Fried István professzor úr hiába figyelmeztetett, hogy egy író sose nevezze magát írónak, mások nevezzék őt annak.

Este, amikor megérkezett Vida Centaurival, és felváltva mutatták jobbnál-jobb közeli zergés képeiket, elfogott a sárga irigység, ugyanakkor újra beláttam: a saját kapkodásom áldozata vagyok. Ekkor azonban már mind a házigazda, mind a gazdasszony szeme tömény alkoholban úszott. Azzal a különbséggel, hogy a gazda egyre kedvesebbé, az asszony pedig egyre agresszívabbá vált… Amikor megismételtem az ételkérést nála, szó szerint belém kötött, azzal, hogy nagyképű vagyok, mert szerinte az írók nagyképűek. Erre azt mondtam kedvesen és halkan, emberek vagyunk, itt a pénz, vacsorát kérek szépen a két barátomnak. Ő még jobban ordított, hogy hallgassak, mert az írók nagyképűek.

Szó nélkül feljöttem, és mindenben engedelmeskedtem Vidának, aki nyugtatott, elmagyarázta, hogy semmi értelme a konfliktusnak, ne vegyünk tudomást az egészről. Ám ekkor újra történt valami.

A gazdasszony feljött a padlástérbe, közölte, hogy pofátlanok vagyunk, ezért nem kapunk vacsorát, majd a raktár felé haladva megsimogatta Vidát, hogy vele semmi baj. Erre Vida felugrott az ágyáról kiabálva: – Na ide figyeljen! Engem ne simogasson! A hegyen sem, s a völgyben sem!

Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Mindenesetre fordult a kocka, most én nyugtattam Vidát, aztán Centaurit, aki joggal akadt ki azon, hogy harmadik napja él meleg étel nélkül, és erre még pénzért sem szolgálják ki úgy, hogy azt sem tudják kicsoda, életében először látta őt a gazdasszony. Alig bírtam visszatartani, hogy ne csomagoljon, és ne induljunk le éjjel a hegyről, tartsunk ki reggelig. Közben a román turistacsoport lent hangos zene és éneklés közepette falatozott a bográcsból. Lementem, és megállapítottam, szép lányok is vannak közöttük. Ezt Centaurival is közöltem, mondván, hogy menjen le angolul csajozni, attól hátha megnyugszik, de ő erre nem mutatott semmi hajlandóságot, ami érthető, korgó gyomorral még az udvarlás sem olyan… A pálinkát viszont elfogadta tőlem a cigarettája mellé, és amikor jelezte, hogy most kéne szóljon a Back in Black című dal az AC/DC-től, azonnal betettem neki a mobilomról a számot, amitől láthatóan felszabadult állapotba került, így nem kellett éjjel, vaksötétben három órát legyalogolnunk a hegyről.

Gondolkodtam, hogyan próbáljam menteni a csorbát szenvedett székely vendégszeretetet. Ezért, miután a románok jóllaktak, és elaludtak, felajánlottam két túratársamnak, hogy felhozok titokban egy-egy tányérral nekik a bográcsból.  – Azt már nem! Ha nem adtak, nem adtak! Tudomásul vettük! – felelték ingerülten. Miután éhségüket elnyomta nagy nehezen az álom, leosontam, és magamnak suttogtam: – Én pedig igen! Minden egyes kanál, amivel a kondérból gyomromba juttattam a még meleg krumplipaprikást, bosszú volt a részeg gazdasszony iránt. – Kieszem a vagyonából! – ismételtem.

Vida aludt. Centauri aludt. Nem volt Nagycsütörtök, de aznap a székely „vendéglátómmal” szemben csütörtököt mondott a szintén székely kedvességem. Helyette szégyelltem magam a barátaim előtt...

Másnap reggel azért volt még pofám kávéért járulni a gazdasszonyhoz, aki szemlesütve elvette a pénzt, majd elém tette a három poharat. Nem tudtam eldönteni, hogy a megbánás vagy a lerázni akarás tükröződik arcáról. Vida és Centauri alig hitték el, hogy ezek után kávét kapunk.

