Felhőket fenyőágakon túl ölelő tekintet, nem mozdul

a szél az ágak közt, valami mégis történik.

Emlékek azokból az időből, amikor még kövek voltunk,

vékony kontúrcsík álom és ébrenlét, árnyék és fény-

játék között.

A fenyők alatti bokrok takarásában megbújó medve-

talpnyomot mossa az eső, ugyanilyen nyomtalanul

tűnünk el mi is.

Olyan gyorsan, amilyen türelmesen turisták várják

a medvét a lesben.

Bár a medvék nem késnek, csak az írók, ami meg-

bocsátható, ha nem nagyon magyarázkodnak

az olvasónak.

Inkább írják, színezzék ki történeteikben a pirkadat

sötétjét, a félelmet, a bátorságot, ahogy az indiánok

tették a tábortűz körül.

Hiszen még mindig indiánok vagyunk mindannyian,

az időnként  medvelesben ücsörgők legalábbis,

Murányi Sándor Olivér könyve az erdőkbe és a barlangokba kalauzol, figyeli, mint érkeznek az erdélyi havasok félelmetesnek hitt nagyvadjai. A medvét fényképező rajongók tudják, érzik és éreztetik, a medvék révén az élni akaró természet üzenetét fogják föl. Kiszakadva a városok, a foglalatosságok határolt világából, közelre, valami valóságosra és távolabbra, valami harmonikusra, még el nem rontottra találnak. A szereplők különféle helyekről érkeztek, de egyeznek abban, hogy az életet tisztelni kell, a medveéleteket pedig lehet érdemesnek tartani a megörökítésre. A különöset keresik (esetleg messzi földön), a szépet is, különös formájában. A kötet történetsort tartalmaz, mely a hagyományost a maihoz vezeti át, a maiban pedig felvillantja a hagyományost. A medvés erdő egyszerre szűk tere a kíváncsiskodóknak és tág tere azoknak, akiknek a természet, csendjével és félelmetességével, a meghitt, otthonos létezés felejthetetlen helye.

Fried István