Jegyzetek

 2010. december 26., vasárnap

HARC

alt
Gyúlj meg újra Emese és Ákos édesanyjában...

 

2010. november 3., szerda

ENGEDD EL!

alt
Szétrobbantott házak. Hatalmas pisztrángok. Slivovica (szilvapálinka). Boszniában még jól láthatóak a háború nyomai, lakói mégis tudnak vigyázni folyóikra, melyekre jómagunk veszélyt nem jelentettünk: a három Murányi testvér minden kifogott halat visszaengedett. Az üres hűtőládánk láttán gyanakvóan mosolygó itthoniaknak el kellett magyaráznom: b…ni sem azért szoktunk legtöbbször, hogy gyerek szülessen belőle. Nő? Vad? Hal? Csodáld meg, majd engedd el! A huszonegyedik századi ember legnagyobb betegsége, a felfokozott birtoklásvágy (ami ugyanakkor a művészet halála) ellen harcoltunk. Nem Kalasnyikovval. Legyezőbottal. Előbbi csak akkor jutott eszünkbe, amikor poros erdei útra tévedve szótlanul reméltük: megússzuk az MSO jelzésű, zöld Opel kereke alá kerülő aknát és a sűrűből elénk lépő két géppisztolyos csávót, akik ellen danjaim nem segítenek. Maradt a hajnali ködbe burkolózó folyó, a testes szivárványosokkal:

alt

alt

alt
alt
alt

alt
alt
alt
alt
alt
alt
alt
alt
alt
alt
alt
alt

alt

2010. szeptember 19., vasárnap

FÖLD... FÖLD... FÖLD!

alt
Mit kezdhet az ember a földdel, amit születésével választott (majd felnőttként újraválasztott)? Nincs rajta a Metropolitan Opera, a Louvre és a Berlini Művészeti Akadémia. Helyettük van a megyében ezerkétszáznegyven barnamedve, kétszázharmincegy hiúz, tizenötezer-hétszázhatvanhárom pisztráng, kétezer-ötszázhatvanegy ló és nyolcezer-hatszázhatvanhat karrierépítő gimis lány. Utóbbiakat a székelyudvarhelyi vállalkozók tartják – feleségük mellett, titokban –, amíg jómagam halakat engedek szabadon a tulajok tavaiból, erdeikben sétáltatom Jágót, a weimari vizslát, és kölcsönkérem lovaikat, hogy londoni székely barátommal a Hargitán kóbojkodjam. A cowboy az az ember, akinek lova, Colt-ja és kalapja van – tartja a feltehetőleg észak-amerikaiaktól származó mondás. A székely kóboj az az ember, akinek bérelt lova, csupasz ökle és Amerikába emigrált unokatestvére van, hiúzkölykökkel táncol, és két napig fosik, ha leszáll a paripáról, hogy a szennyezett patakból oltsa szomját...
Hol van mindebben a literatúra, barátaim?
Az erdő mélyén megcsillanó, még nem kurtított női szőrszálon…

