Kritikák

 


KIFELÉ VEZET A TITOKKAL TELJES ÚT?

(Murányi Sándor Olivér Zordok, a székely szamuráj című regénye elé)

 

A modernségnek talán első hírnökei, a német kora romantikusok meggyőzően hirdették: befelé vezet a titokkal teljes út. S ez a befelé egyként jelölte az egyes ember és közössége (magán)történetét, amelynek meséjéből születhet meg a regény. Murányi Sándor Olivér a maga elbeszélését távolabbra helyezte a romantikus esztétikáktól, lelkében romantikus, tetteiben olykor a hóbortosságtól sem egészen mentes hősét, Zordokot, aki egyszerre játssza el néha Don Quijote, néha egy, a számítógépek világába született szamuráj szerepét; miközben kalandregényi elemek váltakoznak balladás előadással, lírizáló természetleírások szokatlan gondolatfutamokkal. Mégsem állíthatnók, hogy Zordok szereptévesztő, csak betévedt a XX–XXI. századba, régen kellett volna élnie, talán valamikor a csirkefogó-regények évadán. Zordok a legmaibb kor elégedetlen fiatalembere. Aki keres. A világban önmagát. És önmagában a világot. Kísérletezik: egyetemet végez, megházasodik, előbb táncművész, utóbb harcművész, mindkettőben országos bajnok, szétnéz a fiatal írók között, és továbbkeres; egy időben ferences szerzetesnek készült, de az égi és a földi szerelem közül a földit választotta. Siker és kudarc az osztályrésze, legnagyobb sikere közepette érzi, hogy kielégületlen maradt; kudarcos mélybe hulláskor érzi, nincs tovább, de lesz tovább. Mert akarja, hogy legyen tovább. Kalandregény volna tehát az a műfaji jelölés, amely egy fiatalember szakadozott, jellegzetességében különös, különösségében jellegzetes történetével ismertet meg? Aki kifelé törekszik, kalandokat él át? Az eseménydús, fordulatos cselekmény lenne a kalandregény jellemzője? Nem szabadulhatok attól a gondolattól, hogy vitaregény a Murányi Sándor Olivéré. Vitázik, noha kimondatlanul, szövegekbe, párbeszédekbe rejtetten, azzal az elképzeléssel: lehet-e ma nevelődési regényt írni, a XIX–XX. század egyik legfontosabb regényalakzatát újra lehet-e gondolni? Goethe és Thomas Mann alakjai valahonnan valahová tartanak. A tudatlanságból a beavatottság irányába haladnak. A kívülállástól a befogadtatásig tartó utat teszik meg. Kísérleti terepen, egy varázshegyen, példázva a fausti igazságot: téved ez az ember, míg munkálkodik. Zordok nem kevésbé bolyong. Tánc- és harcművészet, magánosság és együttlét között. A leginkább a nőkben keresi: mit is? Nem az Örök Asszonyit, nem az erotikus vonásoktól sem mentes Magna Matert. Talán azt, aki – Adyval szólvást – „útra vált belőlünk?” A méltó társat? Akkor miért riad meg, ha rálelni vél? A nevelődési regény közelébe kerül a Zordok, az önismeret lenne a még oly távoli cél, amelynek megközelítésétől minduntalan eltérül. Változik, persze, a főszereplő; de az út, amelyet megtesz, kanyargós, hullámhegyekkel és hullámvölgyekkel. Csak közömbös nem tud maradni, részt akar venni, igaz, nemigen nevezhető meg, miben.

