Kritikák

 

   

Minden kritika, amely érdemes arra, hogy kritikának nevezzék, egyúttal polémia. Mindig egy konkrét tárgyra vonatkozik – és sosem csupán erre a konkrét tárgyra. Amennyiben egy kritikus egy könyvet jellemez, amennyiben dicsér vagy elutasít, sosem csak egy szerző mellett vagy ellen szól, hanem egy írásmód, egy magatartásforma, egy irány vagy irányzatosság, egy irodalom ellen is. Az általa tárgyalt könyvet tartja szem előtt, mindig meghatározott összefüggésében. Szimptómaként határozza meg.
(Marcel Reich-Ranicki)

Aligha mellékes, belevonva a töprengésbe a mottóban idézettet, mit nevezzünk, minősítünk kritikának, hol húzzuk meg határait. Előzetesen kijelenthető, hogy ezúttal a szűkebb értelemben vett kritikáról lesz szó, nem az angolszász világban honos criticism értelmében, hanem azokról az írásokról fogok szót ejteni, amelyek folyóiratokban és/vagy napilapokban, egy-két évtizede az új médiumokban mutatnak be, emelnek dicsfénybe vagy marasztalnak el irodalmi alkotásokat, köteteket. Nem tudom, mennyire elfogadható egy 2011-ben kiadott német irodalomtudományi lexikon (nem tudom, mennyire önirónikus) állítása. Azt okkal-móddal még elfogadom, miszerint az irodalmi kritika nem tudomány (jóllehet – vetem közbe – „szakma”, felelőssége nem csekélyebb a tudományénál, hatása ellenben közvetlenebb); ennek következtében (s itt következik, amit akár vitatni is lehetne) kritériumai kevésbé szigorúak, kevésbé kötöttek és kevésbé explicitek. Az irodalomkritikának sem az objektivitás, sem az interszubjektivitás, sem az érvelés következetessége, sem az igazság (ismét közbevetés: kié? létezik az irodalomban/irodalomkritikában pontosan meghatározható, mindenki által elfogadható igazság?) nem szükséges és elégséges feltétele, s nem is törekszik erre, és kétségtelenül nem is éri el. Hozzátenném: az általam az utóbbi években olvasott kritikák jórészt szinte tökéletesen megfelelnek ennek a „negatív” elvárásnak. A lexikon-cikk szerzője talán enyhítésül, talán önmaga mentségéül, talán betetőzvén a jóindulat hermeneutikájával önirónikusnak minősített fejtegetést, a bekezdést eképpen zárja le: az irodalomkritika ennélfogva extrém (!), szeszélyes és változékony foglalatosság, gyakran alárendelődik polarizáló műveleteknek. Jóval komolyabb, akadémikusabb a literary criticism, amely közös nevezőre kerül (sok esetben) az irodalomelmélettel s a poetológiával, a nouvelle critique a francia irodalmi területen pedig az esztétikával, a stilisztikával és a retorikával ápol rokoni kapcsolatokat.

