Jegyzetek
2008. szeptember 10., szerda
KATONABAJ
Barbarám, van valami oka, hogy a női százados így viselkedik, mindenki nagyon fél tőle. Nem hiába történik ez, tanulok belőle valamit.
– Ki írta? – nézett körül Csokán százados asszony.
Zordon remegve lépett a század elé. Aznap a vacsoraidőt Csokán szobájában töltötte.
– Egy hét szabadságot kapsz, miután letetted a katonai esküt. És két liter szilvapálinkával érkezel nekem vissza onnan, a hegyeidből! – mondta Csokán – ezúttal halkan és szemlesütve.
Zordon remegve lépett a század elé. Aznap a vacsoraidőt Csokán szobájában töltötte.
– Egy hét szabadságot kapsz, miután letetted a katonai esküt. És két liter szilvapálinkával érkezel nekem vissza onnan, a hegyeidből! – mondta Csokán – ezúttal halkan és szemlesütve.
A hét gyorsan eltelt Barbara ölében, visszautazás előtt azonban nem volt pénze a családnak szilvapálinkára. Még szerencse, hogy katonák ingyen utazhatnak a vonatokon, így Zordon határidőre ért vissza a kaszárnyába. Ágyába bújt. Halálfélelemtől reszketett, de nem tartott sokáig:megérkezése után tíz perccel hivatta őt a százados asszony.
– Pálinka?!
– Nincs.
– ???!!!
– Elvették. – hazudta szemrebbenés nélkül Zordon. Nem merte megmondani az igazat, félt, hogy a csinos nő fejét veszi.
– Ki vette el? – fortyant fel Csokán.
– Az őrök a kaszárnyakapunál.
Csokán azonnal a telefonért nyúlt.
– Halló, kapusszoba?! Sorakozó az egész kaszárnyaőrségnek, mert jövök a közlegénnyel, akit most beengedtek! – ordította, majd lecsapta a kagylót, és Zordonhoz fordult:
– Jössz, és megmutatod, ki volt! Kitépem a golyóit!
Halálsápadtan követte a nőt. Nem volt, mit tennie, a parancs az parancs. Az őrség már felsorakoztatva várta őket. Csokán orrával érintette a vigyázban álló őrségvezető orrát, miközben Zordon felé sziszegett:
– Ez volt?!
– Nem. – rebegte halkan a megszeppent harcos.
Csokán a sorban első közlegény orrának nyomta a sajátját:
– Ez volt?!
– Nem. – felelte Zordon. Annyira félt, hogy nem tudta kiagyalni a megoldást, a kialakult helyzet vált az ő urává, nem fordítva.
– Ez volt?! – üvöltötte immár magán kívül a százados nő, orrával a sokadik őr orrához érve. A katonák meg se rezzentek, előre bámultak anélkül, hogy a százados szemébe néztek volna.
– Nem ismeri fel, hogy ki volt, mert csimpánzpofája van itt mindenkinek! Ha nem vallja be önként, aki ellopta, megszoptatom az egész őrséget!!!
A katonák gyanakodva néztek egymásra. Szentül meg voltak győződve: a tettes köztük van. Mindenki dühöngött magában, hogy miért nem vall az illető, Csokán asszony pedig tovább sétált előttük fel–alá, nyomában a kifehéredett arcú Zordonnal.
– Rendben. – mondta végül a nő elcsukló hangon az őrségvezetőnek.
– Mindenki a kapusszobában hagyja a sapkáját, a nadrágszíját, és a bakancsát! Ezután elmentek a borbélyhoz, és újranyíratjátok a fejeteket nullásra! Amikor ezzel is megvagytok, jelentkeztek a kaszárnya börtönőrénél, akivel én most közlöm: egy hét zárkája van mindenkinek ebből az őrváltásból!!!
Zordon lábait elhagyta az erő. Levegőért kapkodott, és majd összeesett, miközben próbált felkészülni gondolataiban: az őrök után most ő következik.
– Pálinka?!
– Nincs.
– ???!!!
– Elvették. – hazudta szemrebbenés nélkül Zordon. Nem merte megmondani az igazat, félt, hogy a csinos nő fejét veszi.
