Jegyzetek

2008. október 30., csütörtök

NELLI

alt

Budapesti lány, a nagy Szálinger Balázs költői tanítványa, akit Erdélybe küldött pár hónapra a mester. Egyetemi tanársegédi pályám első diákja, ő ült egyedül a bevezető órán. Ha akarnék sem tudnék karrieristává válni, mert másnap már figyelmeztetett Szálinger Pestről: vigyázzak a lányra, rám úgyse bukik, hisz erősssen rút vagyok, mutassam be OJD-nek és Wellmannak, mielőtt Kara lecsapna rá. Kérését teljesítendő, el is hívtam a Bulgakovba, ahol már ismerték (Szálinger szólt Karának, hogy mutassa be Nellit OJD-nek és Wellmannak, mielőtt Murányi lecsapna rá). Nelli azonban nem olyan, hogy le lehessen rá csapni. Ő dönt, és cselekszik. Így történt ez Homoródon is, ahova lovagolni hívtam. Ügetésre fogtam a ménem. Nelli lova lemaradt. Pár pillanat múlva száguldani kezdett paripája, hogy társát utolérje. Nelli lába kiszabadult a kengyelvasból… A lány lecsúszott a ló hátáról, ám úgy döntött, nem esik le, átfonta hát karjaival az állat nyakát, karcsú teste meg valósággal hozzáragadt a pej oldalához. Addig küzdött, míg elkerülte az esést, s épségben visszaült az ügető Séra hátára. Tiszteletem kifejezendő, az egyetlen, akinek átadtam a lovaglás hátralevő idejére székely cowboy betyár kalapom, este pedig rituálisan leöntöttem vörös borral a Gondűzőben, így pannonból Székely lett. Nem tiszteletbeli székely, hanem Székely. Hogy milyen jogon? Amelyen Csingacsguk fogadta testvérévé a sápadt arcú Vadölőt. Nelli, köszönöm, hogy Erasmus-ösztöndíjas egyetemi hallgatóként Erdélyt választottad Firenze helyett. Michelangelo távol van innen, de magadtól jöhetsz rá a vágta értelmére…

alt

2008. október 14., kedd

SZÓÉRT SZÜLETETT

alt

Vágyak küzdöttek egymással. Barbara arca már vonzóbb volt a barna szerzetesi csuhánál, amelyben Zordon még gyerekként saját halálát elképzelte. Abban a pillanatban, amikor postára tette felmondó levelét a ferences provinciálisnak, visszafordíthatatlanul indult el egy úton. Egy úton, mely elvezet önmagunktól, gyerekkori álmainktól, és különféle megalkuvásokkal van kikövezve; melyen mások tudják jobban, hogy mitől vagyunk boldogok, mert mi magunk elvesztettük az irányt, ezért a „lehetőségek” alakítják tovább életünket, s miközben azt hisszük, sikeresek vagyunk, nőni kezd bennünk egy belső űr, ami egyre kisebbé tesz. Mert minden ember akkora, amekkorák az álmai. A legsúlyosabb vétket ez életben pedig nem gyilkosságokkal, lopásokkal, vagy hamis szerelmekkel követjük el. Ezek az egyetlen bűn következményei csupán. A Bűné, mellyel az ember maga ellen vét, amikor két jó közül a kisebbiket választja, feladva ezzel legelső álmát, a legnagyobbat, amit az égiek adnak számára, hogy könnyebben megtalálja vele saját szavát: a szót, amiért született.

(Regényrészlet)

2008. szeptember 16., kedd

CSATT ÉS HAGYMASZÁR

 

alt

Az úgy kezdődött, hogy amikor jöttem haza az írótáborból, lekoppant a szemem a volán előtt, az autó önálló életre kelt, első lámpái közé vett egy útszéli fatörzset, és kurva nagyot csattantam. A frontális ütközés pedig olyan, hogy nincs benne se alagút, se fény, hanem kapsz egy légpárnát a pofádba, s ha talpra állsz, írsz egy négykezes román novellát a zsarukkal, a pisztolyszemű anyósod meg maximumra húzza a Mária Rádiót, hogy meggyőzze magát: jó, hogy megmaradtál.
A csattanás után lenyomtuk Bálint Tamással a vándoregyetemi könyvbemutatót, és... egyetemi tanársegéd lettem Kolozsvárt. Erdély leendő újságíróinak kell tanítanom a publicisztikai és az irodalmi nyelv közti hasonlóságokat és különbségeket. Apám szerint a tanár feladata felkelteni hallgatóiban az ősi kíváncsiságot, amellyel a csecsemő szemléli a hagymaszárat. Magasztos hivatás, de a székely karatecsapatot, a zeteváraljai pisztrángokat és a homoródi lovaglást nem hagyom érte, ergo továbbra is úgy járok le a hegyről Mátyás elveszett városába mint a menses: havi egy alkalommal. No nem olyan véresen, de éppoly sebesen.
Az írás tehetség és mesterség együtt. A tehetséget megalkotni nem lehet: vagy van, vagy nincs. Örülök hát, hogy nem irodalomtudományi tanszékre kerültem, mert irodalomelméleti doktori abszolutóriummal zsebemben mondom: kanonizálni, ex catedra kijelenteni, hogy mi művészet és ki a tehetség olyan, mint kurvát vinni be hittanórára, hogy szemléltesd vele a halálos bűnt.