Szótlanul mentünk le a hegyről. Barátaim talán a zergéikre gondolhattak, én meg a gazdasszonyra. Egy biztos volt: egyikünk sem értette, hogyan robbant ki a konfliktus, amit mindannyian másképp meséltünk el. Így a cselekmény nyitott maradt, hogy az olvasó is elgondolhassa a saját változatát. Ahogy elértük a Sinistra körzetet eszünkbe juttató Balánbányát, Vida halkan megjegyezte: – Immár sose tudjuk meg, mi történt…

2016. szeptember 25. Vasárnap

JÁGÓ

alt

Ki ne hallott volna Othello zászlósáról, akinek fő törekvése, hogy a zöld szemű szörnnyel, a féltékenységgel mérgezze a velencei mór gondolkodását? Jágó hozzám nem ezen az úton érkezett – egy irodalomtörténésznek köszönhetően gyönyörű kutya formájában. – Író kutya nélkül? – kérdezte, amikor átadta az ajándékot. Meg vagyok győződve: Jágó őseit Goethe háza népe simogatta – maga az excellenciás úr ugyanis inkább Christiane Vulpius simogatására összpontosított. Választottja halála mélyen érintette, fájdalmát alig volt képes titkolni. A költőt ekkor már művei összkiadása foglalkoztatta, kevésbé az élményeken alapuló szerelmi líra. A szóbeszéd szerint ez az öregkor kezdete – bár, ha a tizenhét éves Ulrike von Lewetzow kezét megkérni óhajtó, hetven fölötti Mesterre gondolok, megdőlni látszik az elmélet. Amíg Goethe belemerült a szenvedély trilógiájának és a Faust második részének írásába, szolgálói gondosan nevelték a weimari vizslákat. Az ezüst nyílnak becézett kutyusokkal igyekezett ellensúlyozni a nagyhercegség a dilettáns művészek elszaporodását. – Ilyen szépet nem tudtok alkotni! – mondta nem egyszer a nagyherceg az önjelölt Künstlereknek, miközben a kecses járású ebekre mutatott, amelyek sokadik leszármazottjának lehetek gazdája. Írótáborokba nem viszem – legalább én ne bántsak egyes kollégákat… Három éven át medvenyomokat szaglászva kísért engem az erdőkben. Vadászhős vagy hős vadász, akivel ma reggel egy fővárosi panellakásból indulunk el, hogy a februári hidegben megnézzük, mint úsznak a lakónegyedet átszelő patakban a vadkacsák.
A kispatak aszfaltmederben folyik, akár egy szennyvízcsatorna, teljesen bekebelezte a világváros. Siralmas látványt nyújt, ahogy hullámozva terelgeti vizén a hozzá hűséges utolsó vadmadarakat, amelyeket a nagy kivilágításban éjszakánként megfigyelünk. Most ők jelentik számunkra a vadont… Jágó kitágult orrcimpával és előretolt füllel lesi, mint követik a tojók a gácsérokat. Remeg az izgalomtól. Talán a fenyvesekre emlékszik és a medvebocsra? Hazatérve elindítom a laptopot: a tőkés réce vagy vadkacsa (Anas platyrhynchos) a
madarak osztályának lúdalakúak (Anseriformes) rendjébe és a récefélék (Anatidae) családjába tartozó faj. Különböző színűek, és olykor ugyanazon faj nőstényének színe eltér a hímétől. A hím tőkés récének élénkzöld a feje, sárgás narancssárga és fekete színekkel testén, míg a nőstény világos barna. Vízpartok közelében fészkelnek, a talajon. Magas füvek vagy bokrok mögött bújnak meg, így elrejtve és megvédve a gallyakból és fűből készült fészkeket. – De panelek közt is?! – Kapaszkodik a kiszorított természet. Mi is kapaszkodunk Jágóval. Bele egy nagyvárosba, amelyhez nem sok közünk van, de amit igyekszünk megszeretni.

Két kutyasétáltatás között Rousseau-t olvasom az ágyamon.

