Kritikák

 

   
Az egyik jelenetben a címszereplő az állatkertben a hiúz ketrece előtt áll, és elégedetten figyeli, amint a nagyvad szétmarcangol egy visítozó fehér nyulat. Utána életszabályként megfogalmazott gondolat következik a ragadozásról mint létmódról, vagyis a címszereplő egyértelműen a hiúzzal azonosul, nem pedig annak áldozatával. Egy másik jelenet során, szerelmi együttlét közben (a lánynak hangos orgazmusa van, a szomszédok átkopognak) a férfi a panellakást nyúlketrechez, önmagát párzó angóranyúlhoz hasonlítja, vagyis ezúttal ő a nyúl. Zordok, a székely harcművész akkor is domináns pozícióban van, azaz akkor is hiúz, ha történetesen nyúl. Ebben ragadható meg a könyv egyik alapvető írói gondolata. A másik pedig a ketrec motívumában. Hiúz és nyúl egyaránt ketrecben tölti az életet; akár hiúz vagy, akár nyúl vagy, ketrec rácsai vesznek körül. Az egyik az elbeszélői önaffirmációt, a másik a magányra ítélt kései modern ember szabadságtörekvését jelképezi.
 

   Murányi Sándor Olivér könyve formailag a fejlődésregények sorába illeszkedik. Hőse a rilkei „magasabb lét” közelségére vágyik, miközben egyik ketrecből vándorol a másikba. Szerzetes akar lenni, de szerelmes lesz. Megházasodik, de munkája, melyet a közös megélhetésért vállalt, eltávolítja feleségétől. Egyetemre jár, de lenézi az ott zajló fontoskodást. Fiatal költőkkel barátkozik, de az ő társaságuk is csak egy ketrec. A szabad természetben keres testi-lelki menedéket, de a természet minden, csak nem szabad.

 

   Ezzel szemben mindig és mindenütt ő a győztes, ő a király. Saját szavaival: „ő Superman, Pókember és Indiana Jones egy személyben”. Ha megtámadják, legyőzi a támadót. (Kivéve, ha medve az illető, de a medvével is csak azért száll szembe, hogy megmentsen egy nőt; sikerül.) Ha mégsem ő győz, mert az ellenfél orvul támad, és nagy túlerőben van, akkor „nem áll bosszút, de nem is marad adósa senkinek”. Ha népi táncot kezd, még a székely Vejnemöjnen is eltátja a száját. Ha szemet vet egy lányra, az nem tud ellenállni (legtöbbször nem is akar), és mindig értesülünk róla, hogy rendkívüli élvezetben részesül. Ha ürülékbe pottyan, még abból is diadalmasan jön ki. Magyarán szólva: mégsincs fejlődésregény, mert Zordok nem fejlődik. Ő eleve készen áll.

 

   Ez önmagában véve nem baj. Hosszan sorolhatnám azokat a regényhősöket Lazarillo de Tormestől Kakukk Marciig, akik egy centiméternyit sem fejlődnek, mégis remekművek szólnak róluk. A baj az (ha ugyan baj), hogy Zordok olyan regényhős, aki egy kalandregény sémáiba illene bele, viszont a mű, amelyben szerepel, meditatív nevelődési regényként van elgondolva.

 

   Mégsem tartom elhibázott munkának a Zordok...-ot, többek között azért nem, mert van egy fontos motívuma, ha úgy tetszik, közege, amely kiemelkedik a ketrecek közül, és megadja a hősnek mind a szabadságot, mind az erősebb léthez való közeledést. Ez pedig a harcművészet. Furcsa módon a harcművészeti epizódokban bizonyul a regényhős a legkevésbé kalandhősnek. Itt nem affirmáció folyik, hanem pontos, hiteles, szemléletes leírásokat kapunk arról, hogyan kell megküzdenie az eredményekért, és hogyan válik lelki tényezővé a küzdelem. Ezen a téren valóban alakul a személyiség, és ez az, amiről Murányi Sándor Olivér íróként is tud valami lényegeset.

