A fenti címben a pokoljáró poéta neve helyén a villan szó is állhatna. Zalán Tibor 2004-ben így jellemezte a fiatal erdélyi lírikusok egyikét, Király Zoltánt: „…vágánsköltő, huszonegyedik századi villan, cluj-vári csavargó, se utód, se előbb…” Ezúttal három másik szerzőről lesz szó. A költészet napja kolozsvári forgatagában valamennyiükkel személyesen is találkozhattam (két szakmai eszmecsere, előadóestek, ünneplések, köszöntések az irodalom egyik ottani bohém törzshelyén, a Café Bulgakovban – szalonna- és hagymalakomával, pálinka-áldomással).

Felnyomták szentnek

a címe az 1974-es születésű Murányi Sándor Olivér novelláskötetének (Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy – a másik két mű szintén innen való, vagyis az Előretolt Helyőrség Könyvek számát gyarapítja. Sorozat- és kötetszerkesztő: Orbán János Dénes). Ebben „híres szentünk”-ként említtetik François Villon: a második ciklus (Pinufiusz apát pornóprédikátzióiból) emlékezik meg róla (is). Murányi, aki a teológiától a bölcsészeten át a két danos harcművészetig sok minden kipróbált, ügyes kézzel és fürge szellemmel hozta létre az aktuálissá és lokálissá tett, fiktív profán szentbeszéd felszólító módú ironikus dikcióját. Ehhez a részhez kapcsolódik a Lógalék: Pinufiusz apát hagyatékából két írása: kulcsnovellák az erdélyi fiatal írók nyájáról. Körükben nem ritkaság, hogy (akárcsak Harcsapajsz és Herkules nevezetű szereplőink) „A korcsoma felé vették útjukat, mely a Bul-ga-kov nevet viselte (ősi szikulusz kifejezés, magyarul annyit jelent: »Jobb, mint otthon«)”. Az apát-krokiknál – legyenek bármily vitriolosan kritikus és önkritikus jellegűek – valósabb irodalmi értéket képviselnek az első fejezet, a Halálka miniatürizált, lirizált elbeszélései. Épp a címadó is, meg főképp A kőgyűjtő, a Pisztrángrebbenés és a Tavasszal a farkas megrázza magát. A nyelvi regiszterek keverése ezekben sem mindig tökéletes, de tömörítő, a sorok között olvastató építettségük eredeti karakterű novelladrámákat eredményez. Murányi a konkrétumot és az elvontságot egyszerre viszi a szövegbe, s ez a képesség – a stilisztikai érettségnek köszönhetően – jó elbeszélőt, nagyepikai távlatokat is ígér.

Mi nem lóg ha áll

címen az 1980-as Muszka Sándor egy paksaméta vers két ciklusát fűzte a Muscariculum című önéletrajzi elbeszéléshez. Muszka jelenleg az erdélyi fiatal irodalom legkeresettebb komikus előadóművésze, rögtönző humorista-literátor, a stand up comedy egyik virtuóza. Szociális kritikai érzékenységét nem túlzás Hofi Gézáéhoz, poentírozó következetességét Sándor Györgyéhez, hanghordozását és vicceit az élőszóban remeklő parodistákéhoz hasonlítani (bár persze több a különbözés, mint a rokonulás, s artikulációt, mesterfogásokat lehet még tanulni). A küllemre Tersánszky Józsi Jenő langaléta termetével, szögletességével bíró Muszka a vezetéknevére rájátszó curriculum vitae lapjain nem kódorog távol a kakukmarcis élménybeszámolótól. Fordulatos élményanyag, primer vehemencia halmozódik a sodró, tabudöntögető, rétegnyelvi szövegben, amely azonban az írástechnikailag nehezebb helyeket káromkodásokkal, nyers szavakkal, ismétlésekkel üti el, ugorja át. A versek poétikailag elég kezdetlegesek, dal- és sanzonszerűségük dúdolásra, éneklésre teremtette mindet (szerzőjüknek saját együttese volt). Némi adys, józsefattilás beütés is színezheti őket: „Jön a vonat s a hegyek mögül / A reggel próbálja szárnyát / Tócsákba gyűl az égi kék / S egy varjú megunva álmát // Károgni kezd majd felszáll köröz / S a várón hogy senki éppen / Én láthatom csak mi eltörött / Minden egészben” (Minden egészben). A sok vagány, gonoszkodó geg, a beatről lekésett magányos dalnok villoniádáinak dinamizmusa nyilván jól érvényesül fiatal közönség előtt, de bátran kölcsön merném venni a kötelet a francia vagabundtól: nyakamat rá, hogy Muszka nem poétaként írja be nevét az irodalomba.