Az eddig írtakat áttekintve aképpen folytathatom, hogy valamennyi, itt jelzésszerűen említett kritikai/kritikusi megközelítéseket valójában az összegző néven irodalmi kritikaként emlegetett, nem a szépirodalmi megszólalás nemeiként csoportosíthatnám, a zsurnálkritikától kezdve (amely napilapokban vállal – legyünk jóhiszeműek! – tájékoztató, közvetítő funkciót) a művészi kritikáig (amelyet német lexikonunk Lessingre hivatkozva említ, a magam részéről Szerb Antal vagy Kosztolányi Dezső tevékenységét idézném ide): az előbbire többé-kevésbé áll lexikonunk kórlelete, rosszindulatúan elfogultságot, felületességet szintén fel lehetne róni, az utóbbi nemigen alkalmas arra, hogy kiadó és fogyasztó, szerző és mű között teremtsen kapcsolatot, ellenben szuggesztív módon valószínűsíti egy olvasat elhihetőségét, a kritikát/kritikust a szerző mellé emeli, nem pusztán tolmács minőségében – ellenben olyképpen, mint aki arról számol be, mit indított el benne egy mű olvasása, miféle érzelmeket, gondolatokat, olykor elméleti konstrukciókat fakaszt föl benne a mű tanulmányozása. Mármost a zsurnálkritika művelőinek olykor önmutogató szerénytelensége, illetőleg a művészi kritika olykor műalkotásként elfogadható szellemisége nem teszi a másikat fölöslegessé, nem helyettesíti a másikat, még kevésbé váltja ki. Egy lapnak, folyóiratnak mindig a kritikarovata a legsérülékenyebb és legérzékenyebb. Mert bármennyire van szó a műről, elsősorban, a kritikus szándéka szerint kizárólag a műről, óhatatlanul visszahárul a dicséret meg az elmarasztalás a szerzőre, a szerző/mű által képviselt irányra, retorikai felfogásra stb. Ezen keresztül kiadói politikára, meghatározott irodalmi csoportosulásokra, ízlésfelfogásokra. Emlékezetes, hogy amikor az Előretolt Helyőrség költőinek első kötetei megjelentek, természetszerűleg egymással szöges ellentétet képviselő írások láttak napvilágot, az akkor rendkívüli módon újszerűnek ható megoldásokat jó néhányan a költészet megújulásaként köszöntötték (elhallgatván a bírálható mozzanatokat), mások saját irodalmi pozíciójukat veszélyben forogni vélték: hiszen ha az irodalom, amit ezek a vakmerően szabad szájú, elfogadott sztereotípiákat elvető, szimbólumokon, önsajnálaton csak nevetni tudó ifjak irodalomként akarnak elfogadtatni (vagy még csak azt sem, pusztán szétverni megkövesedett formákat, lerombolni illúziókat), akkor újra kell gondolni mindazt, amiben eddig hittek, amit eddig jónak, esztétikusnak etc. tartottak. Az idő, a kritikai vita aztán „igazságot” tett, távlatból már „irodalomtörténelmileg” érzékelhető, mit hoztak az akkori ifjak, e hozomány hogyan tagolódik be egy irodalmi folyamatba, mi az, ami követőkre lelt, mi az esetleg, ami zárványnak bizonyult: jobban látszanak az „erények”, kibuknak a revoltálás lendületében nem mutatkozó esetlenségek. Az Előretolt Helyőrség aztán intézményesedett, könyvsorozattal jelentkezett, jelentkezik, az alapító tagok költői útja jórészt szétvált. Hirtelenében kevés olyan hatástörténetet tudnék fölmutatni, amely hasonló lenne az említett kezdeményezőkéhez. Éppen ezért a kritikának feladata (lenne) a szintén említett sorozat szemlézése, a kezdőké/elsőköteteseké és a már több kötettel rendelkezők útjának felmérése. Hogy példát említsek, az első kötetével berobbanó Farkas Wellmann Éva nemrég új verskötettel jelentkezett. Nagy érdeklődéssel vártam: mit szól a kritika, mennyit változott a versbeszéd, a szonettek sejtelmesebbek lettek-e, vagy megmaradtak abban a tiszta formában, amely az első kötet formai bravúrjaival jellemezhető; a szigorúan zárt forma és az ebbe a formába beengedett, belekomponált tárgyi világ miféle feszültséget eredményezett, a szereplíra kedvez-e a végsőkig csiszolt, „míves” vers eszméjének? Lehet, hogy ezek csak az én kérdéseim, mindenesetre a kritika nemigen akar vagy tud mit kezdeni Farkas Wellmann Éva kötetével, talán nem érzékeli eléggé az újféle hangzás igényét és akarását, talán nem felel meg bizonyos kritikai elvárásoknak.


