2020. október 26-28.

Különös, különös éjszaka volt. Fent a hegyen. A Nagyhagymáson. Azért-e, mivel már a dél is különös volt? Vida megírta. Centauri megírta. Megírom én is (időrendi sorrend marad).

Miután kiderült, hogy széldöntés miatt nem tudunk felmenni a térképeken megjelölt úton az Egyeskő menedékházhoz, autómnak sikerült nagy nehezen parkolóhelyet kapnia a Sinistra körzetben, amely sehol nincs, de nekünk mégis eszünkbe jutott Balánbányáról. Kevés lelkesedéssel gyalogoltam Vida és Centauri után, akik sem nem siettek, sem nem sétáltak. Ketten mentek, beszélgettek. Két völggyel odébb volt a felvivő ösvény, amely tényleg ösvénnyé vált adott pillanatban, amikor tettünk egy jobb kanyart, és az utolsó ház mögött vonyítani kezdtek ránk a huskyk egy kennelből, ami már a mezőn volt. Vállat vontam. Évek óta elhatároztam, hogy akarok egy saját farkast. Nem cseh farkast. Nem huskyt. Úgyhogy mehetek tovább. Vida ekkor még elől lépkedett, aztán, amikor elhúztuk és visszahúztuk a kertsorompókat, lemaradt, sőt, amikor beértünk a fenyvesek közti nagyon durva emelkedőbe, már minden lépésnél fújtatott, de meg-megállt, mosolygott, és mindenre volt valami szava. Pedig szófukar. Ettől (is) jó. Na, de nem dicsérem se itt, se személyesen, inkább a háta mögött tisztelem. Sok éves túrázói tapasztalattal haladt a menedékházhoz.

Egy háromszéki házaspár csatlakozott hozzánk. A nő vonzó barnabőrű székely, gyerek után (mobilon mutatta az utódot, hogy ne udvaroljak) kissé szétcsúszva, határeset. A férfi mázlis, anno vonzó nő döntött mellette, számára most is az, ezt a menedékházhoz való megérkezésünkkor tudtam meg, amikor átadták a mobiljukat, hogy fotózzam le őket, hátuk mögött az Egyeskővel. Ahogy meglett a felvétel, a férfi szerelmesen befalta felesége száját, aki, szemeit lehunyva, viszonozta a közeledést.

Vidával megittunk egy sört a rönkház előtti csutakon, Centauri is csatlakozott, aztán naplemente előtt nekivágtunk a csúcstámadásnak. És itt ki kell maradnia egy napnak, hogy ne ismételjem, amit a két kolléga már megírt. Röviden annyit, hogy velük a medvék után madarakra próbáltam figyelni, és elbuktam életem első zergéjét a mobilozásom miatt.

Már nem emlékszem, mit pötyögtem, szerintem a feleségemnek üzenhettem valamit, amikor egyszer csak hátranéztem, és láttam, hogy Centauri úgy fut mögöttem, mintha a hegyen háború tört volna ki. Mint egy hegyivadász. Rohantam utána, hogy mi volna a baj, mire ő intett, hogy psszt, most ment el a zerge, amely percekig nézett engem, ő meg nézte a zergét, míg én mobiloztam. Tüstént elszégyelltem magam, és követni kezdtem a reményben, hátha mégis lefényképezhetem a vadat. De ez nem jött össze így Vidát és Centaurit a hegyen hagyva levonultam a szálláshoz, hogy engedelmeskedjem a pottyantós favécében gyomrom parancsának, ami után a civilizációban minden alkalommal másfél órás fürdés következett – ezt a válókeresetembe is beírták az mellé, hogy nem szeretem a csokoládét. Ez a nagyfürdés sem jött össze most, helyette kézmosás közben, anyaszült meztelenül talált rám négy Iaşi-ból érkezett román túrázó, akik a menedékház kulcsát keresték. Gyorsan körbetekertem magam a pólómmal, megmutattam, és kinyitottam nekik a mellettünk levő szobát, majd újra elmentem fel a sziklákra, hogy megpróbáljam lefényképezni a közelgő naplementét. Ezt követően pár pálinka és sör után nyugovóra tértünk.

