Kritikák

 ZORDOK, A SZÉKELY SZAMURÁJ. KÉJPRÓZA
 

Tisztázzuk: a regényből sem az nem derül ki, hogy Zordok székely lenne, sem az, hogy szamuráj. A huszonegy fejezetre, formagyakorlatra tagolt könyv hetedik fejezetétől az viszont igen, hogy a Zordok csakugyan kéjpróza.

Honos erdélyiek és arrafelé ismerősek azonosíthatják a regénybeli hegyet a Hargitával, a kisvárost Székelyudvarhellyel, a két másik várost pedig Kolozsvárral és Budapesttel, de csak Párizs meg pár nyugat-európai város van néven nevezve. Ha Zordok jeleníti meg szimbolikusan a székelységet, akkor eléggé felemásra sikerült. Ha elfogadnám, hogy Zordon székely, akkor a könyv szerint a székely magának való, nem túl bonyolult lélek, minden fehérnépre ugrik, és e téren – ha kell, ha nem – kiválóan teljesít. De a székely mivolt indifferens a regényben.

Ha Zordok szamurájnak véli magát, nem jelent egyebet, minthogy vagy ő tévedt el az időben, vagy benne tévedt el valami. A szamuráj ugyanis legelőször is fegyelmezett katona, életformája az, hogy vakon szolgálja urát. Zordok azonban nem harcos, hanem egy helyét nem találó fiatalember, aki harcművészetet, azaz hobbisportot gyakorol a mi korunkban, a mi fertályunkon – azt mesterszintre fejleszti, és harcművészként akarja az életét leélni.

De mindezek miatt még jó is lehetne a könyv.

Mert jól indul. Úgy indul, mint egy klasszikus (Hermann Hesse-i) regény. A keretes szerkezet szerint egy idősödő professzornak elemi élményt jelent a találkozás Zordonnal, a kevés szavú fiatalemberrel, és Zordon naplója alapján megírja a regényt, élete főművét. Az olvasóbarát módon fejezetekre és eligazító fejezetcímekre tagolt regénybe kurziválva beleilleszti Zordonnak azokat az elmélkedéseit, amelyeket amaz élőszóban mondott el. 

Eszerint Zordok eredményes katolikus neveltetése miatt ferences szerzetesnek készül, beiratkozik a kisszemináriumba, szívét-lelkét adja. Rendkívülisége korán megmutatkozik: egy tanulmányi kirándulás során megmenti a római pápa életét, s mert apró gyermekkorától tanulja a harcművészetet, néhány szeminarista társával edzésben tartja a testét is. Fölvillan a legfőbb kísértő, a nő, de Zordok mélyen elkötelezett. „Ha döntened kell Isten és egy nő szerelme között, ne áltasd magad: a nő szerelmében is ott van a Mindenható, de nem a te számodra, mert téged többre hív, a feltétlen és teljes önátadásra, hogy egyedül Neki élj, Érte lélegezz, Őt szolgáld.”

Aztán váratlanul mégis a nő mellett dönt, elhagyja a rendet, végigkínlódja a brutális katonai szolgálatot, majd esküvő, s egy remekül komponált groteszk jelenetsor a nászéjszakáról: míg az ifjú pár egymásé lesz az egyik szobában, a lány apja féltékenységében szétveri a konyhát, a lakást, a nász csúcspontján éppen a nagyszobaszekrény zúzatik szét. (Ennek lesz majd később gyöngébb pandantja az Arankával a gimnázium könyvtárában folytatott eszeveszett numera.)

S innentől nemcsak a főhős élete változik meg, de mintha egy másik regény folytatódna a főhős egy másik énjével. Zordok megismerkedik nagyvárosi, finnyáskodó, vega sógorával, féltékenységi rohamában belenyomja a fejét a töltelékhúsos tálba: „Legalább egyszer az életben táplálkozz rendesen, bazmeg!” A családi botrány elől meglép, egy íróféle ismerősével kocsmáznak, fölszednek két egyetemista lányt, éjjel az albérletben Zordok az egyik alvó lányra vehemens férfiassággal rámászik, rendőrségi körözés – de kiderül, csak a poéta cimborák ugratják, semmi gond, jó kis kaland volt. Zordok ekkor már „kurvapecér, okleveles bajkeverő, pofonok prófétája” hírében áll.

A ruhagyári segédmunkát megunja: „Ha az ember nem tudja, mit akar kezdeni magával, és önbizalom-hiányban szenved, növesszen hosszú hajat, és legyen egyetemista. Megszabadul a munkától, hivatalosan is naplopóvá válik, játszhatja az értelmiségit.”  Kétlakiság, feleség otthon, ő távol, válás. Zordokot most már vegytisztán csak két dolog hajtja: a farka meg a harcolhatnékja. Két kapitális numera meg bunyó vagy szabályos karate mérkőzés között rendszeresen arról elmélkedik, hogy ő tulajdonképpen művész, mégpedig harcművész, a stupid világ pedig nem érti a harcművészet szakrális lényegét (hogy ő maga léha lenne, meg sem fordul a fejében).