Másféle zavart okoz Murányi Sándor Olivér Kalligramnál megjelent regényének megítélése. Az első, inkább zsurnalisztikai megszólalások ellehetetlenítették a kritikai/kritikusi vitát, mivel pusztán kijelentések halmaza volt, megfelelt a német lexikon ama vélekedésének, miszerint nem szükséges (az akár szélsőséges) véleménynek alátámasztása. Egy regényből kiragadott mondatokkal bármit lehet igazolni, hiszen nincs fölrajzolva az a szövegkörnyezet, amelynek alapján az elfogadható vagy az elítélhető minősítés megfelelő, találó, meggondolkodtató lehetne. Pedig a regény érdemes a megvitatásra. Nem a megszokott hangon és formában ad elő valami olyat, ami egyszerre nagyon hagyományos (ilyen például a picarora épített alakzat), s ami nagyon nem hagyományos: erkölcsi, esztétikai tabukat döngetve, oly tárgyakat és tárgyköröket bevonva a regényességbe, amely feltámaszthatja mindazok haragját, akik egy dogmatizált politikai korrektséget várnak egy fikciótól, akik óhatatlanul szükségesnek vélik, hogy ismét szóvá tegyék az Előretolt Helyőrség egyik-másik aktánsának nyelvi szabadosságait. Nem állítom, hogy efféle kritika nem lehet jogosult, de azt állítom, hogy alkalmatlan egy kritikai vita kezdeményezésére. Nem állítom, hogy egyik-másik kifogás nem állhatná meg a helyét megfelelő érveléssel (hiszen a kritikusi ízlésváltozatok vitájában fontos irodalmi szempontok merülhetnek föl), de azt állítom, hogy egy magát omnipotensnek, tévedhetetlennek, fölösen magabiztosnak hitt kritikai magatartás épp olyan avitt lehet, mint egy regényben egy önmagára nem reflektáló omnipotens elbeszélő.


Beszédes, ha egy érdekes irodalmi vállalkozás jelentékeny kritikai visszhang nélkül marad. Magát a kritikát károsítja ezzel, amely az irodalmi műből kinyerhető szemléletről, „tudás”-ról mond le. Nem kevésbé beszédes a kinyilatkoztató kritikai megszólalás, az önmagának elég, saját „tudás”-ától eltelt, dialógusba lépni nem akaró beszéd, mivel nem tudatosítja (önmagának sem), hogy a lehetséges vélemények közül az egyiket képviseli, nem bírál, hanem felsőbb instanciaként megítél.

A kritika/kritikus olvasmányairól (Olvasmányélményeiről) ad számot. Arról, mit olvasott, s milyen következtetéseket vont le olvasásából. Irodalomra, irodalmi sikerekre, bukásokra reflektál. Középen áll: a kiadó, a könyvesbolt és az olvasó (fogyasztó) között – állítja lexikonom, továbbá szerző és olvasó között. Ez a köztesség előnye és hátránya: „elvileg” nincs elkötelezve (csupán az irodalom iránt). Gyakorlatilag sokféle elkötelezettség nehezíti véleménymondását, például indulatossága, érintettsége, „hovatartozása”. Amennyire legalább részben függetleníteni tudja ezektől magát, lesz képes úgy szólni, hogy mind elismerését, mint elmarasztalását komolyan lehet venni. Diktatúrákban gyanús volt a kritikai megszólalás. Jelenkorunk igényli, de a megszólalással együtt járó felelősséget is elvárja.


A Nyugat egy időben mára nevessé vált szerzőktől hozott fél, egyoldalas ismertetőket. Nem ártana ezeket tanulmányozni: röviden is lehet értésről tanúskodó kritikát közölni; a kritikus fontos része az irodalmi életnek. Ennek tudatában kell mérlegelnie, válogatnia, tájékoztatnia.


Fried István, Helikon, XXIII. évfolyam 21. (611.) szám, 2012. november 10.

 

 

 

   
Az egyik jelenetben a címszereplő az állatkertben a hiúz ketrece előtt áll, és elégedetten figyeli, amint a nagyvad szétmarcangol egy visítozó fehér nyulat. Utána életszabályként megfogalmazott gondolat következik a ragadozásról mint létmódról, vagyis a címszereplő egyértelműen a hiúzzal azonosul, nem pedig annak áldozatával. Egy másik jelenet során, szerelmi együttlét közben (a lánynak hangos orgazmusa van, a szomszédok átkopognak) a férfi a panellakást nyúlketrechez, önmagát párzó angóranyúlhoz hasonlítja, vagyis ezúttal ő a nyúl. Zordok, a székely harcművész akkor is domináns pozícióban van, azaz akkor is hiúz, ha történetesen nyúl. Ebben ragadható meg a könyv egyik alapvető írói gondolata. A másik pedig a ketrec motívumában. Hiúz és nyúl egyaránt ketrecben tölti az életet; akár hiúz vagy, akár nyúl vagy, ketrec rácsai vesznek körül. Az egyik az elbeszélői önaffirmációt, a másik a magányra ítélt kései modern ember szabadságtörekvését jelképezi.
 

