Kritikák

 

   Piaci szempontból bizonyára megéri, hogy egy kötetnek az legyen a címe: Zordok, a székely szamuráj, műfaji megjelölése pedig: kéjpróza. Hiszen ma is van egy nem elhanyagolandó réteg, amelynek számára a „székely” melléknév a garantált minőség érzetét kelti, s van egy másik, amely a „kéj” szó hallatán azt gondolja, mégiscsak érdemes irodalmat olvasni.

 

Ez a két réteg pedig nyilvánvalóan metszi egymást, s egy akkora-amekkora közös halmazt hoz létre. Azért azt mégsem reméltem, hogy ami ellen annyit küszködöm a kultúrideológia terén, az visszaoson majd a kereskedelem hátsó kapuján.

 

Mindez persze még semmit nem mond a könyvről, Murányi Sándor Olivér regényéről. Annál többet elmondanak viszont azok a furcsa mondatok, amelyekbe lépten-nyomon beleszalad az ember. „Szemeit érdeklődéssel szegezte rám, miközben olyan erővel és határozottsággal szorította meg kézfejem (!), amilyet eddig még nemigen tapasztaltam. Életem folyamán megtanultam, kézfogása ugyanúgy árulkodik az emberről, mint beszéde.” „Hagyjam elkallódni ezt az átütően rendkívüli történetet?” „Feltettem a kérdést magamnak: mivel is kezdődik egy ember története? A megfogamzással? (!) A születéssel? Aligha. Talán legidősebb életben levő rokona történetével, valamint az eszméléssel, amikor véget ér számára a felhőtlenül szép gyerekkor, és felébred benne a világ.” Magvas gondolatok kétségkívül.

 

Ugyanilyen magvasakat találhatunk a kurzívval szedett „átütően rendkívüli történetben” is: „Egyenként voltak számára fontosak a napfelkelték, amelyeket nem érthettek meg a fronton elesett társai, a déli harangszónál leemelte fejéről a kalapot, s földre tette ásóját a mezőn, vasárnap pedig templomba ment, nem bevásárlóközpontba.” Azok az elesettek bizonyára globálisan nézték a napfelkeltéket, nem egyedi lényegük szerint…

 

A befejezés nem kevésbé rendkívüli. Réka letolja magáról a fiatalembert, mert a férje közelg. „A férj dobott. Zordok ugrott. A villa elindult. Zúgva hasította át a levegőt. Mintha még megállt volna egy pillanatra félúton a csűr magas teteje alatt…” Egy rajzfilmet olvasunk: előbb a villát dobó kéz, aztán a villa elindulása, végül a metafizika a végtelen felé félúton…

 

Mindez a mesterkéltség már a fülszövegen is látszik, de az olvasó akkor még reménykedik: „Az író-harcművész-néptáncos 1974-ben született. 1987-ben a Nicolae Ceausescu főfőelvtárs tiszteletére rendezett Megéneklünk Románia Országos Fesztiválon legkisebbségiként első díjat nyert a kalotaszegi legényessel, megelőzve a többségi táncosokat.” Főfőelvtárs és legkisebbségi…

 

A reménykedés tehát átütően hiábavaló. A Zordok… nagy lendülettel megírt, huszonegy formagyakorlatra osztott dilettáns kötet. Az erotikus részletek nem ábrándítják ki a Júlia füzetek rajongóit: „Júlia felemelte rövid szoknyáját, és hasa alá nyúlt. Lehetelfinoman (!) húzta félre hüvelykés mutatóujjával feltűnően keskeny alsóneműjét.” Beleborzongok, látván, hogy tangáról lehet szó…

 

Ha jó regény lenne, valami újat, valami mást tudnánk meg a székelyekről, például azt, hogyan találkozik a szamuráj ethosza egy határvidéken megedződött kelet-európai kisebbség életmódjával. Ha a szerző tudná ütköztetni a különböző regisztereket, olyan könyv lenne az eredmény, mint Benedek Szabolcsműve, A vérgróf. De ebből semmi sincs, csak valami akarnok affektáció, rossz mondatok, közhelyes jelenetek, székelykedés. A székely mint macsó, a székely mint nőcsábász, a székely mint olyan, aki megbecsüli a napfelkeltét, és a csűrben szeretkezik. Murányi nem a furfangoskodástól góbé, mint Tamási vagy Nyirő (de ők minden góbéskodás ellenére írók voltak), hanem valamiféle „dugd-vágd-nem-apád” esztétika képviselőjeként, aki sem a szavak értékével nincs tisztában, sem a mondatok ritmusát nem hallja, sem a sztereotípiáktól nem képes (talán nem is akar) elmozdulni.