Sem nevelődésnek, sem önkeresésnek nem nevezném Zordok történetét, mint inkább ámokfutásnak. Vannak a vegyes rendű és rangú cimborák: sportklubtársak (szakszerűen, hosszan és unalmasan részletezett) karate mérkőzések, hogy mester legyen, majd pedig versenybíró, vannak régi szeminaristák, akik vagy megmaradtak a hitükben vagy nem, és vannak a felfuvalkodott, öntelt, léha múzsafiak (ifjú költők, írók). Vannak kalandok: rabsicolás a halastónál, kiruccanás Párizsba, bravúros néptánc produkció a falusiak előtt, érzelmes találkozás a természettel, máskor egy totál autókarambolt, vagy éppen egy kárpáti medvetámadást él túl, infantilis heccek.

És vannak a nők, a párzótársak. Elég hamar nyilvánvaló lesz az olvasó számára, ha nőnemű lény kerül Zordok útjába, sipp-supp nagy (pornográf) baszás lesz azonnal. Mert érzelem, kötődés, dilemma nincs, csak az ágaskodó farok parancsa, meg a nő(stény) faszéhsége. Mindegy, egy jó barát szalmaözvegy húga, termetes kurva, szegény özvegyasszony vagy bárki. Majdnem kalandja lesz egy öreg homoszexuálissal is, a könyv végén pedig egy dúsgazdag szex-fetisiszta nagyvárosi hölgyeménnyel. Különben a nők-férfiak mind egyformák: a vonzó nőknek általában seggig érő hajuk van, a párzó férfiaknak meg szőrös seggük. A nőképet Zordonban az áhítattal tisztelt Mester  is táplálja: „Ha tetszik a nő, elmész vele, és ha engedi, ötször-hatszor megbaszod, ahányszor csak akarja. Mindent kipróbálsz rajta, amit férfiúi fantáziád diktál. Szétkúrod a seggét, és orrba-szájba szoptatod. Aztán lefordulsz róla, és elfelejted. Visszamész a családodhoz.” De család már nincs, a selyma fotós filozófiája tetszetősebb: „Körülbelül négy év alatt fáraszt le a férfi teljesen egy nőt. Ilyenkor már ki kell rúgni őket, nehogy fordítva történjen. Előtte azonban mi a fasznak cserélgetni az asszonyokat, egy süt-főz itthon, a többivel hobbizol. Amúgy én társadalmi nyomásra lépek félre, hogy a nők ne mondják: buzi vagyok. Havi két félrebaszás belefér.”

Zordok is cserélgeti a nőket, s jelezvén, hogy érzékeny lélek, ilyenkor könnyeket ejt, és mélységesen sajnálja önmagát, hogy lám, megint egyedül maradt, ez az ő útja, keresztje stb. A regény vége felé az egyik elcsábított barátnő pasasa néhány verőlegénnyel rendesen félholtra veri – az olvasó végre föllélegzik: ezt érdemli, és még ennél is többet. Aztán Zordok sem marad rest, a vetélytársat az édesanyja szeme láttára döngeti véresre. Mert „A harcos nem áll bosszút senkin, de adósa sem marad senkinek. […] Nem bérelt hiénákkal verettem el, hanem egymagam válaszoltam, véres verésre véres veréssel. Nem érzett lelkiismeret-furdalást.”

Ahogy kiteljesedik a regény, úgy válik az olvasó számára egyre nyilvánvalóbbá, hogy Zordok nem Goldmund (miként utalás történik a narzissi és goldmundi sorskarakterre), ő csak átgyalogol a világon, hogy valami homályos férfieszményt valósítson meg, s inkább éretlen, kiürült, öntelt, gőgös koravén kamasz, mintsem helyét kereső fiatalember.

Ahogy haladunk előre a regényben, úgy szaporodnak az írói figyelmetlenségek is (következetlennek tűnik az idő-eseménysor párosítás), a kidolgozatlan részletek (medvetámadás), a szervesületlen epizódok (a múzsafiak tábori életében a színész-epizód, az Aranka-kaland), a lapos közhelyek és a közönséges megnyilatkozások, mint: „Nem általánosítok, de sok színészt mindig is utáltam. […] Szarás közben is a színpadon érzik magukat, attól akarnak különlegesnek látszani, hogy férfiánuszokra hajtanak, akár az ókori görög arisztokraták. Lepusztult albérletekben laknak, és gyakran kérnek kölcsönt, amit elfelejtenek visszaadni. […] Apámtól tanultam: aki embernek szar, művésznek is az…” Stílusát egyszerre jellemzi a kellemkedő finomkodás és a vulgáris nyelvhasználat. A sűrű farok, dugás és hasonló szavak használata a legtöbbször motiválatlan. Az olyan mondatok egy öreg paraszt szájából, mint: „Manapság valami majomtáncot járnak gyerekeink a bálokban. Csimpánzként billegetik hátsójukat valami dallamtalan zenére, amelyből csak a dobritmus hallatszik, a pontokat, sajnos, nem tanulták el apánktól” nem a nyugatosok nyelvi kifinomultsága, hanem finomkodás, póz, manír. Ahogy manír és póz, hogy a főhős gyakran kezeibe (sic!) temeti arcát, hogy gyakran elérzékenyül és könnyeket ejt. Aggályos a páros testrészek indokolatlan többes számú használata: szemei, kezei („könnyekkel szemeiben állt föl”; „ökölbe szorították kezeiket”) a határozott névelők rendre elhagyása („Anikó a történtektől ájultan zuhant lovak elé” – t.i. a saját lovai elé) stb. A stiláris hibákat figyelmes kiadói szerkesztő kijavíthatta volna könnyedén.

De csak a stilárisakat.