   Murányi Sándor Olivér könyve formailag a fejlődésregények sorába illeszkedik. Hőse a rilkei „magasabb lét” közelségére vágyik, miközben egyik ketrecből vándorol a másikba. Szerzetes akar lenni, de szerelmes lesz. Megházasodik, de munkája, melyet a közös megélhetésért vállalt, eltávolítja feleségétől. Egyetemre jár, de lenézi az ott zajló fontoskodást. Fiatal költőkkel barátkozik, de az ő társaságuk is csak egy ketrec. A szabad természetben keres testi-lelki menedéket, de a természet minden, csak nem szabad.

 

   Ezzel szemben mindig és mindenütt ő a győztes, ő a király. Saját szavaival: „ő Superman, Pókember és Indiana Jones egy személyben”. Ha megtámadják, legyőzi a támadót. (Kivéve, ha medve az illető, de a medvével is csak azért száll szembe, hogy megmentsen egy nőt; sikerül.) Ha mégsem ő győz, mert az ellenfél orvul támad, és nagy túlerőben van, akkor „nem áll bosszút, de nem is marad adósa senkinek”. Ha népi táncot kezd, még a székely Vejnemöjnen is eltátja a száját. Ha szemet vet egy lányra, az nem tud ellenállni (legtöbbször nem is akar), és mindig értesülünk róla, hogy rendkívüli élvezetben részesül. Ha ürülékbe pottyan, még abból is diadalmasan jön ki. Magyarán szólva: mégsincs fejlődésregény, mert Zordok nem fejlődik. Ő eleve készen áll.

 

   Ez önmagában véve nem baj. Hosszan sorolhatnám azokat a regényhősöket Lazarillo de Tormestől Kakukk Marciig, akik egy centiméternyit sem fejlődnek, mégis remekművek szólnak róluk. A baj az (ha ugyan baj), hogy Zordok olyan regényhős, aki egy kalandregény sémáiba illene bele, viszont a mű, amelyben szerepel, meditatív nevelődési regényként van elgondolva.

 

   Mégsem tartom elhibázott munkának a Zordok...-ot, többek között azért nem, mert van egy fontos motívuma, ha úgy tetszik, közege, amely kiemelkedik a ketrecek közül, és megadja a hősnek mind a szabadságot, mind az erősebb léthez való közeledést. Ez pedig a harcművészet. Furcsa módon a harcművészeti epizódokban bizonyul a regényhős a legkevésbé kalandhősnek. Itt nem affirmáció folyik, hanem pontos, hiteles, szemléletes leírásokat kapunk arról, hogyan kell megküzdenie az eredményekért, és hogyan válik lelki tényezővé a küzdelem. Ezen a téren valóban alakul a személyiség, és ez az, amiről Murányi Sándor Olivér íróként is tud valami lényegeset.

 

   Vannak anekdoták is a könyvben; némelyek jók, mások kevésbé. Az após performansza a nászéjszakán számottevően gazdagítja a házassági szálat, viszont azok a szereplők, akikben rá lehet ismerni az Előretolt Helyőrség költőire, éppen a könnyű azonosíthatóság miatt megmunkálatlannak érződnek.

 

   A kérdés persze nem az, hogy egy regényben vannak-e megoldatlanságok vagy vitatható megoldások, mert mindig vannak. Hanem az, hogy a szerzőben van-e tehetség és energia. A Zordok..., erényeivel és hibáival együtt, számottevő előrelépés a szerző korábbi prózájához képest: részben az írástechnika hatékonyabbá válása miatt, részben pedig azért, mert jobban érződik az írói személyiség ereje, mint korábban. Murányinak minden esélye megvan rá, hogy további öveket szerezzen a harcművészet után az irodalomban is.

 

Márton László 1959-ben született, regényíró és műfordító, Élet és Irodalom, LVI.évfolyam 35. szám, 2012. augusztus 31.

 

ÖLRŐL ÖLRE

Aki humorérzék nélkül fog hozzá a kisregényhez, nagyot koppanhat a huszonegy fejezet – azaz „formagyakorlat” – legalább harmadán. Még súlyosabb olvasási karambolhoz vezethet a prüdéria. 

