Jegyzetek

2010. szeptember 8., szerda

ÍRÓBARÁTSÁG?

alt

A napokban vásároltam meg a Hermann Hesse és Thomas Mann levelezését tartalmazó kötetet. Mohón nekiestem, és… meglepődtem… Milyen másképpen beszéltek egymással a huszadik század eleji szerzők, pontosabban volt, miről másképpen beszélniük. A könyv olvastán Apám jutott eszembe, aki azért nem lett író, mert fiatalon elolvasta a Háború és békét. - Ilyet én nem tudok írni, ezért inkább olvasó maradok – suttogta magának. Állítom: jobb egy profi olvasó, mint egy közepes író. Véleményem szerint az alacsonyabb alkotói szint, amelyet jómagam pehelysúlyú zseninek neveztem, a viselkedésben is megnyilvánul. Ugyancsak Apám állt fel egyszer türelmetlenül a múzsafiak asztalától:
- Negyvenhét perce számomra ismeretlen és jelen nem lévő költőket mocskolnak ahelyett, hogy Arany Jánosról beszélnénk… Az egymás háta mögötti fröcsögő pocskondiázás tehetségtelenségre vall. Ezzel szemben a géniuszok mindig is tisztelték egymást. Megható, ahogy Thomas Mann leveleit kezdi: Igen tisztelt Hesse Úr!
Kedves Mann Úr! Levele örömet hozott hajlékunkba – válaszol Hesse. Goethéről, Tolsztojról, Victor Hugóról cserélnek eszmét, miközben hétköznapjaikba is bepillantást nyerhetünk. Amikor Mann után Hessének is odaítélik 1946-ban a Nobel-díjat, a barát csak ennyit ír egy képeslapra:

Finally the gentlemen in Stockholm happened to join my ten years old idea.
Congratulation
Thomas Mann

(„Végre csatlakoztak a stockholmi uraságok tízéves ideámhoz. Gratulálok. Thomas Mann”)

Életemben soha nem volt részem ilyen intenzív, hosszan tartó, hűséges és gyümölcsöző barátságban – búcsúzik Hesse 1955-ben Mann ravatalánál. Példájukkal, lelkületükkel indulok az idei árkosi írótáborba, hogy a különbözőségek ellenére is tiszteljük egymást.

alt


2010. augusztus 6., péntek

MOSOLYGÓ EMOTIKON

alt

Kedves Noémi,
Amikor áthaladt velem azon a szászfenesi átjárón a Bécs felé száguldó autó, téged éppen temettek… Budapesthez közeledve ért a hír, hogy ködbe vesző messzi tájakra mentél, honnan nincsen visszaút… Felelevenedtek közös székelyhídi felolvasásunk képei, amikor Muszka Sanyival figyelmesen hallgattuk szavaid, majd találkozásunk a budapesti Népligetben, ahol épp felszállni készültél a fogyatékos barátodhoz induló autóbuszra…
Aztán bretteres fellépésem, amelyen a kör elnökeként nem jelentél meg, sőt, kikapcsoltad telefonod a kezdés előtti percekben. Akkor kissé nehezteltem rád, most utólag elfogadom magyarázatod, beteg voltál, rosszul érezted magad. Tán arra vigyáztál, hogy téged csak mosolyogva láthassunk. Hogy emiatt egyesek amolyan szelídke bolondnak láttak? Ne törődj vele, minden poéta alapból bolond, kiváltképpen magyar nyelvterületen (Csokonai óta tudjuk). Ennél fontosabb, hogy elinduljon útján a Gondolat, amit leírtál, és megbirkózzon az idővel, amelyből temagad kiléptél. Isten nyugtasson – suttogom neked, míg mosolyod átlendül a házsongárdi hanton, hogy az Emotikon oldalain örökre elpihenjen.

