Jegyzetek


2011. május 5. Csütörtök

VISSZATÉRÉS...

alt
– Elutazott az asszony, egyedül maradtam az autónkkal, nem lépünk el valamerre? – hívta az ifjú harcbírót testvére.
– Ellépünk, átöltözöm és érkezem.
Albérletébe érve eszébe ötlött sikertelen kórházi szökése, és belévillant a halastó képe – emlékezett: kis híján összetűzésbe került a két biztonsági őrrel.
– Miért ne próbálnám meg még egyszer? Vissza kell mennem. Közben könnyebben túlteszem magam ezen a Lepecs–ügyön… Zoltán rávehető, meg aztán úgysem volt még ilyen helyzetben, ideje bevezetnem az efféle éjszakai horgászatba.
Könnyű nadrágba bújt, hogy jól át tudjon lendülni a kerítéseken. Két botot vett magához orsókkal és a műcsalikkal, amelyeket éjjel szokott használni nagy halakra.
Gondosan bezárta a bejárati ajtót, és lesietett a lépcsőkön. Zoltánt sikerült hamar meggyőznie, így ő is az alkalomnak megfelelően öltözött. Izgatottan vezetett, még soha nem égett ennyire a kalandvágytól, valósággal ugrált örömében a sofőrülésen. Zordok nyugtatni próbálta, majd előadta tervét:
– A helyszíntől jó messzire parkolunk, ahol senki nem láthatja autónkat. Ezután óvatosan felmegyünk az erdőn keresztül a tóhoz. Kurva fontos, hogy észrevétlenek maradjunk mindaddig, amíg nem lépünk akcióba. Jó nagy ívben kerüljük meg a tavat, hogy láthassuk, ha netán valaki mozog a parton. Ha nincs ott senki, átpattanunk a kerítésen, és dobunk. Elsőnek én, azután meg te.
Egy óra múlva már hangtalanul osontak a hatalmas fenyők között. Koromsötét éjszaka volt, a Hold egyáltalán nem világított. Zoltán szíve a torkában dobogott, jobb keze a horgászbot parafanyelét markolta görcsösen. Lépésről–lépésre követte bátyját, aki hiúzként lopakodott előre. Valahonnan kutyaugatás hallatszott. Amikor légvonalban a tó mellett jártak, Zordok hátra fordult.
– Ahogy megbeszéltük, jó nagy ívben teszünk egy kört a tó körül, mielőtt átugrunk a kerítésen. Öccse egyetértően bólintott, belül azonban egyre inkább úrrá lett rajta a félelem, amit akkor érzünk, amikor tilosban járunk, és akár ránk is lőhetnek a biztonsági őrök. Szorosan lépkedtek egymás után a derékig érő fűben. Ekkor hirtelen valahol felgyúlt egy nagy lámpa, és pásztázni kezdte a terepet. Leguggoltak. A kutya most már közelebbről, dühödten csaholt. Egy–két perc és ismét vaksötét lett. Az orrukig sem láttak, úgy araszoltak előre, de a rejtettség tudatára legalább felszusszanhattak. A következő pillanatban Zoltán egy kétségbeesett nyögésre lett figyelmes. Bátyja eltűnt szemei elől. Fel sem tudta fogni, mi történik, már ő is esett. Locsogás verte fel újra a csendet.
– Szar!!! – horkantott föl Zoltán félhangosan, miközben erejét feszítve kapaszkodott a mellette hadonászó Zordokba. Nyakig merültek a tótulajdonos és vendégei szarában, amelyet a vécéből a kert végi széles gödörbe vezettek. A harcbíró mellúszással próbált kievickélni a vizelettel keveredett ürülékből, amely már álláig ért. Bal vállába a rémült Zoltán kapaszkodott. Nem tudták, mennyi ideig lebeghettek így a szarban, amikor Zordok nagy nehezen elkapott egy part menti ágat, amelyet megragadva mindketten üggyel–bajjal kikászálódtak a pöcegödörből. Egymásra néztek, aztán hanyatt fekve röhögtek, mit sem törődve azzal, hogy észreveszik–e őket az őrök, vagy sem.
– Nyakig szarban! Még a fülcimpámról is csöpög! – lihegett Zordok.
– Ez messze nagyobb ötlet a biztonsági őrnél, faszikám! Rendesen beszoptuk! Gombot varrhatunk a szarukra, bazmeg! – nyerített Zoltán. Ahogy enyhült a sokk hatása, érezni kezdték az orrfacsaró bűzt. Hányinger környékezte őket. Egy szempillantás alatt lábra álltak, és nagy sietve szabadultak meg ruháiktól. Meztelenül futottak az autó felé.
– Nincs mit tenni, így ülünk be! – adta ki Zordok az utasítást. Amikor begyúlt a motor, képek villantak agyába. Bardócz prefektus urat látta a kisszeminárium szőlőszüretén, amint felbőszül a favécé ajtaja alól kilátszó, egymással szemben elhelyezett két pár cipőtől.
– Mit csináltok odabent? Gyertek ki azonnal! Mit csináltok odabent?! Gyertek ki azonnal!!! Két disznó! Vétkeztek a hatodik parancsolat ellen! Kinyitni! – ordítja a fegyelmi elöljáró, aztán elindul, hogy széles vállaival betörje az ajtót, amely magától kinyílik. A következő pillanatban Bardócz prefektus úr a szétfűrészelt ülőszerkezetnek köszönhetően valósággal belezuhan a szarba.