– Ki vette el? – fortyant fel Csokán.
– Az őrök a kaszárnyakapunál.
Csokán azonnal a telefonért nyúlt.
– Halló, kapusszoba?! Sorakozó az egész kaszárnyaőrségnek, mert jövök a közlegénnyel, akit most beengedtek! – ordította, majd lecsapta a kagylót, és Zordonhoz fordult:
– Jössz, és megmutatod, ki volt! Kitépem a golyóit!
Halálsápadtan követte a nőt. Nem volt, mit tennie, a parancs az parancs. Az őrség már felsorakoztatva várta őket. Csokán orrával érintette a vigyázban álló őrségvezető orrát, miközben Zordon felé sziszegett:
– Ez volt?!
– Nem. – rebegte halkan a megszeppent harcos.
Csokán a sorban első közlegény orrának nyomta a sajátját:
– Ez volt?!
– Nem. – felelte Zordon. Annyira félt, hogy nem tudta kiagyalni a megoldást, a kialakult helyzet vált az ő urává, nem fordítva.
– Ez volt?! – üvöltötte immár magán kívül a százados nő, orrával a sokadik őr orrához érve. A katonák meg se rezzentek, előre bámultak anélkül, hogy a százados szemébe néztek volna.
– Nem ismeri fel, hogy ki volt, mert csimpánzpofája van itt mindenkinek! Ha nem vallja be önként, aki ellopta, megszoptatom az egész őrséget!!!
A katonák gyanakodva néztek egymásra. Szentül meg voltak győződve: a tettes köztük van. Mindenki dühöngött magában, hogy miért nem vall az illető, Csokán asszony pedig tovább sétált előttük fel–alá, nyomában a kifehéredett arcú Zordonnal.
– Rendben. – mondta végül a nő elcsukló hangon az őrségvezetőnek.
– Mindenki a kapusszobában hagyja a sapkáját, a nadrágszíját, és a bakancsát! Ezután elmentek a borbélyhoz, és újranyíratjátok a fejeteket nullásra! Amikor ezzel is megvagytok, jelentkeztek a kaszárnya börtönőrénél, akivel én most közlöm: egy hét zárkája van mindenkinek ebből az őrváltásból!!!
Zordon lábait elhagyta az erő. Levegőért kapkodott, és majd összeesett, miközben próbált felkészülni gondolataiban: az őrök után most ő következik.
– Gyere! - szólt Csokán, s azzal faképnél hagyták a szabadságvesztésre ítélt katonákat.
– Halló, fogda? Húsz ember jelentkezik nálatok, mindegyiket egy hétre zárjátok be külön cellákba! – mennydörögte a százados asszony. Nagyot sóhajtva vágta le a telefont.
– Halló, fogda? Húsz ember jelentkezik nálatok, mindegyiket egy hétre zárjátok be külön cellákba! – mennydörögte a százados asszony. Nagyot sóhajtva vágta le a telefont.
- Kibaszott mocsok alkoholista társaság… - mormolta, majd Zordonra nézett.
(regényrészlet)
(regényrészlet)
2008. augusztus 21., csütörtök
ÜZENET (VIDÉKRŐL VIDÉKRE)
– A két bicskázó székely góbé történetét akarod megírni? Túl provinciális! – fogadtak a kolozsvári poéták, amikor először mutatkoztam be közöttük.
Nem mondom, le is törték az irodalmi Nobel–díjjal kapcsolatos gyermeteg álmaim, vigaszom azonban nem késett: havi két kocsmázással fél év alatt „univerzálissá” váltam közöttük, hogy aztán egyik pesti tanárom vegye el újra alkotói kedvem:
– Miért emészti magát azon, hogy Székelyudvarhelyen, avagy Kolozsváron kell–e élnie? Pestről nézve mindkettő vidék!
– De Tanár úr, Berlinből – a magyar író álmainak helyszínéről – Pest és Pécs is egyformán vidék! – próbáltam megértetni magam, majd igen hosszú karrierutazásba kezdtem.