 

Galeriművészet ez: mintha azért íródott volna, hogy a szerző elnyerje a dáridózó férfitársaság dicsérő felkiáltásait, bebizonyítsa nekik, s meggyőzze önmagát is, hogy tényleg író. Ilyen kicsiségeken azonban nem töpreng a Megéneklünk Románia nyertese: ő csak dalol, mint madár az ágon. Problémátlanul a dilettantizmus éjszakájában.

Demény Péter, Népszabadság, 2012. június 9.

 


ÍRÓ, HARCMŰVÉSZ, NÉPTÁNCOS

A fülszövegből értesülök: a 38 éves szerző "író-harcművész-néptáncos", aki "tizennyolc évesen két hétig volt ferencesszerzetes-jelölt", mert "állítása erint ennyit bírta nő nélkül". Két könyve jelent meg Erdélyben: egy "harcesszé"-gyűjtemény és egy novelláskötet, első regénye egyben magyarországi debütálása. Bemutatkozása emlékezetes is marad: az amúgy kivételes minőségérzékű Kalligram kínálatának - remélhetőleg sokáig utolérhetetlen - mélypontjaként.

A főhős harcművész, néptáncos és naplóíró, az ő életét követjük nyomon, miközben azon izgulunk, sikerül-e a szerzőnek valahogy történetté tákolnia egy rakás anekdotát, a haveri körnek címzett belső poént, kocsmai beszólást és sztereotípiát. A nagyapa a háborúban, Zordok az egyházi iskolában, a katonaságban, a házasságban, a kocsmában és a karateversenyen. Az úgynevezett humor valamivel a hollywoodi B-filmek alatti tartományban mozog: az énektanár nem tud énekelni, a kövér prostituálttal undorító dugni, és olyan nagyszerű fricskák sorjáznak oldalakon keresztül, mint hogy "akkora faszfej, hogy fülei a herék". Fejlődésregény akarna ez lenni, de nincs fejlődés, nem is lehet, mivel Zordok, a szerző alteregója az elejétől utolérhetetlen emberi nagyság. A tökéletes férfi: ez onnan látszik, hogy sokat verekszik, sokat iszik, sokat baszik, tiszteli Istent, és lenézi a nőket. De a könyv arcpirító ideológiai hátterét ugyanúgy nevetséges lenne elemezni, mint narrációs technikáinak sutaságát, ugyanis még annyi ideig sem lehet komolyan venni, amíg ezeket a kritikákat megfogalmaznánk. E "kéjpróza" egyetlen bravúrja, hogy úgy is képes bántó baromságokat állítani, ha a mondat maga nem értelmes: "a ló olyan, mint az asszony. Ha rajta vagy, vásáron a bőröd, a gyönyör pedig csak feledteti: éles pengével játszol". És így tovább, ezen a nívón és hangulatban, a macsó ostobaság és az írásképtelenség legmélyebb bugyraiba.

Urfi Péter, Magyar Narancs, 2012. június 7.

 

EGY HUSZONEGYEDIK SZÁZADI CASANOVA

 

Murányi Sándor Olivér harmadik, Zordok, a székely szamuráj című kötete, amely a Kalligram Kiadó gondozásában jelent meg, meglepően új hanggal jelentkezik a magyarországi prózairodalomban. Nem kíván beilleszkedni semmiféle modern kordivatba, inkább a klasszikusokra, azok közül is kedvenc olvasmányaira építkezik. Időnként az az érzésünk, mintha a Don Quijoté-t parafrazálná, de tetten érhető Thomas Mann vagy Hermann Hesse, Hemingway hatása is. 