Az előző nap a románok megkínáltak kávéval, amelyből reggelre már nem maradt egy korty sem. Sebaj, alig mentem ki a menedékház tornácára, amikor láttam, hogy Centauri a nem sokkal előtte elkért távcsövemmel megint fut. Odarohantam mellé. Izgatottan mutatott a velünk szemközti szikla irányába: – Látod? Ott mennek! – Szememhez emeltem a távcsövet. Csak nagy nehezen fedezte fel a magasban vöröslő szikla jobb felső sarkán a két fekete testet, amint egymás után haladnak a kőtörmeléken. Agyamba villant, hogy tűzkeresztségen esek át, életem első zergéit látom. Ünnepélyes volt a pillanat, ahogy a két vad vonult, majd eltűnt a köves szakasz melletti fenyvesben. Mintha csak álmodtam volna. Fekete testük, sárgálló fejük még most is előttem van, annak ellenére, hogy csak nagyon távolról figyelhettem őket. A vadon kárpótolta, sőt, kijavította előző napi figyelmetlenségem. Örültem, ugyanakkor szégyelltem is magam, amiért az élmény átélése helyett rögtön a fotógépemhez kaptam, hogy megörökítsem a látványt. Az állatok szabad szemmel nem voltak láthatóak, a fényképet is nagyítani kell ahhoz, hogy alakjuk kivehetővé váljon a jobb felső sarokban:

Miután eltűntek, elindultunk Vidával és Centaurival a Nagyhagymás-hegycsúcs felé. Útközben Centauri magyarázta, hogy milyen madarak húznak el felettünk. Fél füllel figyeltem, mert nekem még mélyülnöm kell, hogy a medvék után a madarak is érdekeljenek. Ő le-lemaradt, mindent tüzetesen megvizsgált, beleértve a hegyen élő növényfajokat is, így Vidával ketten érkeztünk a már ott levő románokhoz a csúcsra, ahol jól lehetett látni a környező hegyeket.

A távolban ragyogtak a Csalhó sziklái, mellette Vida felfedezte a Radnai-havasokat az Ünökő csúcsával, aztán a Görgényi-havasokat a Fancsal-tetővel, végül pedig a Hargita-hegységet. Körbenéztem, kifényképezkedtem magam, és siettem le, hátha egy alsóbb szakaszon közelről is meglátom a zergét. Mint később megtudtam, Vida még órákig fent ült, így ő kaphatta lencsevégre az általam megpillantani remélt vadat… Mondta is többször az utunk alatt, hogy ne menjek állandóan valahová, üljek le már valahol legalább három napra. Ma is elsőnek értem vissza a menedékházhoz, ahova már megérkezett a ház gondnoka s a felesége. Jelezték, hogy nagyobb román turistacsoport jön, ezért át kell adnunk nekik a szobánkat, és fel kell költöznünk a padláson kialakított hálóba. Az udvaron már készült a krumplipaprikás az érkezőknek. Kérdeztem, fizetség fejében kaphatunk-e mi, írók is egy-egy tál meleg ételt estére. Talán itt rontottam el… Támogatóm, Fried István professzor úr hiába figyelmeztetett, hogy egy író sose nevezze magát írónak, mások nevezzék őt annak.

Este, amikor megérkezett Vida Centaurival, és felváltva mutatták jobbnál-jobb közeli zergés képeiket, elfogott a sárga irigység, ugyanakkor újra beláttam: a saját kapkodásom áldozata vagyok. Ekkor azonban már mind a házigazda, mind a gazdasszony szeme tömény alkoholban úszott. Azzal a különbséggel, hogy a gazda egyre kedvesebbé, az asszony pedig egyre agresszívabbá vált… Amikor megismételtem az ételkérést nála, szó szerint belém kötött, azzal, hogy nagyképű vagyok, mert szerinte az írók nagyképűek. Erre azt mondtam kedvesen és halkan, emberek vagyunk, itt a pénz, vacsorát kérek szépen a két barátomnak. Ő még jobban ordított, hogy hallgassak, mert az írók nagyképűek.

