Kritikák

ÖLRŐL ÖLRE

Aki humorérzék nélkül fog hozzá a kisregényhez, nagyot koppanhat a huszonegy fejezet – azaz „formagyakorlat” – legalább harmadán. Még súlyosabb olvasási karambolhoz vezethet a prüdéria. 

 
Murányi Sándor Olivér első könyve, az Üres és teli (2007) elnevezése szerint harcesszé volt, a második – Felnyomták szentnek, 2007 – pornóprédikáció lett a műfaji nyakonöntésben. Miért ne lehetne tehát az Irodalmi Jelen 2012. évi prózadíjasának harmadik jelentkezése kéjpróza?
Victor Hugo szerint „a szójáték a szárnyaló szellem ürüléke”: a címkék leválhatnak a címkézettekről. Egyébként pedig tényleg kéjpróza a Zordok, a székely szamuráj. Nem az általában két- vagy háromszereplős szexuális aktusok gyakori ecsetelése folytán (figyelemre méltó újdonsággal a Júlia-epizód szolgál, melynek lezárulásakor a búcsú virágcsokrába a címszereplő egy traktor kapcsolókarját süllyeszti célzatosan). A novellafüzéres regény az elbeszélés kéjével hat olvasójára. Az áradó mesével. Pikareszkbe amőbázó kalandregényt kapunk, mai kiszerelésben. A nem különösebben újszerű fikció szerint egy Tanár úrnak nevezett egyén, Zordok ismerőse (önmaga tükör-énje?) adja tudtunkra – természetesen „kiegészítés” és „dúsítás” nélkül, „saját szerény képességei szerint” – a Zordoktól hallottakat, szükség esetén beillesztve „naplójából a megfelelő részhez kapcsolódó gondolatait”. E posztmodern-csúfoló fogás nincs különösebben kiaknázva. Írástechnikai értelemben, sőt az egyszerű epikai hitelesség szintjén is bosszantóak néha a figyelmetlen toll félreszaladásai. Van-e a moziban a hátulsó sor mögött még hátulsóbb? Kihallatszik-e az utcára a farsangi kamatyolás nesze („morgás és sikongás”), vagy a nyitott téli ablaknál állnak neki az egymást megkívánók? Kicsire ne nézzünk.
 
A Zordok literátus mű, kéje az irodalomban élés-munkálkodás öröméből és az irodalom szapulásának olthatatlan vágyából egyszerre fakad. Sok író neve, sok műcím említődik, például akkor, amikor a kiéhezett könyvtárosnő, Aranka a bezárt ajtó mögött, de az iskolai csengetés közelgő kérlelhetetlen felharsanásától tartva hátsó felét fordítja a szamuráj felé, s az extázis pillanatában egy egész polcot ránt magukra, könyvestül. Az író gondosan megnevezi a földre zúduló műveket. Korábbi enyelgésük során már végeztek az Ószövetséggel, a Don Quijotéval, Máraival, Esterházyval. Még ennél az aprításnál is élettelibb, ahogy a történetmondó a „múzsafiakat”, a sok kenyérkereső próbálkozás után és mellett az írásba is belekóstoló harcművész Zordok fiatal nemzedéktársait kardélre hányja. A kéjpróza át-átfordul kulcsregénybe. Erdélyországban alighanem a nagy felsorolás mindegyik alanyát azonosítani tudják, erre mifelénk esetleg csupán kevesebbet, noha nem keveset, főleg a mostani érett harmincasok jelesei sorából. (Az egyik kipellengérezett céhtárs úgy felhorgadt, hogy földbe döngölő kritikát tett közzé a „dilettáns” Murányi Sándor Olivérről.)
 