 
Murányi Sándor Olivér első könyve, az Üres és teli (2007) elnevezése szerint harcesszé volt, a második – Felnyomták szentnek, 2007 – pornóprédikáció lett a műfaji nyakonöntésben. Miért ne lehetne tehát az Irodalmi Jelen 2012. évi prózadíjasának harmadik jelentkezése kéjpróza?
Victor Hugo szerint „a szójáték a szárnyaló szellem ürüléke”: a címkék leválhatnak a címkézettekről. Egyébként pedig tényleg kéjpróza a Zordok, a székely szamuráj. Nem az általában két- vagy háromszereplős szexuális aktusok gyakori ecsetelése folytán (figyelemre méltó újdonsággal a Júlia-epizód szolgál, melynek lezárulásakor a búcsú virágcsokrába a címszereplő egy traktor kapcsolókarját süllyeszti célzatosan). A novellafüzéres regény az elbeszélés kéjével hat olvasójára. Az áradó mesével. Pikareszkbe amőbázó kalandregényt kapunk, mai kiszerelésben. A nem különösebben újszerű fikció szerint egy Tanár úrnak nevezett egyén, Zordok ismerőse (önmaga tükör-énje?) adja tudtunkra – természetesen „kiegészítés” és „dúsítás” nélkül, „saját szerény képességei szerint” – a Zordoktól hallottakat, szükség esetén beillesztve „naplójából a megfelelő részhez kapcsolódó gondolatait”. E posztmodern-csúfoló fogás nincs különösebben kiaknázva. Írástechnikai értelemben, sőt az egyszerű epikai hitelesség szintjén is bosszantóak néha a figyelmetlen toll félreszaladásai. Van-e a moziban a hátulsó sor mögött még hátulsóbb? Kihallatszik-e az utcára a farsangi kamatyolás nesze („morgás és sikongás”), vagy a nyitott téli ablaknál állnak neki az egymást megkívánók? Kicsire ne nézzünk.
 
A Zordok literátus mű, kéje az irodalomban élés-munkálkodás öröméből és az irodalom szapulásának olthatatlan vágyából egyszerre fakad. Sok író neve, sok műcím említődik, például akkor, amikor a kiéhezett könyvtárosnő, Aranka a bezárt ajtó mögött, de az iskolai csengetés közelgő kérlelhetetlen felharsanásától tartva hátsó felét fordítja a szamuráj felé, s az extázis pillanatában egy egész polcot ránt magukra, könyvestül. Az író gondosan megnevezi a földre zúduló műveket. Korábbi enyelgésük során már végeztek az Ószövetséggel, a Don Quijotéval, Máraival, Esterházyval. Még ennél az aprításnál is élettelibb, ahogy a történetmondó a „múzsafiakat”, a sok kenyérkereső próbálkozás után és mellett az írásba is belekóstoló harcművész Zordok fiatal nemzedéktársait kardélre hányja. A kéjpróza át-átfordul kulcsregénybe. Erdélyországban alighanem a nagy felsorolás mindegyik alanyát azonosítani tudják, erre mifelénk esetleg csupán kevesebbet, noha nem keveset, főleg a mostani érett harmincasok jelesei sorából. (Az egyik kipellengérezett céhtárs úgy felhorgadt, hogy földbe döngölő kritikát tett közzé a „dilettáns” Murányi Sándor Olivérről.)
 
Ahol repkednek klasszikusok és modernek nevei, megfér még egy Hugo-aranyköpés: „Aki pap volt, pap marad”. Nos, ez Zordokra nem igaz. Beesengi ugyan magát a papneveldébe, de kevés idő után el is hagyja az akolt. A főalak – a Tanár úr által interpretált – vallomása szerint így summáz, a regény kétharmada táján: „Elhagytam egy lányért a szerzetespapi pályát, a lány meg elhagyott engem. Földre ültem két nyereg közt, azóta ölről ölre szállok a nőknél, mégsincs nyugtom. Próbáltam úgy élni, mint a polgárok, egyetlen asszonnyal, házzal és hitelfolyósítási számlával, de csődöt mondtam. Kikecmeregve a csődből jöttem rá, nem az én utam. Valami hajt tovább. Vándor harcosként élek…”
 