 

A Zordok egy kétszáznegyven oldalas mű, amely nem fejezetekre, hanem huszonnégy formagyakorlatra oszlik. A terjedelmét tekintve lehetne akár kisregény is, azonban korántsem egyszerű besorolni bármilyen műfaji kategóriába. Kísérleti prózának, helyenként igen erős lírai felütéssel dolgozó, modern kalandregénynek, pittoreszk elemeket használó szövegnek mondhatnánk. Maga a szerző sem kívánja műfaji kötöttségek szerint behatárolni művét.  „Regénynek nevezhető-e majd, ami elkészül? A regény meghatározásáról sok előadást tartottam. Tudom, mi minden regény és mi minden nem regény. Hogy Zordok regény-e vagy sem, nem tudom. Igyekszem szavaihoz, történeteihez tartani magam. Ez lesz a nagy mű, amelyet egész életemben meg akartam írni? Ezt végképp nem tudom.” – mondja a könyvben Tanár úrként szerepeltetett író, aki Zordok, a harcművész-kalandor történeteit hivatott megírni.

Azonban Murányi mégis ad egy kevés fogódzót a műfaj eldöntésében olvasójának, hiszen a borítón az áll: kéjpróza.  A székelyudvarhelyi szerző első kötete, az Üres és teli (Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány, 2007) harcesszé, a második, Felnyomták szentnek (Erdélyi Híradó Kiadó, 2007) pedig pornóprédikáció. Így nem meglepő, hogy most is valami egyedi, saját maga alkotta kategóriával rukkolt elő.

 

Ha előző műveivel keressük a rokonságot, mind a tematikában, mind a stílusban közös vonásokra lelhetünk. Nyelvezete, akárcsak korábbi könyveié: szikár, tömör. A történésre fekteti a hangsúlyt, nem akar pusztán szövegirodalmat művelni. Mindhárom mű részben vagy teljes egészében önéletrajzi ihletésű, a harcművészettel, a nőkkel, az irodalommal, az emberi élet kalandos útvesztőivel foglalkozik. Felnyomták szentnek című kötetéről Fried István a következőképpen ír:  „Novellisztikája egyként merít a magyar történelemből, a szakralitásból, a kisvárosiasság szülte különc alakok rajzából, de szemtelen biztonsággal és magabiztosságból rántja le a szentet a profánba, s emeli a profánt a magasabb régióba. Az ifjú erdélyi magyar irodalom belvilága karikatúrákra készteti, nyelvi humora ennek a belvilágnak szóhasználatával éppen úgy él, mint az erdélyi hagyományokéval.” Mindez elmondható újabb prózakötetéről is.

 

A Zordok, a székely szamurájban egy harcosról olvashatunk, aki  a fenyvesek ódon és titokzatos világában érzi igazán otthon magát: „A homályban ég felé törő fenyők olyanok, akár egy-egy gótikus katedrális. És a csend, a hegyi vidék csendje, amelyet már gyerekkorom kezdetén élveztem. Mintha beleszülettem volna. Sokan rettegnek attól, hogy egyedül maradnak ebben a csendben, mások itt találják meg a békéjüket. A rejtettség új távlatokat nyit”. Nemcsak a fenyőerdő, hanem a könyv is folyton új távlatokat nyit olvasója előtt. Mészáros Sándor szavait idézve, olyan, mint egy kínai szekrény, amelyben újabb és újabb fiókok nyílnak ki.

 

„Mivel is kezdődik egy ember története? A megfogamzással? A születéssel? Aligha. Talán a legidősebb életben lévő rokona történetével, valamint az eszméléssel, amikor véget ér számára a gyerekkor, és felébred benne a világ.” Az izgalmas, mozaikszerű történetek, amelyek külön-külön is élvezhetők, egésszé olvasva fejtik ki igazán hatásukat. Zordok kezdetben szerzetesnek készül, majd a szerelem, a női szépség iránt érzett féktelen vágy más utakra tereli. Hajmeresztő élethelyzetekbe keveredik, medvével harcol, lovaglás közben éri baleset, csaknem meghal egy autószerencsétlenségben harmadmagával, több furcsábbnál furcsább nőtípus ölében pihen meg, új erőt merítvén a gyönyörből. Emellett harcművész, és ez az egyetlen dolog, amely mindvégig stabil fogódzónak látszik életében. Több szakmát, életmodellt is kipróbál (kabátvasaló egy gyárban, mintaférj, kicsapongó szerető, szerzetesjelölt). Vendég a nagyvárosban, az erdőben, a költők kávéházában, a ferences reverendában, na meg a nők ölében is. Egy huszonegyedik századi Casanova, akinek senki sem bír ellenállni, botrányhős, polgárpukkasztó, mindenféle rendet, szabályt megszegni akaró lázadó. Aki ismeri Murányi Sándor Olivért, sok ponton ráismerhet szerzőnk saját történeteire, életének sorsdöntő pillanataira.