Ahol repkednek klasszikusok és modernek nevei, megfér még egy Hugo-aranyköpés: „Aki pap volt, pap marad”. Nos, ez Zordokra nem igaz. Beesengi ugyan magát a papneveldébe, de kevés idő után el is hagyja az akolt. A főalak – a Tanár úr által interpretált – vallomása szerint így summáz, a regény kétharmada táján: „Elhagytam egy lányért a szerzetespapi pályát, a lány meg elhagyott engem. Földre ültem két nyereg közt, azóta ölről ölre szállok a nőknél, mégsincs nyugtom. Próbáltam úgy élni, mint a polgárok, egyetlen asszonnyal, házzal és hitelfolyósítási számlával, de csődöt mondtam. Kikecmeregve a csődből jöttem rá, nem az én utam. Valami hajt tovább. Vándor harcosként élek…”
 
Harcosként és harcbíróként. Zordok, aki udvarló dumái közben a célszemély nővel szívesen, s persze önmagán is kuncogva hiteti el, hogy „ő Superman, Pókember és Indiana Jones egy személyben” (és ezt a nők vagy elhiszik, vagy mihamarabb a trubadúr nadrágjába igyekeznek nyúlkálni), elég sok kételyt morzsolgatva pergeti felborult házassága utáni, jobbára párosan is magányos életét, és elagyabugyálásból, balesetből, operációból is kijut neki. Éppenséggel nem az élet nagy győztese, aki a becserkészett, levadászott lányok, asszonyok számával méri emberi-férfiúi karrierjét. A Tanár úr és Zordok kettős (az utóbbi közvetlen saját szavait dőlt betűkkel közlő), nem triviális beszámolója olyan figurát jelenít meg, aki „túl gyorsan él”, „mindent azonnal akar megkapni”. Holott elemi pályaválasztása (a szerzetesi élet) és fel nem adott, életvezetést alakító elköteleződése (a nem sportként értett harcművészet) a filozófiailag tudatos lét felé terelné. Tetéződik e hajlandóság Zordok szolidaritásra hangolt, némileg naiv lelkiségével és a természet bizonyos lényeit, összetevőit (az állatvilágból a hiúzt) csodáló, maximákat kereső és hajtogató belső beszédével.
 
Egyenetlen könyv a Kalligram újdonsága, azonban gyengébb fejezetei sem rosszak, a jók pedig elsőrangúak. A küzdősportra rájátszó fejezetek: az ironikusan régieskedő címszerkezettel jelölt formagyakorlatok közül például az Anikóról, a faluégésről és a táncról tánc-vonulata és a hozzá kötött belső családrege mintaszerű alkotás. A históriának a testvéröcs felé kanyarítása is hű tanújele a beleérző szeretethumornak, s a szexuális töltés, motivika majdnem mindig helyénvaló, stilárisan gondos alkalmazásának. „Öccse, Zoltán – olvassuk – egy nyári délután kedvese fölött lihegő, szőrős seggű idegen férfit talált albérletében. Szerelmi csalódását azzal fejezte ki, hogy kiment a közeli hegyre, ahonnan magját a völgybe hullatta, aztán felmondta albérletét, vett egy olcsó gitárt, és két évre bezárkózott vele a szülői házba.” A groteszkum sokféleképp indázza be a kötetet. Az erdővel mély barátságot ápoló Zordok ébredése a fenyvesben falvédő-előrajzolásnak is megfelelne, úgy öltögeti a komolyan nem vehető látományokat és az el nem hessenthető szimbolikát. 
 
A pikareszk befejezhetetlen epikai folyam: mindig önmagába torkollik. A Zordok némileg fenyegető, a beszegő három ponttal (…) mégis nyitva hagyott modern pikareszkje úgyszintén. S az elbeszélés bonyolultabb mélye: a hős önmagával folytatott dialógusa, e hit-, hitetlenség- és hitkeresés-vita ugyancsak a lezáratlanságot indokolja. Murányi Sándor Olivér a folytathatóság és a folytathatatlanság képzetét egyformán fenntartja. Akár ezen a csapáson megy tovább, akár másikon, nem kétséges, hogy a jövőben is a humor ajándékával megáldott, nem prűd, gondolkodó olvasók számára ír majd.
 
Tarján Tamás, revizoronline.com, 2012. július 19.