 

   Vannak anekdoták is a könyvben; némelyek jók, mások kevésbé. Az após performansza a nászéjszakán számottevően gazdagítja a házassági szálat, viszont azok a szereplők, akikben rá lehet ismerni az Előretolt Helyőrség költőire, éppen a könnyű azonosíthatóság miatt megmunkálatlannak érződnek.

 

   A kérdés persze nem az, hogy egy regényben vannak-e megoldatlanságok vagy vitatható megoldások, mert mindig vannak. Hanem az, hogy a szerzőben van-e tehetség és energia. A Zordok..., erényeivel és hibáival együtt, számottevő előrelépés a szerző korábbi prózájához képest: részben az írástechnika hatékonyabbá válása miatt, részben pedig azért, mert jobban érződik az írói személyiség ereje, mint korábban. Murányinak minden esélye megvan rá, hogy további öveket szerezzen a harcművészet után az irodalomban is.

 

Márton László 1959-ben született, regényíró és műfordító, Élet és Irodalom, LVI.évfolyam 35. szám, 2012. augusztus 31.

 

ÖLRŐL ÖLRE

Aki humorérzék nélkül fog hozzá a kisregényhez, nagyot koppanhat a huszonegy fejezet – azaz „formagyakorlat” – legalább harmadán. Még súlyosabb olvasási karambolhoz vezethet a prüdéria. 

 
Murányi Sándor Olivér első könyve, az Üres és teli (2007) elnevezése szerint harcesszé volt, a második – Felnyomták szentnek, 2007 – pornóprédikáció lett a műfaji nyakonöntésben. Miért ne lehetne tehát az Irodalmi Jelen 2012. évi prózadíjasának harmadik jelentkezése kéjpróza?
Victor Hugo szerint „a szójáték a szárnyaló szellem ürüléke”: a címkék leválhatnak a címkézettekről. Egyébként pedig tényleg kéjpróza a Zordok, a székely szamuráj. Nem az általában két- vagy háromszereplős szexuális aktusok gyakori ecsetelése folytán (figyelemre méltó újdonsággal a Júlia-epizód szolgál, melynek lezárulásakor a búcsú virágcsokrába a címszereplő egy traktor kapcsolókarját süllyeszti célzatosan). A novellafüzéres regény az elbeszélés kéjével hat olvasójára. Az áradó mesével. Pikareszkbe amőbázó kalandregényt kapunk, mai kiszerelésben. A nem különösebben újszerű fikció szerint egy Tanár úrnak nevezett egyén, Zordok ismerőse (önmaga tükör-énje?) adja tudtunkra – természetesen „kiegészítés” és „dúsítás” nélkül, „saját szerény képességei szerint” – a Zordoktól hallottakat, szükség esetén beillesztve „naplójából a megfelelő részhez kapcsolódó gondolatait”. E posztmodern-csúfoló fogás nincs különösebben kiaknázva. Írástechnikai értelemben, sőt az egyszerű epikai hitelesség szintjén is bosszantóak néha a figyelmetlen toll félreszaladásai. Van-e a moziban a hátulsó sor mögött még hátulsóbb? Kihallatszik-e az utcára a farsangi kamatyolás nesze („morgás és sikongás”), vagy a nyitott téli ablaknál állnak neki az egymást megkívánók? Kicsire ne nézzünk.
 
A Zordok literátus mű, kéje az irodalomban élés-munkálkodás öröméből és az irodalom szapulásának olthatatlan vágyából egyszerre fakad. Sok író neve, sok műcím említődik, például akkor, amikor a kiéhezett könyvtárosnő, Aranka a bezárt ajtó mögött, de az iskolai csengetés közelgő kérlelhetetlen felharsanásától tartva hátsó felét fordítja a szamuráj felé, s az extázis pillanatában egy egész polcot ránt magukra, könyvestül. Az író gondosan megnevezi a földre zúduló műveket. Korábbi enyelgésük során már végeztek az Ószövetséggel, a Don Quijotéval, Máraival, Esterházyval. Még ennél az aprításnál is élettelibb, ahogy a történetmondó a „múzsafiakat”, a sok kenyérkereső próbálkozás után és mellett az írásba is belekóstoló harcművész Zordok fiatal nemzedéktársait kardélre hányja. A kéjpróza át-átfordul kulcsregénybe. Erdélyországban alighanem a nagy felsorolás mindegyik alanyát azonosítani tudják, erre mifelénk esetleg csupán kevesebbet, noha nem keveset, főleg a mostani érett harmincasok jelesei sorából. (Az egyik kipellengérezett céhtárs úgy felhorgadt, hogy földbe döngölő kritikát tett közzé a „dilettáns” Murányi Sándor Olivérről.)
 
