Könyvek

 
 
 

PANASZ HELYETT nézz fel a tiszta égre,

árva gyerekek mosolygós szemébe,

ne csak bólogass, érted, fesd át kékre,    

használd ecsetként szívedet is végre.

Csendes Toll

A mennyei Atya kérésére, József igent mondott a gyermek Jézusra! Bár nem az ő vérszerinti gyermeke, mégis akárcsak egy jó édesapa, gondoskodó szeretettel vállalta és felnevelte szeretett Fiát! Jézus nem a test és a vér kívánságából lett Szent József gyermeke, hanem a mennyei Atya akaratából! Ilyen józsefi értelemben lettem én is sok gyermek nevelőapja, így lett László Pali is az én nevelt fiam, Isten nevében fogadtuk be, és álltunk, állunk ma is mellette! 

Egy apának a legnagyobb öröm, ha látja az ő gyermekét haladni, boldogulni az életben, ha valóban büszke lehet az ő fiára, lányára! Egy gyermek legszebb köszönete, mit a szüleinek adhat, az az általa vállalt, szépen nevelt unokák! Istennek legyen hála sok gyermekünkre büszkék lehetünk, Palira is büszke vagyok, mert megállta az életben a helyét! Családot alapított, igaz szeretettel oltárhoz vezetett egy lányt, és szerelmükből gyermekek születtek! Büszke vagyok rájuk, mert feleségével szép családjukat becsületes, kitartó munkával nem csak fenntartják, de a munkatársaikkal még közel harminc bajbanlévő gyereknek is otthont teremtenek! 

Istennek legyen hála, Palit az élet nehézségei nem megtörték, hanem felvértezték és munícióval látták el, így most ő, a Szent Anna Otthon lakóin, a kisebb sorstársainak  segíteni tud. 

Szívem minden szeretetével kérem Isten áldását Palira, az ő  vérszerinti családjára és a Szent József lelkülettel, általa befogadott gyermekekre! Ugyanakkor kedves barátaimra, Murányi Sándor Olivér íróra és Tóth András fotósra is kérem a gondviselő Isten áldását, akárcsak az általuk alkotott könyvre, melyet a kedves olvasó éppen a kezében tart!

Fr. Böjte Csaba OFM

 
MEDVÉKET ÖLELŐ T. ÉS AZ L. FOLYÓ IDŐ

A lassú fenyveseket, a hónéma hegyeket medvékkel
időgyorsan hömpölygő hullámfecsegésre cserélni
a türelmetlen várakozásban
a legnagyobb vízi vadra

hatalmas bátorságra és persze naivságra vall,
ilyet csak gyerek, bolond vagy író csinál,
aki hűtlenségét az új téma miatt azzal leplezi,
hogy a folyónál is folyton a hegyekről beszél,
megpróbálja új életterét, -területét
mesébe szőni azáltal,

hogy a lehető leghétköznapibb szereplőket
vonja be a való világból, és a történetszövés közben
nem veszi észre, hogy valójában hidat épít folyton
valóság és képzelet közé,

a székely hegyek és a Szentendrei-sziget között,
ám a legjobb részletekben még híd se kell hozzá,
emlékkompon közlekedik innen oda és vissza,
út közben csiszolva kicsit a köz(tes)helyeken,
például:

„Nem nagyon látom, mi történt
az időmmel az elmúlt évben.
Felhalmozódtak a pótcselekvések,
miközben egyre inkább
perifériára szorult a lényeg.”
 
Csendes Toll
 
Murányi Sándor Olivér új prózája érdekes vállalkozás: a talán lazábban összefűzött történetek részint helyét, értelmes létezése színterét változtató, sokat töprengő szereplő dilemmáival ismertetnek meg, részint az „erdélyiség” nem megszokott értelmezését kínálják föl. Miközben havasok közeléből a jelképesen is érthető Duna mellé költöző én-elbeszélő föltérképezi egy új otthon földrajzát, lakóinak, furcsa személyiségeinek eddig rejtve maradt történetét, egyben a maga nyugtalanságának, otthonra lelni akarásának krónikáját is adja. Ez a szétágazó, de éppen a helyre lelés szándékával összefogott elbeszélés (humorral, tragikus felhangokkal, oknyomozással) egy teljes életet élni akaró személyiségről tanúskodik, melynek messze nem a hátterében az elhagyott, időnként meglátogatott haza képe is fölvázolódik. Az itthon és otthon nem cserélhető föl, ám időnként egymásra játszódik, és ez a mai magyar sorstörténetek ismeretében is új felismerésnek tetszik. Az érdekesen elbeszélő, markáns figurákat felvonultató próza a kiteljesedésre törő, ám a maga részlegességében is több mint figyelemre méltó vállalkozásnak nevezhető. A jól elbeszélő szerző új kötete eddigi műveihez viszonyítva újabb bizonyítéka annak, hogy prózájára érdemes figyelni; nemcsak jó olvasmány, hanem meggondolkodtató történetmondás régiónk, a sokféle (magyar) haza önmagaságát kereső személyiségéről.
 
Fried István

 
 

Felhőket fenyőágakon túl ölelő tekintet, nem mozdul

a szél az ágak közt, valami mégis történik.

Emlékek azokból az időből, amikor még kövek voltunk,

vékony kontúrcsík álom és ébrenlét, árnyék és fény-

játék között.

A fenyők alatti bokrok takarásában megbújó medve-

talpnyomot mossa az eső, ugyanilyen nyomtalanul

tűnünk el mi is.

Olyan gyorsan, amilyen türelmesen turisták várják

a medvét a lesben.