Szó nélkül feljöttem, és mindenben engedelmeskedtem Vidának, aki nyugtatott, elmagyarázta, hogy semmi értelme a konfliktusnak, ne vegyünk tudomást az egészről. Ám ekkor újra történt valami.

A gazdasszony feljött a padlástérbe, közölte, hogy pofátlanok vagyunk, ezért nem kapunk vacsorát, majd a raktár felé haladva megsimogatta Vidát, hogy vele semmi baj. Erre Vida felugrott az ágyáról kiabálva: – Na ide figyeljen! Engem ne simogasson! A hegyen sem, s a völgyben sem!

Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Mindenesetre fordult a kocka, most én nyugtattam Vidát, aztán Centaurit, aki joggal akadt ki azon, hogy harmadik napja él meleg étel nélkül, és erre még pénzért sem szolgálják ki úgy, hogy azt sem tudják kicsoda, életében először látta őt a gazdasszony. Alig bírtam visszatartani, hogy ne csomagoljon, és ne induljunk le éjjel a hegyről, tartsunk ki reggelig. Közben a román turistacsoport lent hangos zene és éneklés közepette falatozott a bográcsból. Lementem, és megállapítottam, szép lányok is vannak közöttük. Ezt Centaurival is közöltem, mondván, hogy menjen le angolul csajozni, attól hátha megnyugszik, de ő erre nem mutatott semmi hajlandóságot, ami érthető, korgó gyomorral még az udvarlás sem olyan… A pálinkát viszont elfogadta tőlem a cigarettája mellé, és amikor jelezte, hogy most kéne szóljon a Back in Black című dal az AC/DC-től, azonnal betettem neki a mobilomról a számot, amitől láthatóan felszabadult állapotba került, így nem kellett éjjel, vaksötétben három órát legyalogolnunk a hegyről.

Gondolkodtam, hogyan próbáljam menteni a csorbát szenvedett székely vendégszeretetet. Ezért, miután a románok jóllaktak, és elaludtak, felajánlottam két túratársamnak, hogy felhozok titokban egy-egy tányérral nekik a bográcsból.  – Azt már nem! Ha nem adtak, nem adtak! Tudomásul vettük! – felelték ingerülten. Miután éhségüket elnyomta nagy nehezen az álom, leosontam, és magamnak suttogtam: – Én pedig igen! Minden egyes kanál, amivel a kondérból gyomromba juttattam a még meleg krumplipaprikást, bosszú volt a részeg gazdasszony iránt. – Kieszem a vagyonából! – ismételtem.

Vida aludt. Centauri aludt. Nem volt Nagycsütörtök, de aznap a székely „vendéglátómmal” szemben csütörtököt mondott a szintén székely kedvességem. Helyette szégyelltem magam a barátaim előtt...

Másnap reggel azért volt még pofám kávéért járulni a gazdasszonyhoz, aki szemlesütve elvette a pénzt, majd elém tette a három poharat. Nem tudtam eldönteni, hogy a megbánás vagy a lerázni akarás tükröződik arcáról. Vida és Centauri alig hitték el, hogy ezek után kávét kapunk.

Szótlanul mentünk le a hegyről. Barátaim talán a zergéikre gondolhattak, én meg a gazdasszonyra. Egy biztos volt: egyikünk sem értette, hogyan robbant ki a konfliktus, amit mindannyian másképp meséltünk el. Így a cselekmény nyitott maradt, hogy az olvasó is elgondolhassa a saját változatát. Ahogy elértük a Sinistra körzetet eszünkbe juttató Balánbányát, Vida halkan megjegyezte: – Immár sose tudjuk meg, mi történt…