Ahol repkednek klasszikusok és modernek nevei, megfér még egy Hugo-aranyköpés: „Aki pap volt, pap marad”. Nos, ez Zordokra nem igaz. Beesengi ugyan magát a papneveldébe, de kevés idő után el is hagyja az akolt. A főalak – a Tanár úr által interpretált – vallomása szerint így summáz, a regény kétharmada táján: „Elhagytam egy lányért a szerzetespapi pályát, a lány meg elhagyott engem. Földre ültem két nyereg közt, azóta ölről ölre szállok a nőknél, mégsincs nyugtom. Próbáltam úgy élni, mint a polgárok, egyetlen asszonnyal, házzal és hitelfolyósítási számlával, de csődöt mondtam. Kikecmeregve a csődből jöttem rá, nem az én utam. Valami hajt tovább. Vándor harcosként élek…”
 
Harcosként és harcbíróként. Zordok, aki udvarló dumái közben a célszemély nővel szívesen, s persze önmagán is kuncogva hiteti el, hogy „ő Superman, Pókember és Indiana Jones egy személyben” (és ezt a nők vagy elhiszik, vagy mihamarabb a trubadúr nadrágjába igyekeznek nyúlkálni), elég sok kételyt morzsolgatva pergeti felborult házassága utáni, jobbára párosan is magányos életét, és elagyabugyálásból, balesetből, operációból is kijut neki. Éppenséggel nem az élet nagy győztese, aki a becserkészett, levadászott lányok, asszonyok számával méri emberi-férfiúi karrierjét. A Tanár úr és Zordok kettős (az utóbbi közvetlen saját szavait dőlt betűkkel közlő), nem triviális beszámolója olyan figurát jelenít meg, aki „túl gyorsan él”, „mindent azonnal akar megkapni”. Holott elemi pályaválasztása (a szerzetesi élet) és fel nem adott, életvezetést alakító elköteleződése (a nem sportként értett harcművészet) a filozófiailag tudatos lét felé terelné. Tetéződik e hajlandóság Zordok szolidaritásra hangolt, némileg naiv lelkiségével és a természet bizonyos lényeit, összetevőit (az állatvilágból a hiúzt) csodáló, maximákat kereső és hajtogató belső beszédével.
 
Egyenetlen könyv a Kalligram újdonsága, azonban gyengébb fejezetei sem rosszak, a jók pedig elsőrangúak. A küzdősportra rájátszó fejezetek: az ironikusan régieskedő címszerkezettel jelölt formagyakorlatok közül például az Anikóról, a faluégésről és a táncról tánc-vonulata és a hozzá kötött belső családrege mintaszerű alkotás. A históriának a testvéröcs felé kanyarítása is hű tanújele a beleérző szeretethumornak, s a szexuális töltés, motivika majdnem mindig helyénvaló, stilárisan gondos alkalmazásának. „Öccse, Zoltán – olvassuk – egy nyári délután kedvese fölött lihegő, szőrős seggű idegen férfit talált albérletében. Szerelmi csalódását azzal fejezte ki, hogy kiment a közeli hegyre, ahonnan magját a völgybe hullatta, aztán felmondta albérletét, vett egy olcsó gitárt, és két évre bezárkózott vele a szülői házba.” A groteszkum sokféleképp indázza be a kötetet. Az erdővel mély barátságot ápoló Zordok ébredése a fenyvesben falvédő-előrajzolásnak is megfelelne, úgy öltögeti a komolyan nem vehető látományokat és az el nem hessenthető szimbolikát. 
 