 

Az olvasó egyszerre van könnyű és nehéz helyzetben, hogy kézbe kapja a könyvet. Töprenghet: ki beszéli el a történetet? Zordok naplójegyzeteit betűzgeti, valóban, de Zordok átadja az öreg tanárnak fésületlennek mondott írását, aki „megszerkeszti”, és így adja közre. A tanár szintén járja a maga útját, keservesen tapasztalja meg az íróság nehézségeit. Zordok adja a nyersanyagot, a tanár a külső formát. De mikor ki beszél? A tanár csak stilizál? Odavetett mondatokat egyenesít ki? A beiktatott naplójegyzetek legalább olyan szépen szólnak, mint a tanár mondatai (ha az övéi). És szépen szólnak? Az őszinteség erejével, a szókimondáséval, amely nem ismer a szólás előtt gátat, árad, nem retteg a triviálisabb megoldásoktól sem. Zordok az erdőben boldog, de az élet nagy sötétlő erdejében nem egyszer téved el. Kegyetlen önmagához, mindazokhoz, akikben hamisságot fedez föl, naivitástól sem mentes. Hiszi, hogy nem született tengni, mint az állat, hanem tudni és haladni előre. De még az öreg tanár sem tudja, merre van az előre… A XX–XXI. század fordulójának könyve, egy céltalanul cél felé tartó ifjúság, pittoreszk elemekben gazdag regénye. Szerzője Murányi Sándor Olivér. Jegyezzék meg ezt a nevet. Érdemes.

Fried István, irodalmijelen.hu, 2012. április 20.

 


LÉGIONÁRIUS...