Harcosként és harcbíróként. Zordok, aki udvarló dumái közben a célszemély nővel szívesen, s persze önmagán is kuncogva hiteti el, hogy „ő Superman, Pókember és Indiana Jones egy személyben” (és ezt a nők vagy elhiszik, vagy mihamarabb a trubadúr nadrágjába igyekeznek nyúlkálni), elég sok kételyt morzsolgatva pergeti felborult házassága utáni, jobbára párosan is magányos életét, és elagyabugyálásból, balesetből, operációból is kijut neki. Éppenséggel nem az élet nagy győztese, aki a becserkészett, levadászott lányok, asszonyok számával méri emberi-férfiúi karrierjét. A Tanár úr és Zordok kettős (az utóbbi közvetlen saját szavait dőlt betűkkel közlő), nem triviális beszámolója olyan figurát jelenít meg, aki „túl gyorsan él”, „mindent azonnal akar megkapni”. Holott elemi pályaválasztása (a szerzetesi élet) és fel nem adott, életvezetést alakító elköteleződése (a nem sportként értett harcművészet) a filozófiailag tudatos lét felé terelné. Tetéződik e hajlandóság Zordok szolidaritásra hangolt, némileg naiv lelkiségével és a természet bizonyos lényeit, összetevőit (az állatvilágból a hiúzt) csodáló, maximákat kereső és hajtogató belső beszédével.
 
Egyenetlen könyv a Kalligram újdonsága, azonban gyengébb fejezetei sem rosszak, a jók pedig elsőrangúak. A küzdősportra rájátszó fejezetek: az ironikusan régieskedő címszerkezettel jelölt formagyakorlatok közül például az Anikóról, a faluégésről és a táncról tánc-vonulata és a hozzá kötött belső családrege mintaszerű alkotás. A históriának a testvéröcs felé kanyarítása is hű tanújele a beleérző szeretethumornak, s a szexuális töltés, motivika majdnem mindig helyénvaló, stilárisan gondos alkalmazásának. „Öccse, Zoltán – olvassuk – egy nyári délután kedvese fölött lihegő, szőrős seggű idegen férfit talált albérletében. Szerelmi csalódását azzal fejezte ki, hogy kiment a közeli hegyre, ahonnan magját a völgybe hullatta, aztán felmondta albérletét, vett egy olcsó gitárt, és két évre bezárkózott vele a szülői házba.” A groteszkum sokféleképp indázza be a kötetet. Az erdővel mély barátságot ápoló Zordok ébredése a fenyvesben falvédő-előrajzolásnak is megfelelne, úgy öltögeti a komolyan nem vehető látományokat és az el nem hessenthető szimbolikát. 
 
A pikareszk befejezhetetlen epikai folyam: mindig önmagába torkollik. A Zordok némileg fenyegető, a beszegő három ponttal (…) mégis nyitva hagyott modern pikareszkje úgyszintén. S az elbeszélés bonyolultabb mélye: a hős önmagával folytatott dialógusa, e hit-, hitetlenség- és hitkeresés-vita ugyancsak a lezáratlanságot indokolja. Murányi Sándor Olivér a folytathatóság és a folytathatatlanság képzetét egyformán fenntartja. Akár ezen a csapáson megy tovább, akár másikon, nem kétséges, hogy a jövőben is a humor ajándékával megáldott, nem prűd, gondolkodó olvasók számára ír majd.
 
Tarján Tamás, revizoronline.com, 2012. július 19.

 

Murányi Sándor Olivér új regényének már a címe is figyelemfelkeltő: Zordok, a székely szamuráj. Hozzáolvasva az alcímet – „kéjpróza” – végleg zavarba jövünk. Ez a zavar azonban kíváncsiságot szül. Hogy még mindig kívülről haladjunk befelé, a fülszöveg egy valaha ferences szerzetesnek készült harcművész kalandor, obszcén részletekben sem szűkölködő sagáját ígéri, mindehhez jön még a Kalligram Kiadó profiljától eleddig idegen, erotikus lektűrt sejtető, az ezredforduló környéki ponyvakiadás ízlését tükröző borító egy fiatal hölgyről készült. Érzékinek szánt, ám cseppet sem felcsigázó fotóval. Nos, a borító és a fülszöveg nem hazudik, ennél többet nem is nagyon lehet elmondani a könyvről, e tekintetben tehát becsületesen végezte a dolgát a kiadó, azt kapjuk, amit várhatunk.