„Mégsem buzdítlak arra, hogy nagyvárosokban élj. Ellenkezőleg. Ama példák egyike, melyeket a jók a többieknek kell, hogy adjanak, a patriarkális és falusi élet példája – mely az ember ősi életmódja – a legbékésebb, a legtermészetesebb és legédesebb annak szemében, kinek szívét még nem tudták megrontani. Fiatal barátom, boldog az ország, ahol nincs szükség arra, hogy az emberek a békét a sivatagban keressék! De hol ez az ország? A jótékony ember hiányosan elégíti ki hajlamát a városok forgatagában, ahol jóformán nem talál másokat, akiken buzgalmát gyakorolhatná, mint cselszövő embereket vagy gazfickókat. A fogadtatás, melyben itt a semmirekellőket részesítik, akik szerencséjüket keresni jöttek ide, csak teljessé teszi az ország pusztulását, melyet, éppen ellenkezőleg, a városok rovására kellene újra benépesíteni. Mindenki, aki visszavonul a nagy társaságtól, éppen azért hasznos, mert visszavonul tőle. A társaság minden bűne onnan ered, hogy túlságosan népes."

– Mi gond a városokkal, amelyekben az emberiség fejlődik tovább?! – lázadok magamban. – Miért kéne nekem falura költöznöm?! A sok ember közül ugyanúgy ki tudok menni a medvékhez, mint egy tanyáról. Miért baj az, hogy egyformán próbálom jól érezni magam a plázákban és a vadlesekben? A mellettem heverő Jágóra nézek. Álmodhat, mert néha felnyüszít, és mozgatja a lábait. Medvét érez vagy kacsákat üldöz? Úgy tűnik, számára nem az a fontos, hogy erdőn vagy városon tartózkodik, hanem a gazdája jelenléte. Okos fejét nézem, és eszembe jut: tudtommal egyedüli a kutyatársadalomból, aki összesszeagolt egy szabad medveboccsal.

Homoródon történt. A Sinistra körzet írója várakozott ránk, amíg beszaladtunk a fenyvesbe az ebbel, hogy a több órai autóban ülés után mozogjon egy kicsit. Ahogy haladtunk a dombon felfelé, egyszer csak szembe jött velünk valami a sűrűből. Első látásra nem tudtam felfogni, mi lehet, kicsi volt és szürke a fák közt beszüremkedő napfényben, aztán barnára váltott a színe, ahogy a lábunk előtti árnyékfoltba ért. – Ez egy medvebocs – fogtam fel végül, de akkorra már késő volt, mert Jágó hiába volt mellettem láncon, előrelépett, nyakát kinyújtotta, orra elérte a bocs orrát. Összeszagoltak. A következő másodpercben a vad megfordult, és egy széles fenyőtörzs felé vette az irányt. A kutya húzott, tépett, ment volna utána, amikor egyszer csak egy hatalmas test emelkedett ki a törzs alól. A körvonalait már nem volt időm szemügyre venni. – Gyere! – kiáltottam Jágóra. Nagyot téptem a láncán, hogy ne az ösztönét kövesse, hanem engem, és futni kezdtem vele befele az oldalon. Nem emlékszem, hányszor estem el. Mindannyiszor talpra állított a félelem, amely ott csikart a gyomromban. – Minél távolabb! – kiáltotta bennem egy hang. Halálsápadt lehettem, amikor Döméhez, a medvésző autóhoz értünk, mert az ott várakozó író megkérdezte: – Minden rendben? Mit láttatok? – Jágó vidáman és győztesen lihegett, mintha ezt felelné: – Ha te is láttad volna…

        (Részlet a Medvenéző munkacímű készülő kötetből)

 

2015. november 6. Péntek

FENYEGETÉS

giphy

 
– Kísérd el a night clubba! – jelöli ki a napi feladatot a főnök, miután a Németországból érkezett vendéget kifaggatta, mit szeretne látni a hon nevezetességei közül. A német üzleti tárgyalásokat folytatott a magyar fővárosban, és az imént még azzal dicsekedett, hogy kisgyereke van meg felesége, egyszóval jó házas, majd, amikor felvetettem neki, hogy elviszem innen hétszáz kilométerre a hegyek közé medvelesre, ezt felelte: – Ich möchte nur zweibeinige Fraubären! Széles arcára kiült a vigyor, miközben hol jobb, hol bal szemével kacsintott, jelezve, hogy mi a kívánsága. Szégyenkezve húzózkodom a feladattól, de nincs mit tenni. – Hagyd, hogy maradjon Konrad, amíg akar, te éjjel háromkor menj haza, mert holnap munka van! És ne költs ott senkire!