 
Murányi Sándor Olivér 2007-es Felnyomták szentnek kötete olyan értelemben meglepetés, hogy a végletek novellisztikája, meglepő a novellák fesztávolsága, a hangvételek változatossága, a szabályosabb meg a szabálytalanabb előadásmód ciklusokba rendeződése, minekutána tudatosul, hogy a szent és a profán valójában ugyanannak színe és visszája (Anatole France ezt tudatta a maga szkeptikus-ironikus módján Thais-ával, Thomas Mann A kiválasztott című regényével tanúsította, hogy a legnagyobb bűn közelében ott a kiengesztelődés, a szentté válás lehetetősége). A világirodalmi példák csupán azt célozzák, hogy obszcén és emelkedett, nevetséges és fenséges, szakrális és deszakralizált mai szemlélését értékelni tudjam a novellista kötetét lapozgatva. A ciklus első részében Szent Ferenctől Fráter Györgyig, kisvárosi különcöktől gyermekkori traumáig, szinte misztikába hajló erdélyi történettől a költőkarrier szatírába hajló, egyben anekdotizáló előadásáig próbálja Murányi a megszólalás célszerű, tömörített alakzatait – sugallva, hogy egy terjedelmesebb epikai mű történetváltozatai felé ugyanúgy nyitható ez a fajta novellisztika, mint egy korszerűbben értelmezett erdélyiség felé (amelynek olyan képviselőit érdemes idesorolni, mint Mózes Attila, Király László és nem utolsósorban Bálint Tibor). Murányi egyetlen epizódot vázol föl, nemigen bontja ki, sejteti, hogy a színre hozott emberi sorsok egy szigorúan megtervezett vagy éppen ellenkezőleg, egy sugallatra megváltozó tudati cselekvés irodalmivá alakuló dokumentumai. A tömörítés minden bizonnyal erőssége, a lemondás a fölös retorikáról nem kevésbé. A középkor emígy jelenik meg: „Alkonyodott, a környező dombok, mint hasukon fekvő vörös oroszlánok búcsúztak a Naptól, egyre inkább maguk közé rejtve széles mancsaikkal a várost”. Hogy aztán a Naphimnusz (a novella végén) elárulja az itáliai tájkép mögöttesét. Az utolsó napját élő Fráter György a sírba viszi legújabb, fondorlatos nemzetmentő tervét, s ami marad, a természeti mítosz sokértelműsége által elfedett üzenet a létezés kiszámíthatatlanságáról:„...Pisztrángjai szétrebbentek a gyilkosok fegyverei elől, nyíl-oldaluk megvillant a reggeli napsütéstől áttetsző vízben – először a Maros fűzfái alatt, majd a Küküllőbe szöktek, és üldözőik elől menekülve, a hegyi vizek felé vették útjukat. Azóta is szüntelenül zaklatják őket, de mindig ott tanyáznak a Tatros völgyét keresztül-kasul irdaló patakocskák mélyebb árkaiban.”A második ciklus beszédes címe: Pinufiusz apát pornóprédikátzióiból. A harmadiké: Lógalék: Pinufiusz apát hagyatékából. Tág tere nyílik a szent lerántásának a profánba. Történhetne ez kamaszos kajánsággal, történik (a kevésbé sikerült darabokban) rousseau-i civilizáció-kritikával, illetőleg a civilizációs kényelmesség természetelvű ostorozásával, a nyelvi humor azonban menti még a „fedezet” nélküli kijelentéseket is; és történik a legsikerültebb darabokban a regiszterek igen ügyes és hatásos keverésével. Hiszen a prédikáció a jobbulás, a tanítás, az útmutatás, nagyon kevéssé a személyes esetlegességek, az önirónia műfaja, az évszázadok szentesítette műforma, a rituálé a közbeszéd, az alulretorizáltság, a töredékesség hangján szólal meg, prédikációs fordulatok kénytelenek megférni obszcén kifejezésekkel, a szentség fölmutatása szembesül a testiség különféle képeivel. S ha olykor némi didakszis üt át a jóízű szemtelenséggel előadott történeteken, bőségesen kárpótol a történetekben föl-fölbukkanó, akár fergetegesnek is nevezhető humor. Összetett ez a humor: akad benne olyasmi, amit a diákbeszéd szabadosságából örökölt a beszélő, akad olyasmi, ami kitűnően megszerkesztett ál-naivitásból fakad, és akad olyasmi, ami a történet nyitottsága révén az olvasóra bízza a végkifejlet megkomponálását, amelyhez azonban az elbeszélő semmiféle útmutatót nem mellékel, drámai és vígjátéki befejezést egyként megengedve.A Lógalék betekintést enged a fiatal erdélyi irodalom hétköznapjaiba, ennek novellisztikus epizódjait fűzi csokorba, kissé belterjes világot, beltenyészetet mutatva be. Alábbi idézetem a második ciklusból való, annak bizonyságául, miként ölelhető egybe teológia és a megismerésnek bibliai jelentése, mondjuk ezúttal is így: a szent, és a profán, a szerelmi aktus során miként válhat egy dísztelen legénylakás egy zuga szent térré:„A liturgiai tér és idő harmonikusan egészítette ki egymást, miközben az asszonnyá lett Barbarával ott lebegtünk a mindenség határán. Morális mélységeket és dogmatikai magasságokat egyaránt átjárva, primiciám hangos ordítással többször is életvizet hintve mindenek forrásába, az örök és szent női ölbe, újra és újra felfedeztem a szerelem nyálkáján csúszó ujjaimmal, nyelvemmel és szentelő botommal (az eszmével), hogy milyen jó az, ha a férfi elhagyja anyját és apját – de utóbbinak magával viszi lakáskulcsát...”A visszaemlékező és emlékeit prédikációformába öntő idős pap a beszélő, aki a régmúltat az ifjú szerelmes tüzével prédikálja, tekintettel lévén arra a frazeológiára, amely szerint szentbeszédeit meg kell szerkesztenie.
(Részlet Fried István Az Előretolt Helyőrség újabb légionáriusai (kötetek ifjú erdélyi szerzőktől) című írásából. Megjelent: Helikon, X. évfolyam 2009. 2. (520.) szám — január 25.
 
További részletek:
 

 