Pécsi Györgyi, Székelyföld, 2014. augusztus

 

A RÓZSA NÉVBEN ÉL CSAK

(Murányi Sándor Olivér Zordok a székely szamuráj című regényéről)

„irodalomról nem esett szó”

(M. S. O.)

      Lehetséges, hogy az Előretolt Helyőrség irodalmi műhely történetében – melyet sorok írója folyóirat, kiadó és szerzői társulás formájában is igen régóta kíséri figyelemmel – új fejezet kezdődik Murányi Sándor Olivérnek a pozsonyi Kalligram Kiadónál megjelent első regényével. Ugyanakkor az is lehetséges, hogy nem történik semmi. Remélhetőleg a recenzió befejeztével válasz születik erre a kérdésre. Murányi Sándor Olivér az Előretolt Helyőrség első szerzőinek örökségét folytatja, amikor fel meri vállalni a provokátor szerepét új könyvével. Csakhogy amíg az alapító atyák (és László Noémivel anyák) a 20. század első feléből itt maradt, a szó kevésbé jó értelmében megmerevedett hagyományokkal szemben provokálták az erdélyi és jóval kisebb mértékben a magyarországi közvéleményt, addig Murányi éppen az azóta (és nagyrészt az Előretolt Helyőrségen felnőtt) olvasók (és szerzők!) által alakított elváráshorizontot próbálja vertikálisan is tágítani. Teszi mindezt elsősorban az említett szerzőgárda eredetileg megragadott fegyvereivel: a paródiával, a parafrázissal, az allúziók hálójával, a már nevetségességig vitt referencialitással. S nem véletlen, hogy Murányi prózája kapcsán a fegyver kifejezést használom. A fikció és az alkotás szintjén egyaránt harcművészről van szó, de, hogy mit is jelent pontosan ez a kategória, azt újfönt későbbi kifejtésre hagyja recenzióm.

      A mű bevezetője, mely egyúttal a harcművészeti filozófiáknak megfelelően in medias res ejti olvasóját a szöveg sűrűjébe igen sokat köszönhet az említett erdélyi művészi közösségnek. Orbán János Dénes Vajda Albert csütörtököt mond című novelláskötetének koncepciója teljes mértékben uralja az expozíciót. Ennek megfelelően a főhős bemutatása-leírása a vérbő posztmodern prózát idézi, főképpen a Júlia néni és a tollnokot író Mario Vargas Llosáét. Zordok olyan mértékben megfelel a főhősökkel szembeni hagyományos archetipikus elvárásoknak, hogy az nevetséges, pontosan, mint Pedró Camacho, Llosa „hőse” esetében. Ráadásul ezúttal is kíméletlen paródia sújtja az autobiografikusság közvetlen kísérletét. Mielőtt azonban az olvasó behatolna a műbe, ahogy a főhős az ősrengetegbe (jelentsen ez erdőt vagy női testet) meg kell állapítani, hogy a művészregény, illetve erdélyi hagyományokra való tekintettel inkább: a művészkedést kipellengérező regény, illetve próza kettős forrásból táplálkozik a jelenkori erdélyi magyar irodalomban. Orbán János Dénes elméleti alapításának köszönhetően Jorge Luis Borgesnek a dilettantizmussal és a műalkotással kapcsolatos kétségei (a szerző Az Alef, illetve Pierre Menard a Don Quijote szerzője című műveire utalok ezúttal) rendkívül termékenyítő módon épültek be ebbe a hagyományba (OJD-n kívül Nagy Koppány Zsolt első, Arról, hogy milyen nehéz című kötetét hoznám példának), másrészt a két világháború között alkotó Karácsony Benő művészregényeinek (Napos Oldal, A megnyugvás ösvényein) olvasói tapasztalatai sem múltak el nyomtalanul, amint az például Kelemen Hunor A madárijesztők halála című kisregényében is megmutatkozott.