A pap leánya, birtokostul

– Bálint Tamás (1985) gyűjtötte össze e címen verseit. Ő éppenséggel iskolázott lírikus, rímről, ritmusról nem szívesen mond le. Egyik egyéni fogása, hogy a villoni ballada tájékáról átemeli a nyolcsoros strófát, s egy sorral megrövidítve olyan struktúrát farag belőle, amely nem veszíti el ugyan a rímteljességet, viszont szembeszökő kurtítottságával mégis diszharmóniát vált ki az olvasóból. Valami veszteségre utal. A versek egy része új tartalmak nélküli formajáték, ifjonti panasz az ellentmondásos életről: „Jól éltem eddig, és jól ment sorom, / de nincsenek már nyugodt éjjelek, / éberen magam őrzeni fogom, / és végül reggel nélkül ébredek. / Holott mindent megtettem értetek, / ha elalszom is nyögve riadok, / s szerencsém is tán végleg itthagyott” (A hajdan volt vígságról). Az egymásra mézként, viaszként olvadó versek takarékosan csepegtetik a személyességet, a versbeli én visszahúzódik a gondosan alakított forma mögé, s mintha onnan vizslatná, szavaival miféle hatást tesz. Egyhúrú, de nem egyhangú költészet. A villonizáláson kívül más áthallásokra is fogékony, hiszen Bálint is erdélyi Villon-siheder, s ha például A kedv csütörtöke kis tömbjét írja, Dsida Jenő Nagycsütörtök című remeke visszhangzik: „A húsvéti szünetre tartottam éppen haza, / és az éjjelt a segesvári konténerállomáson / voltam kénytelen tölteni, a síneket a tavalyi / árvíz miatt javították. Csatlakozás így nem, / de nagycsütörtök véletlenül akadt. Elsápadva / ennek tudatában, kövér cseppekben izzadtam, / sasoltam a fák ágaira felmasírozó rovarokat, / miközben az agyamra is kis hangyák indultak. / Vajon nagyobb hévvel kerekednének fel, / ha tudnák, a nyír törzse nem a mésztől fehér?