 

Murányi Sándor Olivér új regényének már a címe is figyelemfelkeltő: Zordok, a székely szamuráj. Hozzáolvasva az alcímet – „kéjpróza” – végleg zavarba jövünk. Ez a zavar azonban kíváncsiságot szül. Hogy még mindig kívülről haladjunk befelé, a fülszöveg egy valaha ferences szerzetesnek készült harcművész kalandor, obszcén részletekben sem szűkölködő sagáját ígéri, mindehhez jön még a Kalligram Kiadó profiljától eleddig idegen, erotikus lektűrt sejtető, az ezredforduló környéki ponyvakiadás ízlését tükröző borító egy fiatal hölgyről készült. Érzékinek szánt, ám cseppet sem felcsigázó fotóval. Nos, a borító és a fülszöveg nem hazudik, ennél többet nem is nagyon lehet elmondani a könyvről, e tekintetben tehát becsületesen végezte a dolgát a kiadó, azt kapjuk, amit várhatunk.

 

Murányi szimpatikusan felvállalt célkitűzése a szórakoztatás, ám emellett el is akar mondani valamit. Hogy pontosan mi ez a valami, nehéz lenne megnevezni, mert a szereplő azon gondolatai, amelyek a történetek filozófiai mélységt hivatottak megteremteni, annyira sablonosan egyszerűek, hogy nem lehet komolyan venni, tényleg csak ennyit akar üzenni szerzőjük. Inkább arról van szó, hogy az igazságok, a bölcsességek idővel közhellyé kopnak, és Murányinak talán az a szándéka, hogy művével újra átélhetővé tegye ezeket a közhelyeket. A középpontban egy Zordok nevű fiatalember áll, akinek néhány évet (évtizedet?) átívelő története egyfajta fejlődési utat jár be, bár ezt csak félve írom, mert alapvetően nem fejlődik, csak mindig más dolgok történek vele. Életére két eszmerendszer gyakorol meghatározó hatást –  kereszténység (pontosabban a ferences lelkiség) és a keleti harcművészetek ideái, a harc filozófiája. A kötet fiktív elbeszélője egy korosodó tanárember, aki soha meg nem valósított szépirodalmi ambícióit ezzel a regényes életrajzzal kívánja beteljesíteni. Mindvégig harcosnak vagy mesternek nevezi szereplőjét, hiszen a harc törvényei szerint igyekszik élni életét. A narrátor kéziratában elhelyezett (Zordok által jegyzett) naplórészletek azt is nyilvánvalóvá teszik számunkra, hogy ez egy belső a teljes, szabad, tiszta életért. Ebben sajnos nem sok sikert ér el, életútja vargabetűinek, kicsapongásainak, hullámhegyeinek és hullámvölgyeinek se szeri, se száma, lényegében ebből áll a regény – meghökkentőnek vagy szimplán mulattatónak szánt epizódok Zordok vergődéseiből. Azt sajnos hiába várjuk, hogy Zordok a történet végére eljut valahová, valamilyen megnyugvási pontra, valamilyen magasabb szintre, vagy egyáltalán csak egy egyszerű következtetésre.  A regény nem fejeződik be. Abbamarad. A külön fejezetek nem építkeznek egymásra, nincs kisülési pontjuk, csak szépen egymás mellett sorjáznak. Az epizódok többnyire kocsmai beszélgetéseket, bölcselkedéseket, bulikat, vagány kalandokat jelenítenek meg. Enyhén életszerűtlen (szellemességekkel telezsúfolt) párbeszédek, és valóban érzékien plasztikus erotikus jelenetek (ez az egyetlen olyan aspektusa a regénynek, amivel az alcímbe foglalt kéjpróza megjelölést kiérdemli), és a szintén átélhető, filmszerű dramaturgiával dolgozó harcjelenetek jellemzik Murányi prózáját. Sokféle figurát és sorsot ismerünk meg a történetfüzérből, különös, színes alakokat, papokat, harcosokat, bohémeket, költőket, de valahogy egyik szereplőnek sincs igazán funkciója, a regényt előrevivő szerepe. Feltűnnek, apropót szolgáltatnak egy jó sztorihoz, majd magunk mögött hagyjuk őket. Zordok eközben vívja belső harcát, és persze nem tanul soha semmiből, újra és újra bajba keveri magát.