      Zordok regénye a közép-európai és latin-amerikai posztmodern regényeknek megfelelően indul: nem a főszereplőről tudunk meg értékes információkat, hanem családtörténetet olvashatunk, még akkor is, ha az Előretolt Helyőrség posztmodern utániságában kizárólag töredékes lehet ez a családtörténet. Nagyon keveset tud meg az olvasó Zordok születése előtti történetéről, azonban ez a tudás mennyiségileg és minőségileg megegyezik azzal, amit Zordok saját sorsa szempontjából fontosnak tart, és amit egészként egyáltalán befogadhat az olvasó. Ez a szöveg egyáltalán nem keresi az olvasó kegyeit, s ez mai irodalmi közéletünkben üdvözlendő. A felületes olvasó rosszul sikerült cyber-fantasyként értelmezhetné a szöveget, ahol minden férfi szuperhős, minden nő kéjnő, a többiek pedig csupán ostoba rabszolgák, a valóság azonban sokkal bonyolultabb és ezért egyszerűbb: „A harc ott kezdődik, ahol véget ér a félelem.” (15.) Ezt a mondatot bárki leírhatja, megértése viszont tapasztalatot föltételez. Nem véletlen a főhős sorsának kettőssége. Az, hogy kezdő harcművészként szeminarista, majd kiugrott szerzetes lesz, a jelenkori európai kultúrában talán nem kudarc, hanem szükségszerűség. Zordok öt-hétszáz évvel ezelőtt még Tomori vagy Ugrin érsekként küzdhetett volna hazája függetlenségéért férfiúként, harcosként, szellemi emberként és mártírként, mára azonban az Orbán János Dénes által több művében leírt szoknyapecér kétes dicsősége maradt az értékek visszavonódásának korában élő harcosnak. Ebben a mozzanatban is benne rejlik azonban a harc szakralitása, mely átértelmezhetővé, illetve negligálhatóvá teheti a blaszfémiát. A távoli Kelet harcos szerzeteseinek sorsa tükröződhet Zordok vándor sorsában, különösen talán Miamotó Muszasi kardművészé, aki a borgesi mintáknak megfeleltethetően olyan magas szintre fejlesztette a műalkotással szembeni alázatát, hogy a dilettantizmus kirekesztő bélyegét is hajlandó volt magára venni annak érdekében, hogy művészetté változtatott élete mögött mindörökre elrejthesse személyiségét. Ez az aktus megegyezik a 42 rónin történetét Az aljasság világtörténetében újraíró Borges esztétikai alapállásával. Ugyanakkor a regény befogadását számomra jelentős mértékben megnehezítette, hogy a főhős személyiségével összhangba hozható  természetleírás szinte egyáltalán nem jelenik meg a műben. Az elmúlt kétszáz év bőven adott a magyar irodalomnak olyan szerzőket, akik a természet iránti tiszteletüket-szeretetüket árnyaltan voltak képesek kifejezni. Zordok regénye ebből a szempontból kívánni valót hagy maga után. bár többször megkísérli leírni a háborítatlan természetet. Murányi Sándor Olivér Felnyomták szentnek című novelláskötetében sokkal sikeresebben tudta a rövidprózában ezt a törekvést megvalósítani. A folyamatos referenciák fölülolvashatóságát, és kritikai olvashatóságát azonban sikeresen szolgálják a regény tér és idő leírásai. Amellett, hogy jól fölismerhető erdélyi és magyarországi helyszíneken játszódik a cselekmény, az elbeszélés mindent megtesz azért, hogy a behelyettesítés fölületes értelmezői munkáját összezavarja, tökéletesen lehetetlenné tegye. Néhány példát érdemes tekinteni erre vonatkozóan: Zordok és Anikó föltehetőleg Budapestről indulnak az egy óra távolságban lévő hagyományőrző faluba vasúton, ez a falu azonban minden bizonnyal a mezőségen található. Zordok nyilvánvalóan a pesti West Enden üldözi a tolvajt, ahol megjelenik a költőfejedelem, s pár perc múlva már kolozsvári lakásán vagyunk Zordokkal együtt.

       A ’80-as évek végén Erdélybe látogató anyaországi magyar, ha nem volt annyira tudatlan, hogy rácsodálkozzon arra, hogy „Romániában is beszélnek magyarul”, azon lepődhetett meg, hogy a szellemi berendezés, magyarán a könyvek, pontosabban a könyvek sokasága, sokkal magától értetődőbben része a családi környezetnek, mint egy anyaországi öntudatos, szocializmusban kiművelt emberfő vezette család esetében. Ez a szellemi berendezés válik ironikusan a bútorzat részévé Murányi prózájában, mégpedig úgy, hogy az erdélyi magyar kultúrából kilépve, összmagyar jelenséggé válik a logosz fölhalmozásának és ezzel párhuzamosan felejtésének léttapasztalata. Mintha a múlt század második felének kárpát-medencei magyar kultúrája egyetlen riasztó alexandrinizmusban roppanna össze Zordok életének villanásnyi ámokfutásában. Az irodalom a háztartás, a berendezés részévé válik az apósi féltékenységről szóló fejezet kataklizmájában. A dekonstrukció, mely ezúttal konkrétan értett pusztításban ölt testet az iróniának megfelelően szelektál. Először a nép-nemzeti szerzők esnek a pusztítás áldozatául, majd a klasszikus szerzők, végül a kortársak és a lektűr-írók. De míg előbbieket könnyű elpusztítani, utóbbiak annál ellenállóbbakká válnak, minél silányabbak az elbeszélő szerint. Az irodalom azon elvek alapján látszik meghatározódni, melyeket például Berszán István Vida Gábor Fakusz három magányossága című műve kapcsán fogalmazott meg: „a literatúra az erdők mélyén zizzenő falevélből és az útszéli fogadókban összekoccanó borospoharak hangjából indul elvétve az egyetemi tanszékek felé – és nem fordítva.” (69.) Ezzel az idézettel érkezett el az olvasó Zordok regényének origójához. Ez a mű az ezredfordulós művészet eszköztárát használva vonja kritika alá az ezredforduló virtuális valóságát, melynek folyamatos tükrözését némely művészeti törekvések máris magukévá tették. Hol van a helye a plázák és a falusi tisztaszobák szellemileg egyaránt – bár nem azonos ritmusban – kiüresedő világában az irodalomnak? A virtuális valóság hamisságának első megnyilvánulása a regényben Mónika internetes videochate „barátjával.” Az előadás, vagyis Mónika sztriptíz show-ja elsősorban a távoli barátnak szól, de míg csupán virtuálisan vehet benne részt, a voyeur, Zordok lesz hús-vér közönséggé, s a kedves válik – tudtán kívül – voyeurré. Mónika tehát nem Zordokkal, hanem a virtuális valósággal csalja meg ekkor kedvesét, s a későbbi történések ennek folyományaként értelmezhetőek. Zordoknak az irodalommal kapcsolatos későbbi tapasztalatait szintén problematizálja valóság és látszat viszonya, az (önjelölt?) írók körében tett látogatásakor. (119.) A jelenet megírásának zsenialitása abban rejlik, hogy az utolsó pillanatig nem derül ki: Lao-Ce-i értelemben rejtőzködtek-e a művészek, vagy csupán önmagukat adták. Ráadásul a szöveg borgesi formálásának értelmében pontosan ez az eldöntetlenség képezi lényegét.