alt
alt
alt

alt
alt
alt
alt
alt
alt

2010. május 2., vasárnap

FORGÓ KÖNYVTÁR

alt

Aranka egy gimnáziumi könyvtárban dolgozott egyedül. Zordok egy héttel a verseny után meglátogatta. Idegenkedve lépte át az iskolakaput. Fura érzéssel haladt a vidáman csevegő diákok között, akikről legszebb évei jutottak eszébe. De hol voltak már a tanév eleji szőlőszüretek, Tyukodi páter latin órái, a délutáni szilenciumok és a Magellán vezette osztálykirándulások…
A könyvtár a földszinten volt berendezve.
– Tessék! – szólalt meg egy kedves női hang, amikor kettőt koppantott az ajtón a harcos. Aranka mosollyal fogadta Zordokot, aki szemlesütve várta, hogy az előtte álló három gimnazista lány felírassa az őzike alkatú könyvtárosnővel a kikölcsönzendő köteteket. Amikor végre távoztak, Aranka felállt, hogy köszöntse vendégét. Hófehér inge mögül átsejlettek formás mellei.
– Megnézhetnék egy–két könyvet? – kérdezte Zordok, hogy zavarát leplezze. Becsengettek. A nő előre ment a polcsorok között. Ide–oda billegő farától libabőrős lett a mögötte szótlanul lépkedő bíró.
– Nem tudom, mi érdekel téged, ez itt a világirodalmi részleg, arrébb a természettudományi, utána a sci-fi és a különféle szakkönyvek. A férfi elhaladt Goethe, Maupassant, Kazinczy és Csokonai mellett. A szakkönyvekhez érve egy felső polcról leemelte Az esztergályos kézikönyvét, és forgatni kezdte. Aranka elnevette magát. Előre ment, kettőt fordított a bejárati ajtó zárján, és izgatottan várta asztalánál, hogy vendége előbukkanjon a polcok közül. Zordok kezében a Don Quijotéval érkezett. Mutatni szeretett volna valamit, ám ekkor a csinos anyuka elvette tőle a kötetet, az asztalra tette, bal karjával átfonta a harcos derekát, jobb keze pedig óvatosan keresni kezdte a bíró férfiasságát.
– A férjem halála óta nem voltam senkivel… – nézett könyörgőn látogatójára, immár kezében tartva annak méretesre nőtt szerszámát. Leguggolt, hogy szájával kényeztesse Zordokot, aki számára forogni kezdett a könyvtár. Utoljára a Mi nem lóg, ha áll című könyvet pillantotta meg, aztán agya teljesen elborult. Jobb kezével megcirógatta az őt mohón faló asszony cuppogó ajakát. Lehajolt, ölébe vette a nőt, és a hatalmas íróasztalra fektette. Határozott mozdulatokkal fejtette le Aranka cipőit, harisnyáját és nedves alsóneműjét. Nyelve elindult a nő nagylábujjától, felváltva simogatta a bokákat, majd óvatosan felfelé haladt a hosszú lábszárakon át a feszes belső combokhoz. Amikor ajka a kisajkak közé fúródott, a fejét hátraszegő nő halk sikollyal tárta még jobban szét lábait. Göndör fekete haja csomókban omlott vállaira. Zordok hosszasan elidőzött a márciusi harmatra emlékeztető asszonyi ölben, amely alatt lapokra hullott szét a Dulcineát kereső elmés nemes lovag története. Körös–körül újabb kölcsönzésre váró könyvek hevertek egymáson, Dante, La Fontaine, Victor Hugo, legfelül Cărtărescu meg Vakulovski. Nem tudta, mennyi idő telhetett el. Éles csengőszó hallatszott. Az iskolafolyosó újból megtelt zsivajjal. Ijedten rezzentek össze mindketten, amikor kopogtak.
– Nyitás a következő szünetben – olvasta valaki hangosan a könyvtárajtóra kiragasztott feliratot. A fiatalember próbált nem figyelni az iskolások keltette hangzavarra, felhúzta a fodros fehér inget a nő nyakáig, szája egybe forrt Aranka kemény mellbimbóival, két kezével igyekezett megszabadulni saját nadrágjától. Meztelenül hevertek egymáson. A szép asszony óvatosan segítette magába Zordokot, aki ettől felhördült, leszorította a kartotékos doboz mellé a hölgy vékony csuklóit, és igen erős lökéssorozatba kezdett. Dörömböltek.
– Nem láttátok a könyvtárosnőt? – harsogta mély hangján az igazgató. Aranka riadtan kapta fel a fejét, ám Zordok szorításából nem szabadulhatott. Megadva lazította el gyöngyöző ölét, hogy a férfi még jobban hozzáférhessen, amikor három vékony kötet huppant dereka alól a földre. Ijedten tekintett le rájuk, verseskötetek, Várkonyi Anikó: A griff halála, Kiszólit, A titok ágai. Ebben a másodpercben szólalt meg Zordok telefonja: Anikó kereste. Felszisszent, kinyomta a készüléket, majd hanyatt feküdt, magára húzta Arankát, aki most mohón ügetve élvezte, mint hasítja szűk altestét a harcbírói fegyver. Becsengettek. A zajok elhalkultak, a könyvtár azonban egyre szédületesebben forgott, egymás után repítve ki Zordok gerince alól Marquez–t, Márait és Esterházyt. A nő hajszájától csak úgy recsegett–ropogott az asztal. Nem tudták, mennyi idő telhetett el. A fiatalember megragadta és felemelte az asszonyi derekat. Az Ószövetség hangos robajjal zuhant alá, amikor talpra állította Arankát. Kezével a legközelebbi polchoz húzta a fiatalasszonyt, szembe fordította könyvekkel, és forró tenyerével megemelte izzadt hasát, hogy hátulról újra kardélre hányhassa duzzadtan hívogató nőiességét. Őrült mozgásba kezdtek. Aranka szemei előtt összemosódtak a megsárgult kötetek. Egyre erősebben tépte a polcállványt, miközben alulról hálásan pislogott a háta mögött lihegő nagyvadra, akire évek óta öntudatlanul várt. Egyszerre kiáltottak fel a csengőszóval, amikor a Zordokból előtörő forróság szétáramlott Aranka rejtekeiben. A nő remegve vonaglott, két kezével teljes erejéből megrántva az állványt. Ebben a pillanatban a polcok eget verő robajjal temették maguk alá a lezúduló könyveket. Az éktelen hangzavarra a könyvtár szédületes sebességű forgása azonnal véget ért, szerzők és címek újra szemmel láthatóvá váltak. Szabó Gyula: A sátán labdái. Baudelaire: A romlás virágai. Jókai Mór: Nincsen ördög. Mikszáth Kálmán: A fekete város.
Riadtan pillantottak egymásra. A ruhájukat keresgélték az iszonyú káoszban, amikor valaki a hangos diáksereg nevetésétől kísérve egyre erőteljesebben rázni kezdte kívülről az ajtót.