A pikareszk befejezhetetlen epikai folyam: mindig önmagába torkollik. A Zordok némileg fenyegető, a beszegő három ponttal (…) mégis nyitva hagyott modern pikareszkje úgyszintén. S az elbeszélés bonyolultabb mélye: a hős önmagával folytatott dialógusa, e hit-, hitetlenség- és hitkeresés-vita ugyancsak a lezáratlanságot indokolja. Murányi Sándor Olivér a folytathatóság és a folytathatatlanság képzetét egyformán fenntartja. Akár ezen a csapáson megy tovább, akár másikon, nem kétséges, hogy a jövőben is a humor ajándékával megáldott, nem prűd, gondolkodó olvasók számára ír majd.
 
Tarján Tamás, revizoronline.com, 2012. július 19.

 

Murányi Sándor Olivér új regényének már a címe is figyelemfelkeltő: Zordok, a székely szamuráj. Hozzáolvasva az alcímet – „kéjpróza” – végleg zavarba jövünk. Ez a zavar azonban kíváncsiságot szül. Hogy még mindig kívülről haladjunk befelé, a fülszöveg egy valaha ferences szerzetesnek készült harcművész kalandor, obszcén részletekben sem szűkölködő sagáját ígéri, mindehhez jön még a Kalligram Kiadó profiljától eleddig idegen, erotikus lektűrt sejtető, az ezredforduló környéki ponyvakiadás ízlését tükröző borító egy fiatal hölgyről készült. Érzékinek szánt, ám cseppet sem felcsigázó fotóval. Nos, a borító és a fülszöveg nem hazudik, ennél többet nem is nagyon lehet elmondani a könyvről, e tekintetben tehát becsületesen végezte a dolgát a kiadó, azt kapjuk, amit várhatunk.

 

Murányi szimpatikusan felvállalt célkitűzése a szórakoztatás, ám emellett el is akar mondani valamit. Hogy pontosan mi ez a valami, nehéz lenne megnevezni, mert a szereplő azon gondolatai, amelyek a történetek filozófiai mélységt hivatottak megteremteni, annyira sablonosan egyszerűek, hogy nem lehet komolyan venni, tényleg csak ennyit akar üzenni szerzőjük. Inkább arról van szó, hogy az igazságok, a bölcsességek idővel közhellyé kopnak, és Murányinak talán az a szándéka, hogy művével újra átélhetővé tegye ezeket a közhelyeket. A középpontban egy Zordok nevű fiatalember áll, akinek néhány évet (évtizedet?) átívelő története egyfajta fejlődési utat jár be, bár ezt csak félve írom, mert alapvetően nem fejlődik, csak mindig más dolgok történek vele. Életére két eszmerendszer gyakorol meghatározó hatást –  kereszténység (pontosabban a ferences lelkiség) és a keleti harcművészetek ideái, a harc filozófiája. A kötet fiktív elbeszélője egy korosodó tanárember, aki soha meg nem valósított szépirodalmi ambícióit ezzel a regényes életrajzzal kívánja beteljesíteni. Mindvégig harcosnak vagy mesternek nevezi szereplőjét, hiszen a harc törvényei szerint igyekszik élni életét. A narrátor kéziratában elhelyezett (Zordok által jegyzett) naplórészletek azt is nyilvánvalóvá teszik számunkra, hogy ez egy belső a teljes, szabad, tiszta életért. Ebben sajnos nem sok sikert ér el, életútja vargabetűinek, kicsapongásainak, hullámhegyeinek és hullámvölgyeinek se szeri, se száma, lényegében ebből áll a regény – meghökkentőnek vagy szimplán mulattatónak szánt epizódok Zordok vergődéseiből. Azt sajnos hiába várjuk, hogy Zordok a történet végére eljut valahová, valamilyen megnyugvási pontra, valamilyen magasabb szintre, vagy egyáltalán csak egy egyszerű következtetésre.  A regény nem fejeződik be. Abbamarad. A külön fejezetek nem építkeznek egymásra, nincs kisülési pontjuk, csak szépen egymás mellett sorjáznak. Az epizódok többnyire kocsmai beszélgetéseket, bölcselkedéseket, bulikat, vagány kalandokat jelenítenek meg. Enyhén életszerűtlen (szellemességekkel telezsúfolt) párbeszédek, és valóban érzékien plasztikus erotikus jelenetek (ez az egyetlen olyan aspektusa a regénynek, amivel az alcímbe foglalt kéjpróza megjelölést kiérdemli), és a szintén átélhető, filmszerű dramaturgiával dolgozó harcjelenetek jellemzik Murányi prózáját. Sokféle figurát és sorsot ismerünk meg a történetfüzérből, különös, színes alakokat, papokat, harcosokat, bohémeket, költőket, de valahogy egyik szereplőnek sincs igazán funkciója, a regényt előrevivő szerepe. Feltűnnek, apropót szolgáltatnak egy jó sztorihoz, majd magunk mögött hagyjuk őket. Zordok eközben vívja belső harcát, és persze nem tanul soha semmiből, újra és újra bajba keveri magát.