        Zordok életében többször, többféleképpen találkozik az irodalommal, a művészetekkel. Jim Morrison Père Lachaise –beli sírjánál (síremlékénél?) ismét az irodalom durva leépítésével szembesül az olvasó: a költőt, aki a rocksztár szerep elől menekült Európába, halála után is utolérte a „rajongók” felületes kultusza. Hírneve lírája fölé nőtt, költészetére nem kíváncsi senki, legkevésbé azok, akik kétes kegyeleti helyét látogatják. Ezzel párhuzamosan Rodin gondolkodója a harcművész szoros értelmezésének foglyává válik az ekphrasis során: „Nem értem miért nem tudta megfejteni senki, miről gondolkodhat. A harcról, mely szellemi és anyagi világunk, a létezés fő mozgatórugója.” (128.) Művészet és élet egyrészt szorosan összefüggenek Zordok életében, erre legjobb példa talán falusi kirándulása, s találkozása az idős táncművésszel (137-140.), ugyanakkor a Zordokot körülvevő világ oly mértékben süket a kultúrára-művészetre, hogy képtelen fölismerni azt, még akkor is, ha közvetlen közelében jelenik meg, másrészt maga Zordok az, akinek életét úgy kíséri végig az irodalom és a könyvek, hogy funkcionálisan mégsem jelennek meg benne. Erre az após pusztítása mellett jó példa a könyvtárosnővel való szeretkezés a repülő-pusztuló kötetek között (147-150.), legsikerültebb talán mégis a pláza-beli üldözéses jelenet, ahol a magyar klasszikusokról elnevezett sétányokon rohannak keresztül, de ezek a nevek a kereskedelem templomának falai között semmit sem jelentenek (212-213.). A magyarság és a világ szellemi teljesítményének kiemelkedő alkotásai-életművei kitörlődnek a mű teremtett világából, s akárcsak Umberto Eco, illetve pontosabban Pierre Abélard rózsája, csak nevük marad fönn. Ez a név azonban már nem képes fölidézni azt a tartalmat, amire vonatkozik. Zordok sorsa ebben az értékvesztett világban bontakozik ki. Irodalom és külvilág egymásra vonatkozása folytonos és szoros. Egy formagyakorlaton (fejezeten) belül, bár egymástól szövegszinten és térben-időben egyaránt távol olvashatunk arról, hogy Zordok költő barátja új kötetét lapozgatja (160.), majd a medvével való balvégzetű találkozásakor „agyán átvillant: a találkozás elkerülhetetlen.” (165.) Orbán János Dénes második verseskötetének címe szó szerint megegyezik Zordok idézett gondolatával.

      Tömegkultúra-kultúrálatlanság, művészetek és ősi, művészettel egy szintre hozható tudás markánsan találkozik a jelenetben, melyben Zordok Anikóval moziba látogat, hogy megnézze Jim Jarmush vitatható értékű, de kultuszfilmmé vált alkotását, a Szellemkutyát. Az elbeszélő ellentmondásba keveredik, mikor beszámol arról, hogy Zordok nem szereti a mozit, majd később Jackie Chan olcsó akciófilm-paródiáit említi. (171., 191.) Zordok sebészi pontossággal analizálja a filmet, mely fájdalmasan felületes megjelenítése az ősi keleti harcművészet filozófiájának, végső konklúziója azonban éppen olyan gyerekes, céltalan lázadás, mint a Forest Whitaker által megformált címszereplőé, mikor áramszünetet idéz elő a filmszínházban (171-173.). A költőfejedelemből lett egészség-guru lakására látogatva szembesül Zordok azzal, hogy az önpusztítással együtt az irodalom is eltűnt barátja életéből (216-217.) Ez persze akár közhelyes is lehet, főképp a Karácsony Benő- vagy a Kelemen Hunor-féle idézett szövegekre emlékezve, melyekben szükségszerűen jelennek meg efféle fordulatok, mégis inkább irodalom és élet egymástól egyre inkább távolodó létmódjára utal ez a jelenet is. Ezzel a kijelentéssel visszatértem a recenzió elején fölvetett kérdéshez. Amennyiben az Előretolt Helyőrség Serény Múmiái a kilencvenes évekbeli indulásukkal az irodalom irányából leheltek igencsak erőteljes lökésekkel új életet az erdélyi magyar irodalomba, úgy Murányi Sándor Olivér regénye az élet kemény és profán válaszának irodalmi újrafogalmazásával provokálhatja az ezredforduló irodalmi provokatőreit. 