 

A mű főhőse példázatszerűen mutat rá az emberi esendőségre, életünk alapvető törvényszerűségeire. A humoros, pikareszk elemekkel tűzdelt történetek közé egy-egy aforizmaszerű bölcseletet szúr be. Nem filozófiai traktátust kíván ez által elénk tárni, csupán egy erős mondatot villant meg, amely pont elegendő, hogy lélegzetet vegyünk és elgondolkodjunk két gurgulázó nevetőgörcs között. Ezek pedig elsősorban a harcművészet, az irodalom, a horgászat, az emberi gyarlóság, az ösztönszféra témái köré csoportosulnak, megadva a fő vonulatait a könyvnek. „A harc ott kezdődik, ahol véget ér a félelem” – fogalmazza meg az apró bölcsességet a kötet.  Vagy a következőképpen szól: „A harcos ott rejtőzik a genetikámban. A felszínen bárkinek tarthatnak az emberek. De legbelül csak a harc van, amely minden újabb lélegzetvételemmel kísér”.

 

Az irodalmi élet egyáltalán nem szimpatikus Zordoknak. Nem tartja elég őszintének, igazságosnak, ami a „múzsafiak” között zajlik. Kemény kritikát fogalmaz meg velük szemben, és parodizálja a belterjességet is: „Magam két évtizeden át készültem arra, hogy mester legyek. A múzsafiak ellenben éjszakánként megajándékozzák jelen lévő társaikat ezzel a címmel, amely avval is jár, hogy a hátad mögött még nagyobb erővel gyaláznak”. Az emberséget tartja a művészi produktum fokmérőjének. Véleménye szerint, aki embernek nem állja meg a helyét, az művésznek is éppoly hitvány.

 

„Házimacskává válhat-e a hiúz? Utam fejlődés volt, mert saját sorsom éltem meg” – mondja Murányi Sándor Olivér, akinek legújabb kötete talán pont a zsigerekig ható személyes hang miatt nyújt átütő képet mai társadalmunkról, árnyaltan fogalmazva meg egy romantikus, huszonegyedik századi lázadó szavaival mindazt, ami romlottá, őszintétlenné tesz bennünket: „Mindig is lesznek olyanok, akik nem akarnak beilleszkedni a társadalomba, amelyet különféle világgépezetek irányítanak. Tagsági igazolványokkal, oklevelekkel, hitelkártyákkal próbálnak besorolni és lekötelezni. A rangkórsággal, a kivételezettségekkel és a címekkel minden hatalom meg tudja fogni az embert. A rang falkát feltételez, amely nehezen tudja elfogadni, hogy van, aki egyedül vadászik”. Murányi Sándor Olivér is talán egyedül vadászik, de ezzel a könyvével célba talál.

Varga Melinda, irodalmijelen.hu, 2012.május 17.

 

 


KIFELÉ VEZET A TITOKKAL TELJES ÚT?

(Murányi Sándor Olivér Zordok, a székely szamuráj című regénye elé)

 

