2016. szeptember 25. Vasárnap

JÁGÓ

Ki ne hallott volna Othello zászlósáról, akinek fő törekvése, hogy a zöld szemű szörnnyel, a féltékenységgel mérgezze a velencei mór gondolkodását? Jágó hozzám nem ezen az úton érkezett – egy irodalomtörténésznek köszönhetően gyönyörű kutya formájában. – Író kutya nélkül? – kérdezte, amikor átadta az ajándékot. Meg vagyok győződve: Jágó őseit Goethe háza népe simogatta – maga az excellenciás úr ugyanis inkább Christiane Vulpius simogatására összpontosított. Választottja halála mélyen érintette, fájdalmát alig volt képes titkolni. A költőt ekkor már művei összkiadása foglalkoztatta, kevésbé az élményeken alapuló szerelmi líra. A szóbeszéd szerint ez az öregkor kezdete – bár, ha a tizenhét éves Ulrike von Lewetzow kezét megkérni óhajtó, hetven fölötti Mesterre gondolok, megdőlni látszik az elmélet. Amíg Goethe belemerült a szenvedély trilógiájának és a Faust második részének írásába, szolgálói gondosan nevelték a weimari vizslákat. Az ezüst nyílnak becézett kutyusokkal igyekezett ellensúlyozni a nagyhercegség a dilettáns művészek elszaporodását. – Ilyen szépet nem tudtok alkotni! – mondta nem egyszer a nagyherceg az önjelölt Künstlereknek, miközben a kecses járású ebekre mutatott, amelyek sokadik leszármazottjának lehetek gazdája. Írótáborokba nem viszem – legalább én ne bántsak egyes kollégákat… Három éven át medvenyomokat szaglászva kísért engem az erdőkben. Vadászhős vagy hős vadász, akivel ma reggel egy fővárosi panellakásból indulunk el, hogy a februári hidegben megnézzük, mint úsznak a lakónegyedet átszelő patakban a vadkacsák.
A kispatak aszfaltmederben folyik, akár egy szennyvízcsatorna, teljesen bekebelezte a világváros. Siralmas látványt nyújt, ahogy hullámozva terelgeti vizén a hozzá hűséges utolsó vadmadarakat, amelyeket a nagy kivilágításban éjszakánként megfigyelünk. Most ők jelentik számunkra a vadont… Jágó kitágult orrcimpával és előretolt füllel lesi, mint követik a tojók a gácsérokat. Remeg az izgalomtól. Talán a fenyvesekre emlékszik és a medvebocsra? Hazatérve elindítom a laptopot: a tőkés réce vagy vadkacsa (Anas platyrhynchos) a madarak osztályának lúdalakúak (Anseriformes) rendjébe és a récefélék (Anatidae) családjába tartozó faj. Különböző színűek, és olykor ugyanazon faj nőstényének színe eltér a hímétől. A hím tőkés récének élénkzöld a feje, sárgás narancssárga és fekete színekkel testén, míg a nőstény világos barna. Vízpartok közelében fészkelnek, a talajon. Magas füvek vagy bokrok mögött bújnak meg, így elrejtve és megvédve a gallyakból és fűből készült fészkeket. – De panelek közt is?! – Kapaszkodik a kiszorított természet. Mi is kapaszkodunk Jágóval. Bele egy nagyvárosba, amelyhez nem sok közünk van, de amit igyekszünk megszeretni.

Két kutyasétáltatás között Rousseau-t olvasom az ágyamon.

„Mégsem buzdítlak arra, hogy nagyvárosokban élj. Ellenkezőleg. Ama példák egyike, melyeket a jók a többieknek kell, hogy adjanak, a patriarkális és falusi élet példája – mely az ember ősi életmódja – a legbékésebb, a legtermészetesebb és legédesebb annak szemében, kinek szívét még nem tudták megrontani. Fiatal barátom, boldog az ország, ahol nincs szükség arra, hogy az emberek a békét a sivatagban keressék! De hol ez az ország? A jótékony ember hiányosan elégíti ki hajlamát a városok forgatagában, ahol jóformán nem talál másokat, akiken buzgalmát gyakorolhatná, mint cselszövő embereket vagy gazfickókat. A fogadtatás, melyben itt a semmirekellőket részesítik, akik szerencséjüket keresni jöttek ide, csak teljessé teszi az ország pusztulását, melyet, éppen ellenkezőleg, a városok rovására kellene újra benépesíteni. Mindenki, aki visszavonul a nagy társaságtól, éppen azért hasznos, mert visszavonul tőle. A társaság minden bűne onnan ered, hogy túlságosan népes."

– Mi gond a városokkal, amelyekben az emberiség fejlődik tovább?! – lázadok magamban. – Miért kéne nekem falura költöznöm?! A sok ember közül ugyanúgy ki tudok menni a medvékhez, mint egy tanyáról. Miért baj az, hogy egyformán próbálom jól érezni magam a plázákban és a vadlesekben? A mellettem heverő Jágóra nézek. Álmodhat, mert néha felnyüszít, és mozgatja a lábait. Medvét érez vagy kacsákat üldöz? Úgy tűnik, számára nem az a fontos, hogy erdőn vagy városon tartózkodik, hanem a gazdája jelenléte. Okos fejét nézem, és eszembe jut: tudtommal egyedüli a kutyatársadalomból, aki összesszeagolt egy szabad medveboccsal.

Homoródon történt. A Sinistra körzet írója várakozott ránk, amíg beszaladtunk a fenyvesbe az ebbel, hogy a több órai autóban ülés után mozogjon egy kicsit. Ahogy haladtunk a dombon felfelé, egyszer csak szembe jött velünk valami a sűrűből. Első látásra nem tudtam felfogni, mi lehet, kicsi volt és szürke a fák közt beszüremkedő napfényben, aztán barnára váltott a színe, ahogy a lábunk előtti árnyékfoltba ért. – Ez egy medvebocs – fogtam fel végül, de akkorra már késő volt, mert Jágó hiába volt mellettem láncon, előrelépett, nyakát kinyújtotta, orra elérte a bocs orrát. Összeszagoltak. A következő másodpercben a vad megfordult, és egy széles fenyőtörzs felé vette az irányt. A kutya húzott, tépett, ment volna utána, amikor egyszer csak egy hatalmas test emelkedett ki a törzs alól. A körvonalait már nem volt időm szemügyre venni. – Gyere! – kiáltottam Jágóra. Nagyot téptem a láncán, hogy ne az ösztönét kövesse, hanem engem, és futni kezdtem vele befele az oldalon. Nem emlékszem, hányszor estem el. Mindannyiszor talpra állított a félelem, amely ott csikart a gyomromban. – Minél távolabb! – kiáltotta bennem egy hang. Halálsápadt lehettem, amikor Döméhez, a medvésző autóhoz értünk, mert az ott várakozó író megkérdezte: – Minden rendben? Mit láttatok? – Jágó vidáman és győztesen lihegett, mintha ezt felelné: – Ha te is láttad volna…

        (Részlet a Medvenéző munkacímű készülő kötetből)