Bűn és bűnhődés, így rovom le, amiért kisdiákként megterveztem és véghezvittem Bardócz prefektus úr szarba juttatását. Két évtized röppent el azóta. Zoltán vajon miért bűnhődött? Ő is az én vétkemért? Erre kizárólag ő ismeri a választ… Nem vagyok babonás, ellenkezőleg, talán túlságosan is szkeptikusan próbálom elemezni a történéseket. Ekkor értettem meg, hogy a pokol és a mennyország már itt, a Földön elkezdődik. Minden, amit teszünk, még ebben az életben újra megtörténik velünk.

Lehúzták az ablakokat, hogy ne érezzék a szörnyű szagot. Zoltán mezítláb nyomta a gázpedált. Az út elején még fel–felkacagtak a történteken, aztán egyre szótlanabbá váltak. Mindketten gondolkodóba estek, miközben fáradtan meresztették előre a szemüket, várva, hogy újra megláthassák a várost. Elhagyták a hegyvidéket, dombok között haladtak, előttük kivilágítatlan szekér. Zoltánnak az utolsó pillanatban sikerült elkapnia a kormányt. Összenéztek.

– Ez is biztos halért járt ebben az órában… – próbálta oldani Zordok a hirtelen keletkezett feszültséget. Öccse nem hajtott gyorsan, most még lassabbra vette a tempót. Falvakon haladtak át, néhol már égett az udvarokon a villany. A gazdák a hajnali fejéshez készülődtek. Enyhe szél fújt. Távolról kezdtek felszakadozni a felhők.
– Lassan megérkezünk! – bíztatta öccsét a harcos. Alig értek be az első lakónegyedbe, egy útkereszteződésnél megállította őket a rendőr.
– Jó reggelt, Zerkula őrmester vagyok, a hajtási engedélyét, a személyi igazolványát és az autó papírjait kérem ellenőrzésre! Mi ez a büdösség? Babot vagy döglött csirkét ettek?
A testvérpár kővé dermedt. Egyetlen szál ruhadarab sem volt rajtuk. Nem lehetett mit tenni, ki kellett szállniuk. Elsőnek Zoltán lépett a volán mögül a rendőr elé, aki majd hanyatt vetette magát a csodálkozástól. Kisvártatva ott állt a két fiatalember anyaszült meztelenül a döbbent forgalmistával szemben. Az első percben egyikük sem tudott megszólalni a meglepetéstől. Végül a zsaru törte meg a csendet:
– Hova utaznak?
– Csak ide, a városba – felelte szemlesütve az öccse mellett didergő harcbíró.
– De hát csóré fasszal, uraim?
(Regényrészlet, megjelent románul a Tribuna c. lapban)

 2010. december 26., vasárnap

HARC

alt
Gyúlj meg újra Emese és Ákos édesanyjában...

 

2010. november 3., szerda

ENGEDD EL!

alt
Szétrobbantott házak. Hatalmas pisztrángok. Slivovica (szilvapálinka). Boszniában még jól láthatóak a háború nyomai, lakói mégis tudnak vigyázni folyóikra, melyekre jómagunk veszélyt nem jelentettünk: a három Murányi testvér minden kifogott halat visszaengedett. Az üres hűtőládánk láttán gyanakvóan mosolygó itthoniaknak el kellett magyaráznom: b…ni sem azért szoktunk legtöbbször, hogy gyerek szülessen belőle. Nő? Vad? Hal? Csodáld meg, majd engedd el! A huszonegyedik századi ember legnagyobb betegsége, a felfokozott birtoklásvágy (ami ugyanakkor a művészet halála) ellen harcoltunk. Nem Kalasnyikovval. Legyezőbottal. Előbbi csak akkor jutott eszünkbe, amikor poros erdei útra tévedve szótlanul reméltük: megússzuk az MSO jelzésű, zöld Opel kereke alá kerülő aknát és a sűrűből elénk lépő két géppisztolyos csávót, akik ellen danjaim nem segítenek. Maradt a hajnali ködbe burkolózó folyó, a testes szivárványosokkal:

alt

alt

alt
alt
alt

alt
alt
alt
alt
alt
alt
alt
alt
alt
alt
alt
alt

alt

2010. szeptember 19., vasárnap

FÖLD... FÖLD... FÖLD!

alt
Mit kezdhet az ember a földdel, amit születésével választott (majd felnőttként újraválasztott)? Nincs rajta a Metropolitan Opera, a Louvre és a Berlini Művészeti Akadémia. Helyettük van a megyében ezerkétszáznegyven barnamedve, kétszázharmincegy hiúz, tizenötezer-hétszázhatvanhárom pisztráng, kétezer-ötszázhatvanegy ló és nyolcezer-hatszázhatvanhat karrierépítő gimis lány. Utóbbiakat a székelyudvarhelyi vállalkozók tartják – feleségük mellett, titokban –, amíg jómagam halakat engedek szabadon a tulajok tavaiból, erdeikben sétáltatom Jágót, a weimari vizslát, és kölcsönkérem lovaikat, hogy londoni székely barátommal a Hargitán kóbojkodjam. A cowboy az az ember, akinek lova, Colt-ja és kalapja van – tartja a feltehetőleg észak-amerikaiaktól származó mondás. A székely kóboj az az ember, akinek bérelt lova, csupasz ökle és Amerikába emigrált unokatestvére van, hiúzkölykökkel táncol, és két napig fosik, ha leszáll a paripáról, hogy a szennyezett patakból oltsa szomját...
Hol van mindebben a literatúra, barátaim?
Az erdő mélyén megcsillanó, még nem kurtított női szőrszálon…

alt


alt

alt
alt
alt

alt
alt
alt
alt
alt
alt
alt
alt
alt
alt