Kelemen Zoltán, Tiszatáj, 2013. október


 

   

Minden kritika, amely érdemes arra, hogy kritikának nevezzék, egyúttal polémia. Mindig egy konkrét tárgyra vonatkozik – és sosem csupán erre a konkrét tárgyra. Amennyiben egy kritikus egy könyvet jellemez, amennyiben dicsér vagy elutasít, sosem csak egy szerző mellett vagy ellen szól, hanem egy írásmód, egy magatartásforma, egy irány vagy irányzatosság, egy irodalom ellen is. Az általa tárgyalt könyvet tartja szem előtt, mindig meghatározott összefüggésében. Szimptómaként határozza meg.
(Marcel Reich-Ranicki)

Aligha mellékes, belevonva a töprengésbe a mottóban idézettet, mit nevezzünk, minősítünk kritikának, hol húzzuk meg határait. Előzetesen kijelenthető, hogy ezúttal a szűkebb értelemben vett kritikáról lesz szó, nem az angolszász világban honos criticism értelmében, hanem azokról az írásokról fogok szót ejteni, amelyek folyóiratokban és/vagy napilapokban, egy-két évtizede az új médiumokban mutatnak be, emelnek dicsfénybe vagy marasztalnak el irodalmi alkotásokat, köteteket. Nem tudom, mennyire elfogadható egy 2011-ben kiadott német irodalomtudományi lexikon (nem tudom, mennyire önirónikus) állítása. Azt okkal-móddal még elfogadom, miszerint az irodalmi kritika nem tudomány (jóllehet – vetem közbe – „szakma”, felelőssége nem csekélyebb a tudományénál, hatása ellenben közvetlenebb); ennek következtében (s itt következik, amit akár vitatni is lehetne) kritériumai kevésbé szigorúak, kevésbé kötöttek és kevésbé explicitek. Az irodalomkritikának sem az objektivitás, sem az interszubjektivitás, sem az érvelés következetessége, sem az igazság (ismét közbevetés: kié? létezik az irodalomban/irodalomkritikában pontosan meghatározható, mindenki által elfogadható igazság?) nem szükséges és elégséges feltétele, s nem is törekszik erre, és kétségtelenül nem is éri el. Hozzátenném: az általam az utóbbi években olvasott kritikák jórészt szinte tökéletesen megfelelnek ennek a „negatív” elvárásnak. A lexikon-cikk szerzője talán enyhítésül, talán önmaga mentségéül, talán betetőzvén a jóindulat hermeneutikájával önirónikusnak minősített fejtegetést, a bekezdést eképpen zárja le: az irodalomkritika ennélfogva extrém (!), szeszélyes és változékony foglalatosság, gyakran alárendelődik polarizáló műveleteknek. Jóval komolyabb, akadémikusabb a literary criticism, amely közös nevezőre kerül (sok esetben) az irodalomelmélettel s a poetológiával, a nouvelle critique a francia irodalmi területen pedig az esztétikával, a stilisztikával és a retorikával ápol rokoni kapcsolatokat.

Az eddig írtakat áttekintve aképpen folytathatom, hogy valamennyi, itt jelzésszerűen említett kritikai/kritikusi megközelítéseket valójában az összegző néven irodalmi kritikaként emlegetett, nem a szépirodalmi megszólalás nemeiként csoportosíthatnám, a zsurnálkritikától kezdve (amely napilapokban vállal – legyünk jóhiszeműek! – tájékoztató, közvetítő funkciót) a művészi kritikáig (amelyet német lexikonunk Lessingre hivatkozva említ, a magam részéről Szerb Antal vagy Kosztolányi Dezső tevékenységét idézném ide): az előbbire többé-kevésbé áll lexikonunk kórlelete, rosszindulatúan elfogultságot, felületességet szintén fel lehetne róni, az utóbbi nemigen alkalmas arra, hogy kiadó és fogyasztó, szerző és mű között teremtsen kapcsolatot, ellenben szuggesztív módon valószínűsíti egy olvasat elhihetőségét, a kritikát/kritikust a szerző mellé emeli, nem pusztán tolmács minőségében – ellenben olyképpen, mint aki arról számol be, mit indított el benne egy mű olvasása, miféle érzelmeket, gondolatokat, olykor elméleti konstrukciókat fakaszt föl benne a mű tanulmányozása. Mármost a zsurnálkritika művelőinek olykor önmutogató szerénytelensége, illetőleg a művészi kritika olykor műalkotásként elfogadható szellemisége nem teszi a másikat fölöslegessé, nem helyettesíti a másikat, még kevésbé váltja ki. Egy lapnak, folyóiratnak mindig a kritikarovata a legsérülékenyebb és legérzékenyebb. Mert bármennyire van szó a műről, elsősorban, a kritikus szándéka szerint kizárólag a műről, óhatatlanul visszahárul a dicséret meg az elmarasztalás a szerzőre, a szerző/mű által képviselt irányra, retorikai felfogásra stb. Ezen keresztül kiadói politikára, meghatározott irodalmi csoportosulásokra, ízlésfelfogásokra. Emlékezetes, hogy amikor az Előretolt Helyőrség költőinek első kötetei megjelentek, természetszerűleg egymással szöges ellentétet képviselő írások láttak napvilágot, az akkor rendkívüli módon újszerűnek ható megoldásokat jó néhányan a költészet megújulásaként köszöntötték (elhallgatván a bírálható mozzanatokat), mások saját irodalmi pozíciójukat veszélyben forogni vélték: hiszen ha az irodalom, amit ezek a vakmerően szabad szájú, elfogadott sztereotípiákat elvető, szimbólumokon, önsajnálaton csak nevetni tudó ifjak irodalomként akarnak elfogadtatni (vagy még csak azt sem, pusztán szétverni megkövesedett formákat, lerombolni illúziókat), akkor újra kell gondolni mindazt, amiben eddig hittek, amit eddig jónak, esztétikusnak etc. tartottak. Az idő, a kritikai vita aztán „igazságot” tett, távlatból már „irodalomtörténelmileg” érzékelhető, mit hoztak az akkori ifjak, e hozomány hogyan tagolódik be egy irodalmi folyamatba, mi az, ami követőkre lelt, mi az esetleg, ami zárványnak bizonyult: jobban látszanak az „erények”, kibuknak a revoltálás lendületében nem mutatkozó esetlenségek. Az Előretolt Helyőrség aztán intézményesedett, könyvsorozattal jelentkezett, jelentkezik, az alapító tagok költői útja jórészt szétvált. Hirtelenében kevés olyan hatástörténetet tudnék fölmutatni, amely hasonló lenne az említett kezdeményezőkéhez. Éppen ezért a kritikának feladata (lenne) a szintén említett sorozat szemlézése, a kezdőké/elsőköteteseké és a már több kötettel rendelkezők útjának felmérése. Hogy példát említsek, az első kötetével berobbanó Farkas Wellmann Éva nemrég új verskötettel jelentkezett. Nagy érdeklődéssel vártam: mit szól a kritika, mennyit változott a versbeszéd, a szonettek sejtelmesebbek lettek-e, vagy megmaradtak abban a tiszta formában, amely az első kötet formai bravúrjaival jellemezhető; a szigorúan zárt forma és az ebbe a formába beengedett, belekomponált tárgyi világ miféle feszültséget eredményezett, a szereplíra kedvez-e a végsőkig csiszolt, „míves” vers eszméjének? Lehet, hogy ezek csak az én kérdéseim, mindenesetre a kritika nemigen akar vagy tud mit kezdeni Farkas Wellmann Éva kötetével, talán nem érzékeli eléggé az újféle hangzás igényét és akarását, talán nem felel meg bizonyos kritikai elvárásoknak.


