2015. szeptember 7. Hétfő

MEDVÉTLEN

A lány felsikolt. A fiú zavarba jön. Mindketten kiugranak a lesből, amikor kinyitjuk az ajtót. Nem tudják, mit mondjanak. – Medveles vagy romantika? – kérdi tőlük vadászismerősöm, akivel éppen ellenőrizzük a terepet. – Romantika – mentegetőzik lesütött szemmel a fiú. Kigyalogolnak a medvés erdőrészből az autójukhoz, és távoznak. A lesbe belépve két lapot találok. Az egyiken ez a cím áll: Noszlopi Botond: Ebugatta. A másikon meg: Erdei L. Tamás: Szürkécske. A két lap egy alacsony fapad alatt hever, alatta könyv; Kukorelly Endre: Hogyan lettem nagy író. Hűha, ez már tényleg romantika! – gondolom magamban, amikor gyanús sárgásfehér foltokat pillantok meg a könyv borítóján. Ekkor döntöm el, hogy kipróbálom én is ezt a fajta romantikát. Egy igazi boszorkánnyal. A lány csángó, és sose látott medvét szabadon. Elsőre elfogadja meghívásom. Könyvet nem veszek magamhoz, hiszen megtörném vele a medveles lényegét, miszerint a jelenben élsz, és minden pillanatban bejöhet a nagyvad. Meg aztán se a más, se a magam könyvével nem szeretek csajozni. Csak végső esetben vetem be, ha már nem működik a többi módszer. Óvatosan baktatunk ki egymás után a csapáson. Mintegy negyedóra múlva megérkezünk a faerődítményhez. Amikor a lány, akit nevezzünk mostantól Annának, felfelé lépked a falétrán, meghűl bennem a vér. Nem a barna bundás közeledik, hanem megpillantom Anna lenullázásra váró bundanadrágját. Sietve követem fel a lesbe. Mélyeket lélegezve ülünk egymás mellett a nagy csendben. Aztán egyszer csak megszólal: – Én szeretem az irodalmat. – Igen? – kérdem –, és kit olvastál legutóbb? – Lackfi Jánost – vágja rá szemrebbenés nélkül Anna. Vendégmunkás nővérem találta a pesti metróban, s hazaküldte. – Játékos. – Mire Anna ezt kimondja, már át is nyúl a medvelesben ölembe, hogy kigombolja a sliccem. Nem ellenkezem. Ő ellenkezik, amikor nemcsak a kezét akarom. Csángó leány nem csókol oda, ahol a másik pisil! – emeli fel mutatóujját, majd kérges tenyerével marokra fog. Hiába rimánkodom, könyörgök, egyebet nem enged. Hullámzó alkarján megcsillan a lemenő nap fénye. Csuklója olyan szépen mozog, hogy nem erőszakoskodom vele, mert az Isten is boszorkánynak teremtette. Közben kinyitjuk a lesajtót, hogy jöjjön be levegő. – Vajon merre járhat most a medve? – kérdi Anna. Válasz helyett görcsösen vállába kapaszkodom. Aznap nem jön a medve. De jön más. Azóta se tudom eldönteni, hogy mi volt ez. Medveles? Romantika? Anna Művésznő néven kerül mobiltelefonomba, igaz, hiába, mert hazaérkezésünk után eltűnik. Örökre. Milyen volt szőkesége, nem tudom már, de ahányszor meglátom a medveles alján a ragacsos kátránypapírt, Annát látom magam előtt. Ilyenkor valamiért sosem jön a medve…

(Részlet a Medvenéző munkacímű készülő kötetből)