FRIED MESTER

 
Dr. Fried István Herder-díjas irodalomtudósnak OJD mutatott be az árkosi írótáborban. Azóta a professzor úr is bemutatott engem Éva és Tamás mellett a szegedi olvasóközönségnek. De ennél még fontosabb, hogy a hetvennégy éves Mesterben örökifjú Barátra leltem egy olyan időben, amikor az emberek keverik a barátság és a haverség fogalmát. Mikor jelezte, hogy írni fog rólam, kértem, hogy üssön–verjen a szavaival, mert a karatéban ehhez szoktam, s – amint az AIDS–szakértők is mondják – a negatív jobban életben tart.
– Majd négyszemközt… A nyilvánosság előtt most megdicsérem, de amit négyszemközt kap, azt nem teszi ki az ablakba. – mondta. Elküldött laudációját az alábbiakban közéteszem, de ne féltsetek, nem szállok el magamtól, Fried Mesternek köszönhetően máris zeng és ég a pofám…
Murányi Sándor Olivért Székelyudvarhely küldte hírhozónak a magyar irodalomba, bizonyára azzal az utasítással: hirdetné, hogy Székelyudvarhelyről is látható Európa, Európában pedig Székelyudvarhely nem jelentéktelen kisváros. Novellisztikája egyként merít a magyar történelemből, a szakralitásból, a kisvárosiasság szülte különc alakok rajzából, de szemtelen biztonsággal és magabiztosságból rántja le a szentet a profánba, s emeli a profánt a magasabb régióba. Az ifjú erdélyi magyar irodalom belvilága karikatúrákra készteti, nyelvi humora ennek a belvilágnak szóhasználatával éppen úgy él, mint az erdélyi hagyományokéval. Jelenleg egy csirkefogó–regénnyel érintkező kalandos történet megszerkesztésén munkálkodik, egy nevelődési regény körvonalait igyekszik felhúzni. Útja egyre magasabbra visz.
Fried István
 

 

ERDÉLYI VILLONOK

 
A fenti címben a pokoljáró poéta neve helyén a villan szó is állhatna. Zalán Tibor 2004-ben így jellemezte a fiatal erdélyi lírikusok egyikét, Király Zoltánt: „…vágánsköltő, huszonegyedik századi villan, cluj-vári csavargó, se utód, se előbb…” Ezúttal három másik szerzőről lesz szó. A költészet napja kolozsvári forgatagában valamennyiükkel személyesen is találkozhattam (két szakmai eszmecsere, előadóestek, ünneplések, köszöntések az irodalom egyik ottani bohém törzshelyén, a Café Bulgakovban – szalonna- és hagymalakomával, pálinka-áldomással).

Felnyomták szentnek

a címe az 1974-es születésű Murányi Sándor Olivér novelláskötetének (Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy – a másik két mű szintén innen való, vagyis az Előretolt Helyőrség Könyvek számát gyarapítja. Sorozat- és kötetszerkesztő: Orbán János Dénes). Ebben „híres szentünk”-ként említtetik François Villon: a második ciklus (Pinufiusz apát pornóprédikátzióiból) emlékezik meg róla (is). Murányi, aki a teológiától a bölcsészeten át a két danos harcművészetig sok minden kipróbált, ügyes kézzel és fürge szellemmel hozta létre az aktuálissá és lokálissá tett, fiktív profán szentbeszéd felszólító módú ironikus dikcióját. Ehhez a részhez kapcsolódik a Lógalék: Pinufiusz apát hagyatékából két írása: kulcsnovellák az erdélyi fiatal írók nyájáról. Körükben nem ritkaság, hogy (akárcsak Harcsapajsz és Herkules nevezetű szereplőink) „A korcsoma felé vették útjukat, mely a Bul-ga-kov nevet viselte (ősi szikulusz kifejezés, magyarul annyit jelent: »Jobb, mint otthon«)”. Az apát-krokiknál – legyenek bármily vitriolosan kritikus és önkritikus jellegűek – valósabb irodalmi értéket képviselnek az első fejezet, a Halálka miniatürizált, lirizált elbeszélései. Épp a címadó is, meg főképp A kőgyűjtő, a Pisztrángrebbenés és a Tavasszal a farkas megrázza magát. A nyelvi regiszterek keverése ezekben sem mindig tökéletes, de tömörítő, a sorok között olvastató építettségük eredeti karakterű novelladrámákat eredményez. Murányi a konkrétumot és az elvontságot egyszerre viszi a szövegbe, s ez a képesség – a stilisztikai érettségnek köszönhetően – jó elbeszélőt, nagyepikai távlatokat is ígér.