Másféle zavart okoz Murányi Sándor Olivér Kalligramnál megjelent regényének megítélése. Az első, inkább zsurnalisztikai megszólalások ellehetetlenítették a kritikai/kritikusi vitát, mivel pusztán kijelentések halmaza volt, megfelelt a német lexikon ama vélekedésének, miszerint nem szükséges (az akár szélsőséges) véleménynek alátámasztása. Egy regényből kiragadott mondatokkal bármit lehet igazolni, hiszen nincs fölrajzolva az a szövegkörnyezet, amelynek alapján az elfogadható vagy az elítélhető minősítés megfelelő, találó, meggondolkodtató lehetne. Pedig a regény érdemes a megvitatásra. Nem a megszokott hangon és formában ad elő valami olyat, ami egyszerre nagyon hagyományos (ilyen például a picarora épített alakzat), s ami nagyon nem hagyományos: erkölcsi, esztétikai tabukat döngetve, oly tárgyakat és tárgyköröket bevonva a regényességbe, amely feltámaszthatja mindazok haragját, akik egy dogmatizált politikai korrektséget várnak egy fikciótól, akik óhatatlanul szükségesnek vélik, hogy ismét szóvá tegyék az Előretolt Helyőrség egyik-másik aktánsának nyelvi szabadosságait. Nem állítom, hogy efféle kritika nem lehet jogosult, de azt állítom, hogy alkalmatlan egy kritikai vita kezdeményezésére. Nem állítom, hogy egyik-másik kifogás nem állhatná meg a helyét megfelelő érveléssel (hiszen a kritikusi ízlésváltozatok vitájában fontos irodalmi szempontok merülhetnek föl), de azt állítom, hogy egy magát omnipotensnek, tévedhetetlennek, fölösen magabiztosnak hitt kritikai magatartás épp olyan avitt lehet, mint egy regényben egy önmagára nem reflektáló omnipotens elbeszélő.


Beszédes, ha egy érdekes irodalmi vállalkozás jelentékeny kritikai visszhang nélkül marad. Magát a kritikát károsítja ezzel, amely az irodalmi műből kinyerhető szemléletről, „tudás”-ról mond le. Nem kevésbé beszédes a kinyilatkoztató kritikai megszólalás, az önmagának elég, saját „tudás”-ától eltelt, dialógusba lépni nem akaró beszéd, mivel nem tudatosítja (önmagának sem), hogy a lehetséges vélemények közül az egyiket képviseli, nem bírál, hanem felsőbb instanciaként megítél.

A kritika/kritikus olvasmányairól (Olvasmányélményeiről) ad számot. Arról, mit olvasott, s milyen következtetéseket vont le olvasásából. Irodalomra, irodalmi sikerekre, bukásokra reflektál. Középen áll: a kiadó, a könyvesbolt és az olvasó (fogyasztó) között – állítja lexikonom, továbbá szerző és olvasó között. Ez a köztesség előnye és hátránya: „elvileg” nincs elkötelezve (csupán az irodalom iránt). Gyakorlatilag sokféle elkötelezettség nehezíti véleménymondását, például indulatossága, érintettsége, „hovatartozása”. Amennyire legalább részben függetleníteni tudja ezektől magát, lesz képes úgy szólni, hogy mind elismerését, mint elmarasztalását komolyan lehet venni. Diktatúrákban gyanús volt a kritikai megszólalás. Jelenkorunk igényli, de a megszólalással együtt járó felelősséget is elvárja.