Az első állomás Berlin volt. A város vezetősége sajnálattal adta tudtomra, hogy a Német Írószövetség tanácsára Nobel–díjat kapott szerzők lakáshelye ismeretlen számukra. Berlinből átszáguldottam Párizsba, hogy ott ápoljam tovább álmom, azonban Derrida özvegye is sajnálkozva közölte, hogy újra csak vidéken vagyok, s ebből így nem lesz Nobel–díj. Nem adtam fel, hisz az önző emberi önkifejezés vágya nem ismer határokat.
Londonba utaztam, viszont ott is sajnálattal értesültem: vidéken járok, az angol díjazottak kisvárosiak – a díj átvétele előtt és után egyaránt!
Elkeseredetten repültem át New Yorkba a nagy díj–várományosok közé, s csodák csodája: itt is csalódnom kellett. Paul Auster azt mondta, vidéken vagyunk az európai kultúrához képest, s e véleményt Updike is osztotta.
***
Letörten hajóztam visszafelé a Csendes–óceánon, s e letörtségem a pekingi és bombay–i írók csak növelték. Így érkeztem vissza a Hargita–hegység lábaihoz, ahova nem sokkal ezután – díjfájdalmaim enyhítésére – elszöktettem Budapestről Vadászt, a német vizslát. Egy munkásbusz csomagtartójában csempésztem át a román–magyar határon, s ezzel ő is székely lett mint a gazdája. A székelyt pedig onnan lehet felismerni, hogy Romániában magyarnak, Magyarországon pedig románnak tartják. Mindez azonban nem sérti Vadászt, sőt engem se, hisz nagyképűség nélkül állíthatom: adtunk Budapestnek Tamási Áront, Nyirő Józsefet, Kányádi Sándort, Szőcs Gézát és Orbán János Dénest. Kodály szerint pedig nem az a fontos, hogy ki a budapesti Zeneakadémia igazgatója, hanem hogy ki a zenetanár egy falusi népiskolában… Ha pedig még messzebb megyek, arra gondolván, hogy a Toldi is a mai Romániában, egy vidéki kisvárosban született 1846-ban, a Forradalom Költőjét is itt nálunk, vidéken látták utoljára…
Mindebből egyenesen következik, hogy jelenkori fiatal székely szerzőink sebnyalogatás, panaszkodás és sértődöttség helyett most is minőséggel és ötletes témákkal próbálnak jelentkezni a kánonféltékeny anyaországi irodalom történeteibe… S hogy van–e mondanivalónk innen, az erdőből a BKV–n munkába rohanó Olvasó számára, akinek különféle számlákon folyik le az emberöltője, és akinek életvitelét már egyedüli perspektívaként említi Kodállyal szemben egy ismert jelenkori magyar politikus? A válasz: van! Mert a literatúra az erdők mélyén zizzenő falevélből és az útszéli fogadókban összekoccanó borospoharak hangjából indul elvétve az egyetemi tanszékek felé – és nem fordítva!
***
Lehet, hogy egyszer a fővárosban leszek „vidéki”. Akkor majd a Westend vízesése marad a Homoród pataka helyett, a multi pedig lakást vesz nekem, amit húsz év alatt dolgozok le, s naponta csak két esti óra áll rendelkezésemre, hogy tovább üldözzem írói karrierem a Kálvin téri ormótlan üvegpalota és a Nemzeti Múzeum között, felvéve a versenyt a kütyüvel és egy világgal, amelyben túlsúlyba került a számoló emberfajta az olvasóval. Akkor majd Vadász is csak napi húsz percet kap hajnalban, hogy munkába indulásom előtt gyorsan kirohanja magát a Szent István parkban, és elmaradnak már az alkalmi sörözések is a pesti poétabarátaimmal.
De addig is: Vadásszal együtt naponta a székelyek szeretetével gondolunk innen a hegyekből a mindenkori olvasóra, aki nem vidéki és nem központi, hanem Olvasó.
– Miért emészti magát azon, hogy Székelyudvarhelyen, avagy Kolozsváron kell–e élnie? Pestről nézve mindkettő vidék!
– De Tanár úr, Berlinből – a magyar író álmainak helyszínéről – Pest és Pécs is egyformán vidék! – próbáltam megértetni magam, majd igen hosszú karrierutazásba kezdtem.
