2015. november 6. Péntek

FENYEGETÉS

 
– Kísérd el a night clubba! – jelöli ki a napi feladatot a főnök, miután a Németországból érkezett vendéget kifaggatta, mit szeretne látni a hon nevezetességei közül. A német üzleti tárgyalásokat folytatott a magyar fővárosban, és az imént még azzal dicsekedett, hogy kisgyereke van meg felesége, egyszóval jó házas, majd, amikor felvetettem neki, hogy elviszem innen hétszáz kilométerre a hegyek közé medvelesre, ezt felelte: – Ich möchte nur zweibeinige Fraubären! Széles arcára kiült a vigyor, miközben hol jobb, hol bal szemével kacsintott, jelezve, hogy mi a kívánsága. Szégyenkezve húzózkodom a feladattól, de nincs mit tenni. – Hagyd, hogy maradjon Konrad, amíg akar, te éjjel háromkor menj haza, mert holnap munka van! És ne költs ott senkire!

Csikorogva nyílik ki az éjszakai szórakozóhely vastag barna faajtója, miután felcsengetek az épületbe. Szinte vaksötétben gyaloglunk fel az emeletre, pár piros lámpa világít csupán. Odafent is pirosak a bútorok és a fények. Előre megyek. Bemutatkozom a pultnál álló férfinak. Arckifejezéséből ítélve ő a tulajdonos. Mire megfordulok, Konrad ölében már egy gyönyörű lány ül, és nagyon rossz németséggel próbálja elmondani, hogy Romániából jött táncolni Budapestre. – Akkor ő hazai – gondolom, miközben végignézek a gyönyörű testén. Hosszú fekete hajú, szép arcú, egyedül tanga van rajta, feszes mellei átvilágítanak a félhomályon. Hosszú vékony combjait keresztbe fonva töri tovább a németet. Nem érdekli, hogy értik-e vagy sem, nem hagyja szóhoz a vendéget, aki immár a vendégünk. A köpcös férfi csak mosolyog, végül megszólal, koktélt kér a lánynak. Kinézek magamnak egy fotelt a sarokban, és helyet foglalok. Jó távol van tőlem a színpad, közepén a csillogó rúddal, ami körül most egy szőke nő a Brains Don't change me című számára vonaglik. Ütemesen himbálja a csípőjét, vékony derekáról, formás fenekéről nem tudom levenni a szemem. Kérek magamnak egy sört, és követem tovább a táncot. Néha a vendégünkre pillantok. El van olvadva a román lány karjaiban, nem érdekli már, hogy mi történik körülötte. A szőke nő mindene formás, most éppen belekapaszkodik a rúdba, és körbefordul rajta. Lábszára hattyúként úszik a levegőben. Felette kerek és mégsem kövér combján megfeszül az izom. Felsőteste teljesen meztelen, de a mozgásától hasa csak néha látszik. Fejét felemelve édenien mosolyog, miközben követi a zene ritmusát. Rám pillant. Szemem lesütve kortyolok a sörömből. Nem tudom, kit nézzek tovább. A fotelbe olvadt vendéget vagy a szőke táncoslányt. A tulajdonos komor arccal mér a pultnál egy italt. Arrébb, a szemközti sarokban négy lány cseveg, szintén tangára vetkőzve. Ügyet sem vetnek rám. Szünetük lehet. Mire feleszmélek, lejár a szám, a szőke lelép a rúd mellől, hozzám siet és egyenesen az ölembe ül. Parfümök illata csap meg. Tekintetem formás mellére tapad, miközben ő kezét nyújtja: – Szia, Szvetlana vagyok Ukrajnából. Bemutatkozom – nincs időm másra, mert a lány mesélni kezd, hogy filozófiát és teológiát tanult Kijevben, és többet tud Istenről, mint gondolnám. Én viszont nem tudom, higgyem, vagy ne, amit állít. – Tudod, mi a dogmatika? – kérdi. Igennel bólintok. Rossz beszélgetőpartner vagyok ma, de ez őt láthatóan nem érdekli, vidáman mesél, miközben mojito-t kér a számlámra. A tulajdonos hozza ki neki a koktélt. Pókerarccal adja át, és távozik. Szvetlana hörpint egyet az italból, majd a túlvilágról, az angyalok létezéséről és az emberi élet értelméről értekezik tovább. – A legtöbben nem tudják, milyen értékes egyetlen pillanat. És azt sem tudják, hogy a mennyben ránk váró örömöt úgy tudjuk valamelyest elképzelni, ha meghatványozzuk az orgazmust! – kiabálja a fülembe a hangos zene közben, miközben derekam átöleli. – Mély kezd itt lenni a téma, nálam pedig kevés a pénz – villan át agyamon, azzal kibontakozom Szvetlana öleléséből és felállok. Nem tagadom, fáj őt otthagyni, mindig is a vékony alkatú nőkre buktam, tényleg elit lehet a hely, ha ennyire csinosak a hölgyek. Én azonban most nem kockáztathatok, a főnök úgyis mindent megtud, ami ma éjjel történik. Visszapillantok még az ukrán lány gyönyörű arcára. Csalódottan néz. Gyorsan elköszönök tőle, kifizetem a pultnál a koktélját és a sörömet ötszörös áron. Ekkor mellettem terem a német vendég: – Mi is elmegyünk – sandít rám mosolyogva, azzal karon ragadja a román lányt, és előttem távoznak. – Te nem akarsz szobára menni? – kérdi tőlem szigorú arckifejezéssel a tulaj. Nemet intek, kezet fogunk, és keserűen távozom. Olyan vagyok, mint a kifeszített nyíl, de nem lőhetek, mert a főnök előre figyelmeztetett, hogy kísérő vagyok, aki számára nem érvényesek a szolgáltatások. Leszegett fejjel baktatok haza az éjszakában. Közel lehet a hajnal. Otthon nyugtalanul alszom el. Másnap reggel a mobilom csengésére ébredek. Semmi zűrős ügyem nincs, így az ismeretlen számot is felveszem:

– Na jó reggelt, te fasz!

            – Hö… Kivel beszélek?

– Mondom, jó reggelt te fasz! Nem emlékszel, hol voltál az éjjel?!

– De igen. Kivel beszélek?

– A night club tulajdonosával. Kitaposom a beled még a mai napon, ha nem hozod be most azonnal a pénzünket!

– Milyen pénzt?

– Ezer eurót, amivel tartoztok, bazmeg! A másik fasz, a német barátod adta meg a számod! Azt mondja, a vendéglátója vagy, te hívtad, ezért te kell fizess! Ha délelőtt tizenegyig nem hozod ide a pénzt, érted megyek és szétloccsantom az agyad.

– Nem lehetne egy kicsit udvariasabban?

– Adok én neked udvariasságot a pofádba, nekem ma el kell könyvelnem mindent a cégnél, megöllek, ha nem érsz ide a pénzzel a kurva anyádba! Értetted?! És ez még a szép szó! Meghalsz, te másodosztályú geci!

Kinyomom a telefont, és azonnal hívom rajta főnököt, aztán eszembe jut: mindennap délig alszik… Erőt vesz rajtam a félelem. A csávóval simán elbánok, de mi lesz, ha rám jön a pesti alvilág. Gyomorremegéssel indul a nap, sem a főnök, sem Konrad nem jelentkezik. Hol én tárcsázom őket, hol engem tárcsáz a night club-tulaj. Nem vagyok kíváncsi a további fenyegetéseire, ezért nem veszem fel. Évekké nyúlnak az órák, miközben magamban rimánkodom: – Vegye fel már közületek valaki! Nem tudom letenni a mobilt, izgatottan metrózok be a munkahelyre, de ott sincs senki. Ma Kitti se jött be. Üres minden iroda. Arcom kezembe temetve gondolkodom. Vajon megtalálnak, ha bekapcsolva hagyom? De hívnom kell szüntelenül a főnököt! Hátha mégis hamarabb ébred ma déli tizenkettőnél! Hátha! És mi kerülhet ezer euróba?!

Déli harangszó után végre felveszi a telefont a főnök. Idegesen hadarom el neki a történteket. – Nyugalom! Mindent megoldunk! – mondja rekedt hangon. Lesem az ablakon át, hogy mikor áll be az utcába sofőrjével az Audija. Nem tudom, mennyi idő telhet el, míg megérkezik. Mosolyogva a zsebébe nyúl, kezembe számolja az ezer eurót, és csak ennyit mond: Intézd el, a mi vendégünk! Lerohanok az utcára, felhívom a tulajt, és belemondom a telefonba, hogy félóra múlva nála vagyok. Ütöm le a járókelőket a sietségtől, míg végre a nagy barna faajtó elé érek. Felcsengetek. Beengednek. Szúrós szemmel nézek rá köszönés helyett. Mosolyogva veszi át a pénzt a pult mögül, és csak ennyit mond:

– Ne haragudj, így szoktuk ezt rendezni, rengeteg gondunk van a vendégekkel.

– Értem én, de nem lehet normálisabban beszélni?

Válasz helyett kávéra hív. Nem fogadom el, mert sietnem kell vissza a főnökhöz, és amúgyis, miért barátkozzak vele ezek után. Kezet rázunk, majd távozom. Mire visszaérek a munkahelyre, már ott vár Konrad vizenyős szemekkel a főnök oldalán. Láthatóan nemrég ébredt, és annyira másnapos, hogy nemigen tudja, hol van. Mellettük Kitti fogad. Arcán kaján mosoly. – Nem rád vonatkozik véletlenül az összeg fele? – kérdi kacsintva. Válasz helyett félrevonom Konradot, és csak ennyit kérdek tőle németül:

– Legalább dugtál vagy csak felszámolta a csaj az órákat?

– Scheisse! Már az első menetnél bealudtam…

(Részlet a Medvenéző munkacímű készülő kötetből)