 

Hihetetlenül macsó regény Murányi Sándor Olivér könyve. A hátsó fülön szereplő szerzői életrajz alapján szó esik Murányi harcművészeti jártasságáról, néptáncos sikereiről, a nők iránt elkötelezettségéről, és arról, hogy maga is ferences szerzetesnek készült. Így elég nehéz elvonatkoztatnunk attól, hogy Murányi tulajdonképpen a számára személyesen kedves témákat írja meg, ez viszont kicsit magánüggyé is teszi a regényt. Számos helyen giccsbe hajló mondatai, jelenetei mögött iróniát sejtünk, ez az irónia azonban nem mindig elég erős ahhoz, hogy humorforrásként (ne hibaként) hasson. Elbeszélői stílusára jellemző a szabatosság, a klasszikus történetmesélő modor szabályainak (sokszor modorosságainak) pedáns alkalmazása. Írásmódja kétségkívül lendületes, gyorsan olvastatja magát, és végső soron könnyed szórakozást nyújt – különösen, ha valaki fogékony a harcművészetekre, vagy féktelen erotikus csatározások valóban értő leírására vágyik.

Falvai Mátyás, Új Könyvpiac, 2012. július-augusztus

 

IRODALMI NŐALÁZÁS, KASZTRÁLÓKÖNYV

Murányi Sándor Olivér regénye olyan rossz, hogy kínos róla írni. És még csak nem is a szöveg a legrosszabb benne.Ha valaki az utóbbi két évtizedben lapozott már „fiatal" erdélyi irodalmat, amit Székelyudvarhely-Kolozsvár tengelyen hozott össze a kiadói jóakarat, igyekezet és kapcsolati tőke, akkor semmi, de semmi meglepetés nem éri ezzel a könyvvel sem. Demény Péter a beszédes című Dilettáns éj című könyvismertetőt írta a kiadványról (kéjpróza!) de vitatkoznunk kell vele, többről van itt szó, mint dilettantizmusról. Ha valaki az utóbbi két évtizedben lapozott már „fiatal” erdélyi irodalmat, amit Székelyudvarhely-Kolozsvár tengelyen hozott össze a kiadói jóakarat, igyekezet és kapcsolati tőke, akkor semmi, de semmi meglepetés nem éri ezzel a könyvvel sem. Ismétli mindazt, amit Orbán János Dénes, de legfőképp lelkes epigonjai már régen kitaláltak.

György Attilától Demeter Szilárdig már mindenki lezongorázta a nyegleség, a humorkodás, a macsóság, a székelykedés, a barkács mítoszok hasonló regisztereit. Ha valaki ismerős az erdélyi irodalmi kocsmavilágok bugyraiban, biztosan fel is ismeri a Murányi-kötet szereplőit. Ha nem ismerős, és nem ismeri fel, akkor sem veszít semmit: legfennebb megmarad az érzettel, hogy kimaradt egy belterjes, nem túl izgalmas házibuliból.

A kötet címe (Zordok, a székely szamuráj) és alcíme, valamint műfaj megjelölése (kéjpróza) tutira megy: kézbe valót ígér mindazoknak, akik megállnak Korondon kerti törpét és cserépgólyát vásárolni, Székelyudvarhelyen Csaba királyfival fotózkodni, és szeretnének valami belevaló erdélyi, könnyű helyre csomagolható, bármikor elővehető, kellő pillanatban eldugható szuvenírt szerezni.

A kiadói stratégia nem nélkülöz minden hely- és helyzetismeretet (keletje van itt az ízléstelenségnek), bár nehezen feldolgozható, hogy az ily módon számító kiadó épp a legjobb magyar könyvműhelyek között számon tartott Kalligram. Nem, nem akarom tudni, hogy mi van valójában a kiadói döntés mögött.

Végülis minden megbocsátható: a sablonos, minden eredetiséget, újítást nélkülöző szerkezet, a magyartalan, dagályos mondatok, a sokszor látott, karakternek semmiképpen nem nevezhető figurák. A történetek, amelyek nem történetek.