Tarján Tamás

Egy téli napon történt, valamikor az ünnepek környékén: a Mester szólásra emelkedett. Ez máshol, más idõben óriási szenzációnak számított volna, és évszázadokig zarándokok lendítették volna fel a helyszín turistaforgalmát, de nem így történt a Városban. A Városban ugyanis nagyon sok mester élt, és megvolt az a kellemetlen szokásuk, hogy feszt szólásra emelkedtek. A nép lassan hozzászokott, mert a nép az olyan. Így aztán a Városban a mesterek tanításainak köszönhetõen teljes harmónia uralkodott. Mindenki boldog, erkölcsileg kifogásolhatatlan, a nemzetikeresztényszocreálkonzervatív-liberopolgári elveknek teljes mértékben megfelelõ életet élt. Úgy is nevezhették volna a várost, hogy Új Atlantisz (akár), de õk szerényen csak Fõvárosként emlegették. A mi Mesterünk nemcsak úgy amúgy passzióból emelkedett vala szólásra. Hanem mert felháborodott. Felháborodásának pediglen a Sátán legújabb trükkös ténykedése szolgáltatta az alapot… Az irodalmi estnek álcázott ördögi csapda talán még be is jött volna neki, ha Mesterünk nem szúrja ki, hogy bizony kilóg az a bizonyos lóláb. A Mesternek akkor kezdett gyanús lenni a dolog, amikor az ártatlan könyvbemutatónak álcázott ördögi mûsorban elhangzottak a p-, f- és b-betûs szavak. A Fõváros lakói ugyanis nem szerettek másként tekinteni a p-re és f-re, mint szükséges eszközökre a Nemzet gyarapításának szolgálatában (bár gyanítható, hogy azért némelyiket néha másra is használták). Namármost: ha netalántán a kicsi f a kicsi p-be került az elkerülhetetlenül b, de ez mindenkinek a magánügye. Egyébként is gusztustalan dolog az egész, kár is beszélni róla, térjünk vissza inkább a Sátánra.A Sátán bizony melléfogott. Már az a tény is gyanús volt, hogy elég szedett-vedett akciócsoportot küldött: csupa alkoholista, ifjú semmirekellõ. És az is nagyon gyenge próbálkozás volt, hogy a nézõk soraiba, a jóravaló városlakók mellé, becsempészte saját embereit, akik, míg napközben szakembereknek, üzletembereknek, közéleti személyiségeknek, oktatóknak vagy kutatóknak álcázzák magukat, valójában mind a gonosz követei. Még a líder szerepkör betöltésére sem futotta jobbra a tudvalevõleg nagyreményû, ámde még gyerek Búbocskánál, akit egyrészt a személyiségével éles ellentétben álló fehér öltönye, másrészt retorikája ítélt könyörtelen bukásra. A baj ott lehetett, hogy Búbocskán nagyon érzõdött a szomszédos ország miniszterelnökeinek a hatása (Lucifer mellett csakis õket tekintette mestereinek, hiába is jöttek neki tanárai olyan nevekkel, hogy Borges, Villon, Faludy vagy hasonlók), és ezt a tényt a mi Mesterünk azonnal kiszúrta. Búbocskára túl nagy hatással voltak ezek a miniszterelnökök, olyannyira, hogy még nevet is kölcsönzött magának egyiküktõl, egy másiktól pedig hosszas és fáradságos tanulási folyamat árán szókincset, mely a trágárságokat sem nélkülözte. Egyébként is nagyon szerette a rokon népet.Szóval Búbocska megbukott, és vele együtt a díszes ördögi társaság is, midõn a Mester szólásra emelkedett, és a Fõvárosi Újság hasábjain (az írás, néhány másik fõvárosi szerzõ mestermûvével együtt, méltán pályázhat arra, hogy majdan az Új Biblia alapjait képezze) leleplezte az ördögi öszszeesküvést. Azóta sincsen könyvbemutató a Fõvárosban (esetleg a Palota dísztermében mutatják be néha helyi szerzõk erkölcsileg kifogásolhatatlan, szigorúan a népnevelés szellemében megírt mûveit, két szoboravatás között). És így újra teljes a harmónia a Fõvárosban. Csak néhány száz részeg verekedik csendben valamelyik éjszakai kultúrközpontban. Tanulság(ok):Kedves szülõk és tanárok! Ne engedjétek a gyerekeiteket, diákjaitokat könyvbemutatóra! Óvjátok õket a Gonosz mesterkedéseitõl, ne hagyjátok, hogy elültesse erkölcstelen szamárságait okos kis kobakjukba, kiszorítva onnan a Tudást. És arra is gondoljatok, hogy mennyi idejüket elveheti egy ilyen bemutató a hasznosabb dolgoktól (tévénézés, buli, kocsma, magasröptû eszmecsere a parkban és ilyenek).Elvtársak! „Hagyjuk a szexualitást a hanyatló Nyugat ópiumának!”Vagy az a bajom, hogy még túl fiatal vagyok és szélsõségesen liberális? Akkor nem marad más hátra, minthogy felsóhajtsak, Orbán János Dénes szavaival: „Bárcsak az erdélyi fiatalságot meg lehetne rontani az irodalom által!

Simon Károly, Polgári Élet