 

Hihetetlenül macsó regény Murányi Sándor Olivér könyve. A hátsó fülön szereplő szerzői életrajz alapján szó esik Murányi harcművészeti jártasságáról, néptáncos sikereiről, a nők iránt elkötelezettségéről, és arról, hogy maga is ferences szerzetesnek készült. Így elég nehéz elvonatkoztatnunk attól, hogy Murányi tulajdonképpen a számára személyesen kedves témákat írja meg, ez viszont kicsit magánüggyé is teszi a regényt. Számos helyen giccsbe hajló mondatai, jelenetei mögött iróniát sejtünk, ez az irónia azonban nem mindig elég erős ahhoz, hogy humorforrásként (ne hibaként) hasson. Elbeszélői stílusára jellemző a szabatosság, a klasszikus történetmesélő modor szabályainak (sokszor modorosságainak) pedáns alkalmazása. Írásmódja kétségkívül lendületes, gyorsan olvastatja magát, és végső soron könnyed szórakozást nyújt – különösen, ha valaki fogékony a harcművészetekre, vagy féktelen erotikus csatározások valóban értő leírására vágyik.

Falvai Mátyás, Új Könyvpiac, 2012. július-augusztus

 

IRODALMI NŐALÁZÁS, KASZTRÁLÓKÖNYV

Murányi Sándor Olivér regénye olyan rossz, hogy kínos róla írni. És még csak nem is a szöveg a legrosszabb benne.Ha valaki az utóbbi két évtizedben lapozott már „fiatal" erdélyi irodalmat, amit Székelyudvarhely-Kolozsvár tengelyen hozott össze a kiadói jóakarat, igyekezet és kapcsolati tőke, akkor semmi, de semmi meglepetés nem éri ezzel a könyvvel sem. Demény Péter a beszédes című Dilettáns éj című könyvismertetőt írta a kiadványról (kéjpróza!) de vitatkoznunk kell vele, többről van itt szó, mint dilettantizmusról. Ha valaki az utóbbi két évtizedben lapozott már „fiatal” erdélyi irodalmat, amit Székelyudvarhely-Kolozsvár tengelyen hozott össze a kiadói jóakarat, igyekezet és kapcsolati tőke, akkor semmi, de semmi meglepetés nem éri ezzel a könyvvel sem. Ismétli mindazt, amit Orbán János Dénes, de legfőképp lelkes epigonjai már régen kitaláltak.

György Attilától Demeter Szilárdig már mindenki lezongorázta a nyegleség, a humorkodás, a macsóság, a székelykedés, a barkács mítoszok hasonló regisztereit. Ha valaki ismerős az erdélyi irodalmi kocsmavilágok bugyraiban, biztosan fel is ismeri a Murányi-kötet szereplőit. Ha nem ismerős, és nem ismeri fel, akkor sem veszít semmit: legfennebb megmarad az érzettel, hogy kimaradt egy belterjes, nem túl izgalmas házibuliból.