A modernségnek talán első hírnökei, a német kora romantikusok meggyőzően hirdették: befelé vezet a titokkal teljes út. S ez a befelé egyként jelölte az egyes ember és közössége (magán)történetét, amelynek meséjéből születhet meg a regény. Murányi Sándor Olivér a maga elbeszélését távolabbra helyezte a romantikus esztétikáktól, lelkében romantikus, tetteiben olykor a hóbortosságtól sem egészen mentes hősét, Zordokot, aki egyszerre játssza el néha Don Quijote, néha egy, a számítógépek világába született szamuráj szerepét; miközben kalandregényi elemek váltakoznak balladás előadással, lírizáló természetleírások szokatlan gondolatfutamokkal. Mégsem állíthatnók, hogy Zordok szereptévesztő, csak betévedt a XX–XXI. századba, régen kellett volna élnie, talán valamikor a csirkefogó-regények évadán. Zordok a legmaibb kor elégedetlen fiatalembere. Aki keres. A világban önmagát. És önmagában a világot. Kísérletezik: egyetemet végez, megházasodik, előbb táncművész, utóbb harcművész, mindkettőben országos bajnok, szétnéz a fiatal írók között, és továbbkeres; egy időben ferences szerzetesnek készült, de az égi és a földi szerelem közül a földit választotta. Siker és kudarc az osztályrésze, legnagyobb sikere közepette érzi, hogy kielégületlen maradt; kudarcos mélybe hulláskor érzi, nincs tovább, de lesz tovább. Mert akarja, hogy legyen tovább. Kalandregény volna tehát az a műfaji jelölés, amely egy fiatalember szakadozott, jellegzetességében különös, különösségében jellegzetes történetével ismertet meg? Aki kifelé törekszik, kalandokat él át? Az eseménydús, fordulatos cselekmény lenne a kalandregény jellemzője? Nem szabadulhatok attól a gondolattól, hogy vitaregény a Murányi Sándor Olivéré. Vitázik, noha kimondatlanul, szövegekbe, párbeszédekbe rejtetten, azzal az elképzeléssel: lehet-e ma nevelődési regényt írni, a XIX–XX. század egyik legfontosabb regényalakzatát újra lehet-e gondolni? Goethe és Thomas Mann alakjai valahonnan valahová tartanak. A tudatlanságból a beavatottság irányába haladnak. A kívülállástól a befogadtatásig tartó utat teszik meg. Kísérleti terepen, egy varázshegyen, példázva a fausti igazságot: téved ez az ember, míg munkálkodik. Zordok nem kevésbé bolyong. Tánc- és harcművészet, magánosság és együttlét között. A leginkább a nőkben keresi: mit is? Nem az Örök Asszonyit, nem az erotikus vonásoktól sem mentes Magna Matert. Talán azt, aki – Adyval szólvást – „útra vált belőlünk?” A méltó társat? Akkor miért riad meg, ha rálelni vél? A nevelődési regény közelébe kerül a Zordok, az önismeret lenne a még oly távoli cél, amelynek megközelítésétől minduntalan eltérül. Változik, persze, a főszereplő; de az út, amelyet megtesz, kanyargós, hullámhegyekkel és hullámvölgyekkel. Csak közömbös nem tud maradni, részt akar venni, igaz, nemigen nevezhető meg, miben.

 

Az olvasó egyszerre van könnyű és nehéz helyzetben, hogy kézbe kapja a könyvet. Töprenghet: ki beszéli el a történetet? Zordok naplójegyzeteit betűzgeti, valóban, de Zordok átadja az öreg tanárnak fésületlennek mondott írását, aki „megszerkeszti”, és így adja közre. A tanár szintén járja a maga útját, keservesen tapasztalja meg az íróság nehézségeit. Zordok adja a nyersanyagot, a tanár a külső formát. De mikor ki beszél? A tanár csak stilizál? Odavetett mondatokat egyenesít ki? A beiktatott naplójegyzetek legalább olyan szépen szólnak, mint a tanár mondatai (ha az övéi). És szépen szólnak? Az őszinteség erejével, a szókimondáséval, amely nem ismer a szólás előtt gátat, árad, nem retteg a triviálisabb megoldásoktól sem. Zordok az erdőben boldog, de az élet nagy sötétlő erdejében nem egyszer téved el. Kegyetlen önmagához, mindazokhoz, akikben hamisságot fedez föl, naivitástól sem mentes. Hiszi, hogy nem született tengni, mint az állat, hanem tudni és haladni előre. De még az öreg tanár sem tudja, merre van az előre… A XX–XXI. század fordulójának könyve, egy céltalanul cél felé tartó ifjúság, pittoreszk elemekben gazdag regénye. Szerzője Murányi Sándor Olivér. Jegyezzék meg ezt a nevet. Érdemes.

Fried István, irodalmijelen.hu, 2012. április 20.