Az első állomás Berlin volt. A város vezetősége sajnálattal adta tudtomra, hogy a Német Írószövetség tanácsára Nobel–díjat kapott szerzők lakáshelye ismeretlen számukra. Berlinből átszáguldottam Párizsba, hogy ott ápoljam tovább álmom, azonban Derrida özvegye is sajnálkozva közölte, hogy újra csak vidéken vagyok, s ebből így nem lesz Nobel–díj. Nem adtam fel, hisz az önző emberi önkifejezés vágya nem ismer határokat.
Londonba utaztam, viszont ott is sajnálattal értesültem: vidéken járok, az angol díjazottak kisvárosiak – a díj átvétele előtt és után egyaránt!
Elkeseredetten repültem át New Yorkba a nagy díj–várományosok közé, s csodák csodája: itt is csalódnom kellett. Paul Auster azt mondta, vidéken vagyunk az európai kultúrához képest, s e véleményt Updike is osztotta.
***
Letörten hajóztam visszafelé a Csendes–óceánon, s e letörtségem a pekingi és bombay–i írók csak növelték. Így érkeztem vissza a Hargita–hegység lábaihoz, ahova nem sokkal ezután – díjfájdalmaim enyhítésére – elszöktettem Budapestről Vadászt, a német vizslát. Egy munkásbusz csomagtartójában csempésztem át a román–magyar határon, s ezzel ő is székely lett mint a gazdája. A székelyt pedig onnan lehet felismerni, hogy Romániában magyarnak, Magyarországon pedig románnak tartják. Mindez azonban nem sérti Vadászt, sőt engem se, hisz nagyképűség nélkül állíthatom: adtunk Budapestnek Tamási Áront, Nyirő Józsefet, Kányádi Sándort, Szőcs Gézát és Orbán János Dénest. Kodály szerint pedig nem az a fontos, hogy ki a budapesti Zeneakadémia igazgatója, hanem hogy ki a zenetanár egy falusi népiskolában… Ha pedig még messzebb megyek, arra gondolván, hogy a Toldi is a mai Romániában, egy vidéki kisvárosban született 1846-ban, a Forradalom Költőjét is itt nálunk, vidéken látták utoljára…
Mindebből egyenesen következik, hogy jelenkori fiatal székely szerzőink sebnyalogatás, panaszkodás és sértődöttség helyett most is minőséggel és ötletes témákkal próbálnak jelentkezni a kánonféltékeny anyaországi irodalom történeteibe… S hogy van–e mondanivalónk innen, az erdőből a BKV–n munkába rohanó Olvasó számára, akinek különféle számlákon folyik le az emberöltője, és akinek életvitelét már egyedüli perspektívaként említi Kodállyal szemben egy ismert jelenkori magyar politikus? A válasz: van! Mert a literatúra az erdők mélyén zizzenő falevélből és az útszéli fogadókban összekoccanó borospoharak hangjából indul elvétve az egyetemi tanszékek felé – és nem fordítva!
***
Lehet, hogy egyszer a fővárosban leszek „vidéki”. Akkor majd a Westend vízesése marad a Homoród pataka helyett, a multi pedig lakást vesz nekem, amit húsz év alatt dolgozok le, s naponta csak két esti óra áll rendelkezésemre, hogy tovább üldözzem írói karrierem a Kálvin téri ormótlan üvegpalota és a Nemzeti Múzeum között, felvéve a versenyt a kütyüvel és egy világgal, amelyben túlsúlyba került a számoló emberfajta az olvasóval. Akkor majd Vadász is csak napi húsz percet kap hajnalban, hogy munkába indulásom előtt gyorsan kirohanja magát a Szent István parkban, és elmaradnak már az alkalmi sörözések is a pesti poétabarátaimmal.
De addig is: Vadásszal együtt naponta a székelyek szeretetével gondolunk innen a hegyekből a mindenkori olvasóra, aki nem vidéki és nem központi, hanem Olvasó.
/ E naplójegyzet a magyarországi Új Könyvpiac c. irodalmi folyóirat 2008. márciusi számában jelent meg. Köszönet érte Pécsi Györgyi főszerkesztőnek! /