alt

2008. szeptember 10., szerda

KATONABAJ

alt

Barbarám, van valami oka, hogy a női százados így viselkedik, mindenki nagyon fél tőle. Nem hiába történik ez, tanulok belőle valamit.



– Ki írta? – nézett körül Csokán százados asszony.
Zordon remegve lépett a század elé. Aznap a vacsoraidőt Csokán szobájában töltötte.
– Egy hét szabadságot kapsz, miután letetted a katonai esküt. És két liter szilvapálinkával érkezel nekem vissza onnan, a hegyeidből! – mondta Csokán – ezúttal halkan és szemlesütve.

A hét gyorsan eltelt Barbara ölében, visszautazás előtt azonban nem volt pénze a családnak szilvapálinkára. Még szerencse, hogy katonák ingyen utazhatnak a vonatokon, így Zordon határidőre ért vissza a kaszárnyába. Ágyába bújt. Halálfélelemtől reszketett, de nem tartott sokáig:megérkezése után tíz perccel hivatta őt a százados asszony.
– Pálinka?!
– Nincs.
– ???!!!
– Elvették. – hazudta szemrebbenés nélkül Zordon. Nem merte megmondani az igazat, félt, hogy a csinos nő fejét veszi.
– Ki vette el? – fortyant fel Csokán.
– Az őrök a kaszárnyakapunál.
Csokán azonnal a telefonért nyúlt.
– Halló, kapusszoba?! Sorakozó az egész kaszárnyaőrségnek, mert jövök a közlegénnyel, akit most beengedtek! – ordította, majd lecsapta a kagylót, és Zordonhoz fordult:
– Jössz, és megmutatod, ki volt! Kitépem a golyóit!
Halálsápadtan követte a nőt. Nem volt, mit tennie, a parancs az parancs. Az őrség már felsorakoztatva várta őket. Csokán orrával érintette a vigyázban álló őrségvezető orrát, miközben Zordon felé sziszegett:
– Ez volt?!
– Nem. – rebegte halkan a megszeppent harcos.
Csokán a sorban első közlegény orrának nyomta a sajátját:
– Ez volt?!
– Nem. – felelte Zordon. Annyira félt, hogy nem tudta kiagyalni a megoldást, a kialakult helyzet vált az ő urává, nem fordítva.
– Ez volt?! – üvöltötte immár magán kívül a százados nő, orrával a sokadik őr orrához érve. A katonák meg se rezzentek, előre bámultak anélkül, hogy a százados szemébe néztek volna.
– Nem ismeri fel, hogy ki volt, mert csimpánzpofája van itt mindenkinek! Ha nem vallja be önként, aki ellopta, megszoptatom az egész őrséget!!!
A katonák gyanakodva néztek egymásra. Szentül meg voltak győződve: a tettes köztük van. Mindenki dühöngött magában, hogy miért nem vall az illető, Csokán asszony pedig tovább sétált előttük fel–alá, nyomában a kifehéredett arcú Zordonnal.
– Rendben. – mondta végül a nő elcsukló hangon az őrségvezetőnek.
– Mindenki a kapusszobában hagyja a sapkáját, a nadrágszíját, és a bakancsát! Ezután elmentek a borbélyhoz, és újranyíratjátok a fejeteket nullásra! Amikor ezzel is megvagytok, jelentkeztek a kaszárnya börtönőrénél, akivel én most közlöm: egy hét zárkája van mindenkinek ebből az őrváltásból!!!
Zordon lábait elhagyta az erő. Levegőért kapkodott, és majd összeesett, miközben próbált felkészülni gondolataiban: az őrök után most ő következik.
– Gyere! - szólt Csokán, s azzal faképnél hagyták a szabadságvesztésre ítélt katonákat.
– Halló, fogda? Húsz ember jelentkezik nálatok, mindegyiket egy hétre zárjátok be külön cellákba! – mennydörögte a százados asszony. Nagyot sóhajtva vágta le a telefont.
- Kibaszott mocsok alkoholista társaság… - mormolta, majd Zordonra nézett.

(regényrészlet)