Csikorogva nyílik ki az éjszakai szórakozóhely vastag barna faajtója, miután felcsengetek az épületbe. Szinte vaksötétben gyaloglunk fel az emeletre, pár piros lámpa világít csupán. Odafent is pirosak a bútorok és a fények. Előre megyek. Bemutatkozom a pultnál álló férfinak. Arckifejezéséből ítélve ő a tulajdonos. Mire megfordulok, Konrad ölében már egy gyönyörű lány ül, és nagyon rossz németséggel próbálja elmondani, hogy Romániából jött táncolni Budapestre. – Akkor ő hazai – gondolom, miközben végignézek a gyönyörű testén. Hosszú fekete hajú, szép arcú, egyedül tanga van rajta, feszes mellei átvilágítanak a félhomályon. Hosszú vékony combjait keresztbe fonva töri tovább a németet. Nem érdekli, hogy értik-e vagy sem, nem hagyja szóhoz a vendéget, aki immár a vendégünk. A köpcös férfi csak mosolyog, végül megszólal, koktélt kér a lánynak. Kinézek magamnak egy fotelt a sarokban, és helyet foglalok. Jó távol van tőlem a színpad, közepén a csillogó rúddal, ami körül most egy szőke nő a Brains Don't change me című számára vonaglik. Ütemesen himbálja a csípőjét, vékony derekáról, formás fenekéről nem tudom levenni a szemem. Kérek magamnak egy sört, és követem tovább a táncot. Néha a vendégünkre pillantok. El van olvadva a román lány karjaiban, nem érdekli már, hogy mi történik körülötte. A szőke nő mindene formás, most éppen belekapaszkodik a rúdba, és körbefordul rajta. Lábszára hattyúként úszik a levegőben. Felette kerek és mégsem kövér combján megfeszül az izom. Felsőteste teljesen meztelen, de a mozgásától hasa csak néha látszik. Fejét felemelve édenien mosolyog, miközben követi a zene ritmusát. Rám pillant. Szemem lesütve kortyolok a sörömből. Nem tudom, kit nézzek tovább. A fotelbe olvadt vendéget vagy a szőke táncoslányt. A tulajdonos komor arccal mér a pultnál egy italt. Arrébb, a szemközti sarokban négy lány cseveg, szintén tangára vetkőzve. Ügyet sem vetnek rám. Szünetük lehet. Mire feleszmélek, lejár a szám, a szőke lelép a rúd mellől, hozzám siet és egyenesen az ölembe ül. Parfümök illata csap meg. Tekintetem formás mellére tapad, miközben ő kezét nyújtja: – Szia, Szvetlana vagyok Ukrajnából. Bemutatkozom – nincs időm másra, mert a lány mesélni kezd, hogy filozófiát és teológiát tanult Kijevben, és többet tud Istenről, mint gondolnám. Én viszont nem tudom, higgyem, vagy ne, amit állít. – Tudod, mi a dogmatika? – kérdi. Igennel bólintok. Rossz beszélgetőpartner vagyok ma, de ez őt láthatóan nem érdekli, vidáman mesél, miközben mojito-t kér a számlámra. A tulajdonos hozza ki neki a koktélt. Pókerarccal adja át, és távozik. Szvetlana hörpint egyet az italból, majd a túlvilágról, az angyalok létezéséről és az emberi élet értelméről értekezik tovább. – A legtöbben nem tudják, milyen értékes egyetlen pillanat. És azt sem tudják, hogy a mennyben ránk váró örömöt úgy tudjuk valamelyest elképzelni, ha meghatványozzuk az orgazmust! – kiabálja a fülembe a hangos zene közben, miközben derekam átöleli. – Mély kezd itt lenni a téma, nálam pedig kevés a pénz – villan át agyamon, azzal kibontakozom Szvetlana öleléséből és felállok. Nem tagadom, fáj őt otthagyni, mindig is a vékony alkatú nőkre buktam, tényleg elit lehet a hely, ha ennyire csinosak a hölgyek. Én azonban most nem kockáztathatok, a főnök úgyis mindent megtud, ami ma éjjel történik. Visszapillantok még az ukrán lány gyönyörű arcára. Csalódottan néz. Gyorsan elköszönök tőle, kifizetem a pultnál a koktélját és a sörömet ötszörös áron. Ekkor mellettem terem a német vendég: – Mi is elmegyünk – sandít rám mosolyogva, azzal karon ragadja a román lányt, és előttem távoznak. – Te nem akarsz szobára menni? – kérdi tőlem szigorú arckifejezéssel a tulaj. Nemet intek, kezet fogunk, és keserűen távozom. Olyan vagyok, mint a kifeszített nyíl, de nem lőhetek, mert a főnök előre figyelmeztetett, hogy kísérő vagyok, aki számára nem érvényesek a szolgáltatások. Leszegett fejjel baktatok haza az éjszakában. Közel lehet a hajnal. Otthon nyugtalanul alszom el. Másnap reggel a mobilom csengésére ébredek. Semmi zűrős ügyem nincs, így az ismeretlen számot is felveszem:

– Na jó reggelt, te fasz!

            – Hö… Kivel beszélek?

– Mondom, jó reggelt te fasz! Nem emlékszel, hol voltál az éjjel?!

– De igen. Kivel beszélek?

– A night club tulajdonosával. Kitaposom a beled még a mai napon, ha nem hozod be most azonnal a pénzünket!

– Milyen pénzt?

– Ezer eurót, amivel tartoztok, bazmeg! A másik fasz, a német barátod adta meg a számod! Azt mondja, a vendéglátója vagy, te hívtad, ezért te kell fizess! Ha délelőtt tizenegyig nem hozod ide a pénzt, érted megyek és szétloccsantom az agyad.

– Nem lehetne egy kicsit udvariasabban?

– Adok én neked udvariasságot a pofádba, nekem ma el kell könyvelnem mindent a cégnél, megöllek, ha nem érsz ide a pénzzel a kurva anyádba! Értetted?! És ez még a szép szó! Meghalsz, te másodosztályú geci!

Kinyomom a telefont, és azonnal hívom rajta főnököt, aztán eszembe jut: mindennap délig alszik… Erőt vesz rajtam a félelem. A csávóval simán elbánok, de mi lesz, ha rám jön a pesti alvilág. Gyomorremegéssel indul a nap, sem a főnök, sem Konrad nem jelentkezik. Hol én tárcsázom őket, hol engem tárcsáz a night club-tulaj. Nem vagyok kíváncsi a további fenyegetéseire, ezért nem veszem fel. Évekké nyúlnak az órák, miközben magamban rimánkodom: – Vegye fel már közületek valaki! Nem tudom letenni a mobilt, izgatottan metrózok be a munkahelyre, de ott sincs senki. Ma Kitti se jött be. Üres minden iroda. Arcom kezembe temetve gondolkodom. Vajon megtalálnak, ha bekapcsolva hagyom? De hívnom kell szüntelenül a főnököt! Hátha mégis hamarabb ébred ma déli tizenkettőnél! Hátha! És mi kerülhet ezer euróba?!

Déli harangszó után végre felveszi a telefont a főnök. Idegesen hadarom el neki a történteket. – Nyugalom! Mindent megoldunk! – mondja rekedt hangon. Lesem az ablakon át, hogy mikor áll be az utcába sofőrjével az Audija. Nem tudom, mennyi idő telhet el, míg megérkezik. Mosolyogva a zsebébe nyúl, kezembe számolja az ezer eurót, és csak ennyit mond: Intézd el, a mi vendégünk! Lerohanok az utcára, felhívom a tulajt, és belemondom a telefonba, hogy félóra múlva nála vagyok. Ütöm le a járókelőket a sietségtől, míg végre a nagy barna faajtó elé érek. Felcsengetek. Beengednek. Szúrós szemmel nézek rá köszönés helyett. Mosolyogva veszi át a pénzt a pult mögül, és csak ennyit mond:

– Ne haragudj, így szoktuk ezt rendezni, rengeteg gondunk van a vendégekkel.

– Értem én, de nem lehet normálisabban beszélni?