Bár a medvék nem késnek, csak az írók, ami meg-

bocsátható, ha nem nagyon magyarázkodnak

az olvasónak.

Inkább írják, színezzék ki történeteikben a pirkadat

sötétjét, a félelmet, a bátorságot, ahogy az indiánok

tették a tábortűz körül.

Hiszen még mindig indiánok vagyunk mindannyian,

az időnként  medvelesben ücsörgők legalábbis,

akár írók, akár olvasók.

Csendes Toll

 

Murányi Sándor Olivér könyve az erdőkbe és a barlangokba kalauzol, figyeli, mint érkeznek az erdélyi havasok félelmetesnek hitt nagyvadjai. A medvét fényképező rajongók tudják, érzik és éreztetik, a medvék révén az élni akaró természet üzenetét fogják föl. Kiszakadva a városok, a foglalatosságok határolt világából, közelre, valami valóságosra és távolabbra, valami harmonikusra, még el nem rontottra találnak. A szereplők különféle helyekről érkeztek, de egyeznek abban, hogy az életet tisztelni kell, a medveéleteket pedig lehet érdemesnek tartani a megörökítésre. A különöset keresik (esetleg messzi földön), a szépet is, különös formájában. A kötet történetsort tartalmaz, mely a hagyományost a maihoz vezeti át, a maiban pedig felvillantja a hagyományost. A medvés erdő egyszerre szűk tere a kíváncsiskodóknak és tág tere azoknak, akiknek a természet, csendjével és félelmetességével, a meghitt, otthonos létezés felejthetetlen helye.

Fried István

 

A vadonból származó megbízhatónak tekinthető értesüléseim szerint mértékadó medve-körökben kétkedéssel és fenntartással fogadták ezeket a történeteket. Ott eddig úgy tudták, hogy az ilyen találkozások krónikáját általában a medve írja meg.

Akkor most egy túlélő elbeszéléseit olvassuk… 

Bodor Ádám

 

Murányi Sándor Olivér nemcsak időszámítás szerint, hanem az egyre gyorsabb ütemben változó korszak kihívásait érteni próbálva egy Tamási Áron utáni periódus elbeszélője. Ez a rendkívül változatos tartalmú, a folyóiratokból és hetilapokból már jórészt ismert novellákat tartalmazó gyűjtemény, ebben a maga teremtette közegben, nemcsak tárgyválasztásánál fogva, mindenképpen megérdemli az olvasók figyelmét.

Fried István

 

 

 Zordok, a székely szamuráj, Kalligram Kiadó, Pozsony, 2012

Formagyakorlat egy szerencsés balesetről (könyvrészlet)

Amikor szemem felnyitottam, egy fehér ruhás női alak hajolt fölém. – Jól van? – kérdezte, majd egy tűt szúrt a vénámba. Minden belégzés után éles fájdalom hasított végig mellkasomon. Felnyögtem. Fejem oldalra fordítottam. Anikó ült mellettem. Arcát kezeibe temetve sírt. Próbáltam összerakni magamban a történteket. Pár perc múlva kilépett a folyosóra, hogy ott várja meg, amíg lejár az orvosi vizit.

 

 – Ne haragudj, amiért elhanyagoltalak, igyekszem javítani, de most figyeljünk a lovaglásra – kérte Zordok Anikót. Átölelte, megcsókolta és fenekét gyöngéden megpaskolva lóra segítette a nőt.

 
 
  Felnyomták szentnek, Erdélyi Híradó Kiadó-Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár, 2007

Halálka (könyvrészlet)
Nem volt kiírva a filmvetítések időpontja. Amikor összegyűlt legalább ötven ember a roskadozó kultúrház előtt, elszalasztottak valakit a sánta iskolaigazgatóért. Most is így történt. Rövid várakozás után érkezett is mérges tekintettel az öreg, kulcsokat zörgetve kezében. Dúlt-fúlt, mint akinek megették a vacsoráját, miközben kinyitotta a keskeny ajtókat, majd bekapcsolta a vetítőgépet.
– Mindenki bent van? Az előadás öt perc múlva kezdődik!
A dohos kis helyiségben vagy ötven-hatvanan tolongtunk. Egy beesett arcú ember tört utat a legelső sorhoz. Megjelenése tiszteletet parancsolt. Két méter húsz centi magas, ereje teljében levő férfi volt, bárgyú szemeivel közömbösen tekintett mindenkire. Nem érdekelte, mi történik körülötte. Letette tarisznyáját a középső székre, majd megigazítva kopott frakkját, elégedett arckifejezéssel foglalt helyet. A villany kialudt, a termet kardként vágta ketté a vetítőgép fehér fénye.

   Üres és Teli - Harcesszé , Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány, Székelyudvarhely, 2007

Könyvrészlet:

Létezik egyáltalán harcművészet? Milyen alapon sorolhatjuk a harcot a művészetek családjába? Sokan támadják ilyen értelemben a harc különböző formáit, puszta verekedést vagy agresszivitást látnak benne és jogtalannak tartják az irodalom, vagy a zene mellé helyezését. Abban csakugyan nincs művészet, ha erőnket fitogtatjuk. Azonban, ha megnézünk egy idős karate mestert, amint éppen formagyakorlatot végez, azonnal felfedezhetjük ütéseiben és rúgásaiban a mozgásművészetekre jellemző szépséget és büszkeséget. Mi ez a szépség? A természetes belső erők által összehangolt harmónia. És a büszkeség? A testi és lelki erők egységének kisugárzása.
A harcos alkotó is egyben.