A Nyugat egy időben mára nevessé vált szerzőktől hozott fél, egyoldalas ismertetőket. Nem ártana ezeket tanulmányozni: röviden is lehet értésről tanúskodó kritikát közölni; a kritikus fontos része az irodalmi életnek. Ennek tudatában kell mérlegelnie, válogatnia, tájékoztatnia.


Fried István, Helikon, XXIII. évfolyam 21. (611.) szám, 2012. november 10.

 

 

 

   
Az egyik jelenetben a címszereplő az állatkertben a hiúz ketrece előtt áll, és elégedetten figyeli, amint a nagyvad szétmarcangol egy visítozó fehér nyulat. Utána életszabályként megfogalmazott gondolat következik a ragadozásról mint létmódról, vagyis a címszereplő egyértelműen a hiúzzal azonosul, nem pedig annak áldozatával. Egy másik jelenet során, szerelmi együttlét közben (a lánynak hangos orgazmusa van, a szomszédok átkopognak) a férfi a panellakást nyúlketrechez, önmagát párzó angóranyúlhoz hasonlítja, vagyis ezúttal ő a nyúl. Zordok, a székely harcművész akkor is domináns pozícióban van, azaz akkor is hiúz, ha történetesen nyúl. Ebben ragadható meg a könyv egyik alapvető írói gondolata. A másik pedig a ketrec motívumában. Hiúz és nyúl egyaránt ketrecben tölti az életet; akár hiúz vagy, akár nyúl vagy, ketrec rácsai vesznek körül. Az egyik az elbeszélői önaffirmációt, a másik a magányra ítélt kései modern ember szabadságtörekvését jelképezi.
 

   Murányi Sándor Olivér könyve formailag a fejlődésregények sorába illeszkedik. Hőse a rilkei „magasabb lét” közelségére vágyik, miközben egyik ketrecből vándorol a másikba. Szerzetes akar lenni, de szerelmes lesz. Megházasodik, de munkája, melyet a közös megélhetésért vállalt, eltávolítja feleségétől. Egyetemre jár, de lenézi az ott zajló fontoskodást. Fiatal költőkkel barátkozik, de az ő társaságuk is csak egy ketrec. A szabad természetben keres testi-lelki menedéket, de a természet minden, csak nem szabad.

 

   Ezzel szemben mindig és mindenütt ő a győztes, ő a király. Saját szavaival: „ő Superman, Pókember és Indiana Jones egy személyben”. Ha megtámadják, legyőzi a támadót. (Kivéve, ha medve az illető, de a medvével is csak azért száll szembe, hogy megmentsen egy nőt; sikerül.) Ha mégsem ő győz, mert az ellenfél orvul támad, és nagy túlerőben van, akkor „nem áll bosszút, de nem is marad adósa senkinek”. Ha népi táncot kezd, még a székely Vejnemöjnen is eltátja a száját. Ha szemet vet egy lányra, az nem tud ellenállni (legtöbbször nem is akar), és mindig értesülünk róla, hogy rendkívüli élvezetben részesül. Ha ürülékbe pottyan, még abból is diadalmasan jön ki. Magyarán szólva: mégsincs fejlődésregény, mert Zordok nem fejlődik. Ő eleve készen áll.

 

   Ez önmagában véve nem baj. Hosszan sorolhatnám azokat a regényhősöket Lazarillo de Tormestől Kakukk Marciig, akik egy centiméternyit sem fejlődnek, mégis remekművek szólnak róluk. A baj az (ha ugyan baj), hogy Zordok olyan regényhős, aki egy kalandregény sémáiba illene bele, viszont a mű, amelyben szerepel, meditatív nevelődési regényként van elgondolva.

 

   Mégsem tartom elhibázott munkának a Zordok...-ot, többek között azért nem, mert van egy fontos motívuma, ha úgy tetszik, közege, amely kiemelkedik a ketrecek közül, és megadja a hősnek mind a szabadságot, mind az erősebb léthez való közeledést. Ez pedig a harcművészet. Furcsa módon a harcművészeti epizódokban bizonyul a regényhős a legkevésbé kalandhősnek. Itt nem affirmáció folyik, hanem pontos, hiteles, szemléletes leírásokat kapunk arról, hogyan kell megküzdenie az eredményekért, és hogyan válik lelki tényezővé a küzdelem. Ezen a téren valóban alakul a személyiség, és ez az, amiről Murányi Sándor Olivér íróként is tud valami lényegeset.

 

   Vannak anekdoták is a könyvben; némelyek jók, mások kevésbé. Az após performansza a nászéjszakán számottevően gazdagítja a házassági szálat, viszont azok a szereplők, akikben rá lehet ismerni az Előretolt Helyőrség költőire, éppen a könnyű azonosíthatóság miatt megmunkálatlannak érződnek.

 

   A kérdés persze nem az, hogy egy regényben vannak-e megoldatlanságok vagy vitatható megoldások, mert mindig vannak. Hanem az, hogy a szerzőben van-e tehetség és energia. A Zordok..., erényeivel és hibáival együtt, számottevő előrelépés a szerző korábbi prózájához képest: részben az írástechnika hatékonyabbá válása miatt, részben pedig azért, mert jobban érződik az írói személyiség ereje, mint korábban. Murányinak minden esélye megvan rá, hogy további öveket szerezzen a harcművészet után az irodalomban is.

 

Márton László 1959-ben született, regényíró és műfordító, Élet és Irodalom, LVI.évfolyam 35. szám, 2012. augusztus 31.