 

Murányi szimpatikusan felvállalt célkitűzése a szórakoztatás, ám emellett el is akar mondani valamit. Hogy pontosan mi ez a valami, nehéz lenne megnevezni, mert a szereplő azon gondolatai, amelyek a történetek filozófiai mélységt hivatottak megteremteni, annyira sablonosan egyszerűek, hogy nem lehet komolyan venni, tényleg csak ennyit akar üzenni szerzőjük. Inkább arról van szó, hogy az igazságok, a bölcsességek idővel közhellyé kopnak, és Murányinak talán az a szándéka, hogy művével újra átélhetővé tegye ezeket a közhelyeket. A középpontban egy Zordok nevű fiatalember áll, akinek néhány évet (évtizedet?) átívelő története egyfajta fejlődési utat jár be, bár ezt csak félve írom, mert alapvetően nem fejlődik, csak mindig más dolgok történek vele. Életére két eszmerendszer gyakorol meghatározó hatást –  kereszténység (pontosabban a ferences lelkiség) és a keleti harcművészetek ideái, a harc filozófiája. A kötet fiktív elbeszélője egy korosodó tanárember, aki soha meg nem valósított szépirodalmi ambícióit ezzel a regényes életrajzzal kívánja beteljesíteni. Mindvégig harcosnak vagy mesternek nevezi szereplőjét, hiszen a harc törvényei szerint igyekszik élni életét. A narrátor kéziratában elhelyezett (Zordok által jegyzett) naplórészletek azt is nyilvánvalóvá teszik számunkra, hogy ez egy belső a teljes, szabad, tiszta életért. Ebben sajnos nem sok sikert ér el, életútja vargabetűinek, kicsapongásainak, hullámhegyeinek és hullámvölgyeinek se szeri, se száma, lényegében ebből áll a regény – meghökkentőnek vagy szimplán mulattatónak szánt epizódok Zordok vergődéseiből. Azt sajnos hiába várjuk, hogy Zordok a történet végére eljut valahová, valamilyen megnyugvási pontra, valamilyen magasabb szintre, vagy egyáltalán csak egy egyszerű következtetésre.  A regény nem fejeződik be. Abbamarad. A külön fejezetek nem építkeznek egymásra, nincs kisülési pontjuk, csak szépen egymás mellett sorjáznak. Az epizódok többnyire kocsmai beszélgetéseket, bölcselkedéseket, bulikat, vagány kalandokat jelenítenek meg. Enyhén életszerűtlen (szellemességekkel telezsúfolt) párbeszédek, és valóban érzékien plasztikus erotikus jelenetek (ez az egyetlen olyan aspektusa a regénynek, amivel az alcímbe foglalt kéjpróza megjelölést kiérdemli), és a szintén átélhető, filmszerű dramaturgiával dolgozó harcjelenetek jellemzik Murányi prózáját. Sokféle figurát és sorsot ismerünk meg a történetfüzérből, különös, színes alakokat, papokat, harcosokat, bohémeket, költőket, de valahogy egyik szereplőnek sincs igazán funkciója, a regényt előrevivő szerepe. Feltűnnek, apropót szolgáltatnak egy jó sztorihoz, majd magunk mögött hagyjuk őket. Zordok eközben vívja belső harcát, és persze nem tanul soha semmiből, újra és újra bajba keveri magát.

 

Hihetetlenül macsó regény Murányi Sándor Olivér könyve. A hátsó fülön szereplő szerzői életrajz alapján szó esik Murányi harcművészeti jártasságáról, néptáncos sikereiről, a nők iránt elkötelezettségéről, és arról, hogy maga is ferences szerzetesnek készült. Így elég nehéz elvonatkoztatnunk attól, hogy Murányi tulajdonképpen a számára személyesen kedves témákat írja meg, ez viszont kicsit magánüggyé is teszi a regényt. Számos helyen giccsbe hajló mondatai, jelenetei mögött iróniát sejtünk, ez az irónia azonban nem mindig elég erős ahhoz, hogy humorforrásként (ne hibaként) hasson. Elbeszélői stílusára jellemző a szabatosság, a klasszikus történetmesélő modor szabályainak (sokszor modorosságainak) pedáns alkalmazása. Írásmódja kétségkívül lendületes, gyorsan olvastatja magát, és végső soron könnyed szórakozást nyújt – különösen, ha valaki fogékony a harcművészetekre, vagy féktelen erotikus csatározások valóban értő leírására vágyik.

Falvai Mátyás, Új Könyvpiac, 2012. július-augusztus