Aranka Zordokra nézett. Szólni sem volt ereje. Könyörgő tekintettel mutatott az ablakra. A harcos magára rántotta nadrágját. Cipőjére már nem maradt idő. Zoknija és alsóneműje a Hutera Béla utolsó utazása szétnyílott lapjain hevert, amikor a függönyt elhúzva kinyitotta a magas ablakot. Gondolkodás nélkül lendült át a párkányon. A következő másodpercben felszakadt a könyvtár ajtaja.
(Regényrészlet)


2010. február 3., szerda

KIRÁNDULÁS VAGY TALÁLKOZÁS?

alt

Ügetés! Vágta! Lépés! Ki ne ismerné ezeket a parancsszavakat? Egyik nőismerősöm azért szeret lovagolni, mert imád parancsolni egy több mázsás élőlénynek.:-) Ezzel szemben kolozsvári költőbarátaimat lehetetlen nyeregbe csalni, mert szerintük a ló nagy, csúnya, és közel sem olyan kényelmes haladni vele, mint egy Subaru-val… Valójában mindannyian más-más gondolatokkal ülünk vagy nem ülünk lóra. Van, aki magyarságtudatát igyekszik erősíteni vele, mások sportot, kikapcsolódást, természetjárást látnak benne. Karatemester-kollégám akkorát esett tizenévesen a lóról, hogy egész életére fóbia alakult ki benne. A legtöbben csupán régebbi időket idéző utazóeszközt látnak ebben a gyönyörű állatban. A gyeplő segítségével próbálják egyes, kettes vagy négyes sebességbe tenni, ide-oda rángatva fejét, amely a természet egyik legszebb alkotása… Simítottál már lósörényt, belenézve a nemes állat apró fekete szemeibe? Erre az értelmes tiszta tekintetre tiszta szándékkal kell válaszolnod. Utadon érző lény segít, „aki” számára teher vagy! Figyelj rá! Légy összhangban vele! Szeresd! Valahányszor ütlegelni kezdi a lovász az engedetlen paripát, rászólok. Lovaglópálcát nem fogadok el tőle – az a nyálas kocaturistáknak való, akik legfennebb kirándulnak a lovon. Az igazi lovas együtt mozdul lovával, nem ugrál rajta ügetés és vágta közben, feltörve marját, sem kézzel, sem pálcával nem üti az állatot, amelynek gondolatainkkal kell tudnunk parancsolni. Ha mindezt figyelembe veszed, megtörténik számodra a csoda, amely elkerüli a huszonegyedik századi zselés plázamajmok figyelmét: találkozol a csillagok fiával.

alt
alt
alt

alt
alt