Mi nem lóg ha áll

címen az 1980-as Muszka Sándor egy paksaméta vers két ciklusát fűzte a Muscariculum című önéletrajzi elbeszéléshez. Muszka jelenleg az erdélyi fiatal irodalom legkeresettebb komikus előadóművésze, rögtönző humorista-literátor, a stand up comedy egyik virtuóza. Szociális kritikai érzékenységét nem túlzás Hofi Gézáéhoz, poentírozó következetességét Sándor Györgyéhez, hanghordozását és vicceit az élőszóban remeklő parodistákéhoz hasonlítani (bár persze több a különbözés, mint a rokonulás, s artikulációt, mesterfogásokat lehet még tanulni). A küllemre Tersánszky Józsi Jenő langaléta termetével, szögletességével bíró Muszka a vezetéknevére rájátszó curriculum vitae lapjain nem kódorog távol a kakukmarcis élménybeszámolótól. Fordulatos élményanyag, primer vehemencia halmozódik a sodró, tabudöntögető, rétegnyelvi szövegben, amely azonban az írástechnikailag nehezebb helyeket káromkodásokkal, nyers szavakkal, ismétlésekkel üti el, ugorja át. A versek poétikailag elég kezdetlegesek, dal- és sanzonszerűségük dúdolásra, éneklésre teremtette mindet (szerzőjüknek saját együttese volt). Némi adys, józsefattilás beütés is színezheti őket: „Jön a vonat s a hegyek mögül / A reggel próbálja szárnyát / Tócsákba gyűl az égi kék / S egy varjú megunva álmát // Károgni kezd majd felszáll köröz / S a várón hogy senki éppen / Én láthatom csak mi eltörött / Minden egészben” (Minden egészben). A sok vagány, gonoszkodó geg, a beatről lekésett magányos dalnok villoniádáinak dinamizmusa nyilván jól érvényesül fiatal közönség előtt, de bátran kölcsön merném venni a kötelet a francia vagabundtól: nyakamat rá, hogy Muszka nem poétaként írja be nevét az irodalomba.

A pap leánya, birtokostul

– Bálint Tamás (1985) gyűjtötte össze e címen verseit. Ő éppenséggel iskolázott lírikus, rímről, ritmusról nem szívesen mond le. Egyik egyéni fogása, hogy a villoni ballada tájékáról átemeli a nyolcsoros strófát, s egy sorral megrövidítve olyan struktúrát farag belőle, amely nem veszíti el ugyan a rímteljességet, viszont szembeszökő kurtítottságával mégis diszharmóniát vált ki az olvasóból. Valami veszteségre utal. A versek egy része új tartalmak nélküli formajáték, ifjonti panasz az ellentmondásos életről: „Jól éltem eddig, és jól ment sorom, / de nincsenek már nyugodt éjjelek, / éberen magam őrzeni fogom, / és végül reggel nélkül ébredek. / Holott mindent megtettem értetek, / ha elalszom is nyögve riadok, / s szerencsém is tán végleg itthagyott” (A hajdan volt vígságról). Az egymásra mézként, viaszként olvadó versek takarékosan csepegtetik a személyességet, a versbeli én visszahúzódik a gondosan alakított forma mögé, s mintha onnan vizslatná, szavaival miféle hatást tesz. Egyhúrú, de nem egyhangú költészet. A villonizáláson kívül más áthallásokra is fogékony, hiszen Bálint is erdélyi Villon-siheder, s ha például A kedv csütörtöke kis tömbjét írja, Dsida Jenő Nagycsütörtök című remeke visszhangzik: „A húsvéti szünetre tartottam éppen haza, / és az éjjelt a segesvári konténerállomáson / voltam kénytelen tölteni, a síneket a tavalyi / árvíz miatt javították. Csatlakozás így nem, / de nagycsütörtök véletlenül akadt. Elsápadva / ennek tudatában, kövér cseppekben izzadtam, / sasoltam a fák ágaira felmasírozó rovarokat, / miközben az agyamra is kis hangyák indultak. / Vajon nagyobb hévvel kerekednének fel, / ha tudnák, a nyír törzse nem a mésztől fehér?

Tarján Tamás