alt


alt

alt
alt
alt

alt
alt
alt
alt
alt
alt
alt
alt
alt
alt


2010. szeptember 15., szerda

MADAGASZKÁR ELŐTT: ÁRKOS

alt

Apám szerint a huszonegyedik században új (állat)faj van kialakulóban: az önmagát menedzselő művész. Nem csoda hát, hogy a kilencedik alkalommal megrendezett E-MIL-tábor programjában (Kárpát-medencei magyar irodalmi folyóiratok találkozója) szerepelő folyóiratlistát minden poéta elemezte, mielőtt Árkosra érkezett volna.
- Hol nem jelentem még meg? Melyik főszerkesztővel kéne egy pohár bor mellett összehaverkodni, hogy fejleszthessem publikációs listám? Vajon elfogadja, hogy nemcsak megismételhetetlen vagyok a világtörténelemben, hanem tehetséges is? Celebbé tesz, hogy ne kelljen írnom többet? - ezek lehettek a nagy marketingkérdések, amikor elkezdődött a lapok bemutatkozása. Az alábbi folyóiratok szerkesztői beszéltek lapjaikról: Bárka, Együtt, Helikon, Hitel, Irodalmi Jelen, Kortárs, Korunk, Magyar Napló, Opus, Sikoly, Székelyföld, Szépirodalmi Figyelő, Új Könyvpiac. Bocsáttassék meg nekem, hogy nem mindegyikről írok e helyen.
A Helikon képviseletében Karácsonyi Zsolt költő, főszerkesztőhelyettes elmondta, hogy a lap a Nagy Kilometrik nevű rovattal biztosít teret a fiatal szerzők számára. Jómagam nem tagadom: kedvenc megjelenési helyem. Karával nagyszerűen lehet dolgozni, kőkemény kritikus, igényes, célja az átütő jelleg.
A Hitelt ismertető Papp Endre szavaira azonnal felkaptam fejem, és láttam, hogy gyújtózsinórom, a bemutatkozásokat vezető OJD szeme is felcsillant. - Melyik az a lap, amely nem értéket akar teremteni? A szokványos ismertetés helyett jobb volna a jelen helyzetre koncentrálnunk: a mai olvasó nem az irodalmi folyóiratokra kíváncsi, inkább a pletykalapok címoldalán halott malacát gyászoló George Clooney-t siratja. Hogyan fogunk életben maradni? Erre kell tenni a fő hangsúlyt - érvelt rendkívül frappánsan és szellemesen Papp.
A Magyar Naplót bemutató Oláh János főszerkesztő a lap mellett működő kiadóban látta a túlélés egyik lehetőségét. Egy másnapi, a folyóiratok támogatási rendszeréről szóló nyilvános vitában a program szerepét hangsúlyozta, amire az Irodalmi Jelen főszerkesztője, az épp akkor megérkező Böszörményi Zoltán, bátor és számomra igen tetszetős módon felelt: - Nincs program. Harc van. Hogy miért? A pénzért. A fennmaradásért. - Igazat adok neki. Dzsingisz kán sem nyájas együttélési programokkal érte el célját...
A Kortársat képviselő Ambrus Lajos a sikeresen megújult-megfiatalodott szerkesztőségre hívta fel a figyelmet.
A Korunk főszerkesztője, Balázs Imre József a tematikus számok fontosságát hangsúlyozta. - Minden bemutatott témához külön szakembert hívunk segítségül - avatott be a műhelytitkokba. OJD kérdésére, hogy ki volt a börtönszám szakmai felügyelője, nem kaptunk választ - Imre nem beszéli ki csak úgy a belső titkokat.
A Székelyföld főszerkesztő-helyettese, Lövétei Lázár László költő humoros anekdotával támasztotta alá az általa szerkesztett lap létjogosultságát: a kilencvenes években szülőfalujában, Lövétén, a plébános úr egyetlen parabolaantenna felszerelését akarta engedélyezni, ami bőven elég a Sissy című tévéfilm megtekintéséhez. - A plébános úr, ha akarja, nézze a Sissy-t, én nézem a pornót, ezért két parabola kell - érvelt Lövétei falustársa, akihez, nem tagadom, szívesen csatlakoznék, amíg a lányom Barbie-s játékkal vigyáz, hogy ne legyen vírusos a számítógép. (Igaz, amit Tóni öcsém dalol: „nálunk nincs tévé.") Nem beszélek haza, mert még nem közöltem benne: a Székelyföld példaértékű sikertörténet és színfolt az irodalmi folyóiratok palettáján. Szerkesztőgárdája igen tehetséges szerzőkből áll.
Legvégül Pécsi Györgyi főszerkesztő mutatta be az Új Könyvpiacot. Ez a lap segít nekem abban, hogy ne csak a szerzőtársaimat olvassam, hanem ki tudjak tekinteni a nagyvilágba. Pécsi Györgyi szerkesztői munkájának köszönhetően örülhettem J.M. Coetzee Barbárokra várva, Yann Martel Pi élete és Arkagyij Babcsenko Jelenetek egy háborúból című regényének.
Mélységesen egyetértek tehát annak a kérdésnek a szükséges voltával, amelyet Pécsi Györgyi a bemutatkozásokat követő, az irodalmi folyóiratok szellemi folyamatokban betöltött szerepét firtató előadásában fogalmazott meg: „...miközben a külföldi kortárs irodalom eladott példányszáma és olvasottsága jóval magasabb a magyar írók könyveinél, nem volna-e célszerű, nagyobb arányú kitekintés, monitoring a kortárs külföldi irodalmakról?"
Lakatos Mihály író a magyar irodalom külföldi népszerűsítésére kidolgozott minisztériumi projektet ismertette. Misivel egy a szülővárosunk. Humorával, kedvességével már első találkozásunk alkalmával megnyert – szerintem jobban szeretné, ha ezt most egy székelyudvarhelyi gimis lány írná neki. Előadását követően OJD-vel, György Attila hadúrral, Wellmann érsek atyával, Muszka testvérrel és Bálint Tamás tábori lakótársammal finom borokat „marketingeltünk", így a másnapot átaludtam.
Apám, ne haragudj, sose szerettem ismerkedni, csak táncolni... Nem az én hibám, hogy a legtöbb férfi ma már csak a leányost tudja, a nők pedig csűrdöngölnek... Hogy nem engem kérnek majd fel a stockholmi beszédre? Az idei árkosi írótáborban ennél fontosabb feladatot kaptam: a Madagaszkárt meghódítani készülő Előretolt Helyőrség székely íróinak karatecsapattal történő megerősítését, valamint az ottani Székely Kormány Küzdősport- és vallásügyi miniszteri székét. Aki nem tud kibékülni árkosi vitapartnerével, forduljon hozzám! Az Úr békéje - így vagy úgy - eléri. Túl sokan ne jöjjetek, hogy jövőre is legyen Árkos. Megéri!

Megjelent a www.barkaonline.hu oldalon.