A kötet címe (Zordok, a székely szamuráj) és alcíme, valamint műfaj megjelölése (kéjpróza) tutira megy: kézbe valót ígér mindazoknak, akik megállnak Korondon kerti törpét és cserépgólyát vásárolni, Székelyudvarhelyen Csaba királyfival fotózkodni, és szeretnének valami belevaló erdélyi, könnyű helyre csomagolható, bármikor elővehető, kellő pillanatban eldugható szuvenírt szerezni.

A kiadói stratégia nem nélkülöz minden hely- és helyzetismeretet (keletje van itt az ízléstelenségnek), bár nehezen feldolgozható, hogy az ily módon számító kiadó épp a legjobb magyar könyvműhelyek között számon tartott Kalligram. Nem, nem akarom tudni, hogy mi van valójában a kiadói döntés mögött.

Végülis minden megbocsátható: a sablonos, minden eredetiséget, újítást nélkülöző szerkezet, a magyartalan, dagályos mondatok, a sokszor látott, karakternek semmiképpen nem nevezhető figurák. A történetek, amelyek nem történetek.

Mert mi a tétje mindennek? Legfeljebb a kedves olvasó felmérgelődik, és úgy dönt az első néhány oldal után, hogy nem olvas tovább. Kikéri magának, hogy hülyének nézik, untatják, és azt gondolják, hogy figyelme megvásárolható néhány agyonkoptatott márkajellel, zanzásított erdélyiséggel, székelységgel.

Aztán hirtelen a giccs mögött fájni kezd valami, ami maradandó sérülést okoz. Olyan világ burjánzik, kap megerősítést ebben a könyvben, ami a semmibevételre épül. Murányi Sándor Olivér nem egyszerűen a fapados erdélyi macsó irodalmat műveli.

Nem csak arról van szó, hogy hőse nőtől nőig halad, alig fordulva hátra (ebből a sztoriból sok-sok remekművet írtak már, és még fognak!), hanem arról, hogy a nő itt ürügy: mondatok, ellenállás, személyiség nélküli kellék.  A nőknek csak testük van. Borítólapnyi, képernyő-kompatibilis, benyálazható, leköphető felületük. Ha kicsi a mellük, feszes a bőrük és keveset nyomnak a mérlegen, akkor jó nők (de majdnem biztosan kurvák), ha nagy a mellük és hájasok és narancsbőrösek, akkor nem jó nők (de arra mindenképpen jók, hogy hősünk, a férfi használja őket). Nem lehet őket igazán szeretni, nem lehet őket igazán utálni. A nők nem egydimenziósok ebben a történetben, ami állítólag a kéjről, az erotikáról, az önmagát kereső férfiról szól (nem szól), hanem pontszerűek. Arra valók, hogy mindig kívánják a férfit, hogy kegyben részesüljenek, hogy sose mondjanak nemet, feltétlenül és mindig tele legyenek csodálattal, odaadással. A csodálat és az odaadás pedig a behatolásig és az orgazmusig tart, és csak arról szól. A nők arra valók, hogy készek legyen bárhol, könyvtárszobában, sárban, autó hátsó ülésén áldozni, térdelni, kézbe venni, felnézni. És ettől is válik ugyanolyanná a sok, egymás mögé fűzött történet: legyen szó ezekben házasságról, válásról, szeretőzésről, kurvázásról, megcsalásról vagy sokszoros idézőjelben írt szerelemről. Mert mindezek nem szólnak másról, mint ugyanarról a (férfi)egóról.

Ennyire tán mégsem lehetne elmaszatolni a nőiességet (emberséget), még akkor sem, ha ez vállaltan férfi perspektívájú próza. (Nem, perspektíva-teremtés azért nincs benne.)
 
Ennyire mégsem lenne szabad leegyszerűsíteni, észre nem venni, meg nem érteni azt, amin ez a történetfüzér tulajdonképpen élősködik. Mert az lesz a következmény, hogy ahogyan eltűnik, azaz meg sem jelenik a nő, úgy válik hiteltelenné, jelentéktelenné az egókalandokba keveredő férfi.

Kasztrálja magát ez a könyv, és sérti az olvasót. Akkor is ha nő, akkor is, ha férfi.

Parászka Boróka, manna.ro, 2012. július 3.