Válasz helyett kávéra hív. Nem fogadom el, mert sietnem kell vissza a főnökhöz, és amúgyis, miért barátkozzak vele ezek után. Kezet rázunk, majd távozom. Mire visszaérek a munkahelyre, már ott vár Konrad vizenyős szemekkel a főnök oldalán. Láthatóan nemrég ébredt, és annyira másnapos, hogy nemigen tudja, hol van. Mellettük Kitti fogad. Arcán kaján mosoly. – Nem rád vonatkozik véletlenül az összeg fele? – kérdi kacsintva. Válasz helyett félrevonom Konradot, és csak ennyit kérdek tőle németül:

– Legalább dugtál vagy csak felszámolta a csaj az órákat?

– Scheisse! Már az első menetnél bealudtam…

(Részlet a Medvenéző munkacímű készülő kötetből)

 


 

2015. szeptember 7. Hétfő

MEDVÉTLEN

alt
A lány felsikolt. A fiú zavarba jön. Mindketten kiugranak a lesből, amikor kinyitjuk az ajtót. Nem tudják, mit mondjanak. – Medveles vagy romantika? – kérdi tőlük vadászismerősöm, akivel éppen ellenőrizzük a terepet. – Romantika – mentegetőzik lesütött szemmel a fiú. Kigyalogolnak a medvés erdőrészből az autójukhoz, és távoznak. A lesbe belépve két lapot találok. Az egyiken ez a cím áll: Noszlopi Botond: Ebugatta. A másikon meg: Erdei L. Tamás: Szürkécske. A két lap egy alacsony fapad alatt hever, alatta könyv; Kukorelly Endre: Hogyan lettem nagy író. Hűha, ez már tényleg romantika! – gondolom magamban, amikor gyanús sárgásfehér foltokat pillantok meg a könyv borítóján. Ekkor döntöm el, hogy kipróbálom én is ezt a fajta romantikát. Egy igazi boszorkánnyal.
A lány csángó, és sose látott medvét szabadon. Elsőre elfogadja meghívásom. Könyvet nem veszek magamhoz, hiszen megtörném vele a medveles lényegét, miszerint a jelenben élsz, és minden pillanatban bejöhet a nagyvad. Meg aztán se a más, se a magam könyvével nem szeretek csajozni. Csak végső esetben vetem be, ha már nem működik a többi módszer. Óvatosan baktatunk ki egymás után a csapáson. Mintegy negyedóra múlva megérkezünk a faerődítményhez. Amikor a lány, akit nevezzünk mostantól Annának, felfelé lépked a falétrán, meghűl bennem a vér. Nem a barna bundás közeledik, hanem megpillantom Anna lenullázásra váró bundanadrágját. Sietve követem fel a lesbe. Mélyeket lélegezve ülünk egymás mellett a nagy csendben. Aztán egyszer csak megszólal: – Én szeretem az irodalmat. – Igen? – kérdem –, és kit olvastál legutóbb? – Lackfi Jánost – vágja rá szemrebbenés nélkül Anna. Vendégmunkás nővérem találta a pesti metróban, s hazaküldte. – Játékos. – Mire Anna ezt kimondja, már át is nyúl a medvelesben ölembe, hogy kigombolja a sliccem. Nem ellenkezem. Ő ellenkezik, amikor nemcsak a kezét akarom. Csángó leány nem csókol oda, ahol a másik pisil! – emeli fel mutatóujját, majd kérges tenyerével marokra fog. Hiába rimánkodom, könyörgök, egyebet nem enged. Hullámzó alkarján megcsillan a lemenő nap fénye. Csuklója olyan szépen mozog, hogy nem erőszakoskodom vele, mert az Isten is boszorkánynak teremtette. Közben kinyitjuk a lesajtót, hogy jöjjön be levegő. – Vajon merre járhat most a medve? – kérdi Anna. Válasz helyett görcsösen vállába kapaszkodom. Aznap nem jön a medve. De jön más. Azóta se tudom eldönteni, hogy mi volt ez. Medveles? Romantika? Anna Művésznő néven kerül mobiltelefonomba, igaz, hiába, mert hazaérkezésünk után eltűnik. Örökre. Milyen volt szőkesége, nem tudom már, de ahányszor meglátom a medveles alján a ragacsos kátránypapírt, Annát látom magam előtt. Ilyenkor valamiért sosem jön a medve…

(Részlet a Medvenéző munkacímű készülő kötetből)