Mert mi a tétje mindennek? Legfeljebb a kedves olvasó felmérgelődik, és úgy dönt az első néhány oldal után, hogy nem olvas tovább. Kikéri magának, hogy hülyének nézik, untatják, és azt gondolják, hogy figyelme megvásárolható néhány agyonkoptatott márkajellel, zanzásított erdélyiséggel, székelységgel.

Aztán hirtelen a giccs mögött fájni kezd valami, ami maradandó sérülést okoz. Olyan világ burjánzik, kap megerősítést ebben a könyvben, ami a semmibevételre épül. Murányi Sándor Olivér nem egyszerűen a fapados erdélyi macsó irodalmat műveli.

Nem csak arról van szó, hogy hőse nőtől nőig halad, alig fordulva hátra (ebből a sztoriból sok-sok remekművet írtak már, és még fognak!), hanem arról, hogy a nő itt ürügy: mondatok, ellenállás, személyiség nélküli kellék.  A nőknek csak testük van. Borítólapnyi, képernyő-kompatibilis, benyálazható, leköphető felületük. Ha kicsi a mellük, feszes a bőrük és keveset nyomnak a mérlegen, akkor jó nők (de majdnem biztosan kurvák), ha nagy a mellük és hájasok és narancsbőrösek, akkor nem jó nők (de arra mindenképpen jók, hogy hősünk, a férfi használja őket). Nem lehet őket igazán szeretni, nem lehet őket igazán utálni. A nők nem egydimenziósok ebben a történetben, ami állítólag a kéjről, az erotikáról, az önmagát kereső férfiról szól (nem szól), hanem pontszerűek. Arra valók, hogy mindig kívánják a férfit, hogy kegyben részesüljenek, hogy sose mondjanak nemet, feltétlenül és mindig tele legyenek csodálattal, odaadással. A csodálat és az odaadás pedig a behatolásig és az orgazmusig tart, és csak arról szól. A nők arra valók, hogy készek legyen bárhol, könyvtárszobában, sárban, autó hátsó ülésén áldozni, térdelni, kézbe venni, felnézni. És ettől is válik ugyanolyanná a sok, egymás mögé fűzött történet: legyen szó ezekben házasságról, válásról, szeretőzésről, kurvázásról, megcsalásról vagy sokszoros idézőjelben írt szerelemről. Mert mindezek nem szólnak másról, mint ugyanarról a (férfi)egóról.

Ennyire tán mégsem lehetne elmaszatolni a nőiességet (emberséget), még akkor sem, ha ez vállaltan férfi perspektívájú próza. (Nem, perspektíva-teremtés azért nincs benne.)
 
Ennyire mégsem lenne szabad leegyszerűsíteni, észre nem venni, meg nem érteni azt, amin ez a történetfüzér tulajdonképpen élősködik. Mert az lesz a következmény, hogy ahogyan eltűnik, azaz meg sem jelenik a nő, úgy válik hiteltelenné, jelentéktelenné az egókalandokba keveredő férfi.

Kasztrálja magát ez a könyv, és sérti az olvasót. Akkor is ha nő, akkor is, ha férfi.

Parászka Boróka, manna.ro, 2012. július 3.

 

TÖBB MINT KRÚDY-UTÁNÉRZÉS, VAGY POSZTMODERN DON JUAN-TÖRTÉNET?

Murányi Sándor Olivér harmadik prózakötete már műfaját illetően is érdekes, hiszen feltehetnénk a kérdést, hogy a Zordok, a székely szamuráj című könyv vajon lineáris cselekményvezetés mentén haladó kisregény, vagy inkább egymástól többé-kevésbé független, önálló epizódokból összeálló novellafüzér? A szerző – talán kissé hangzatos módon – a kéjpróza címmegjelöléssel látja el művét, amely azonban csupán tematikailag orientál, hiszen a főhős életének fő értelmét s egyben buktatóit a harcművészet mellett a nők jelentik. Annyi bizonyos, hogy az önálló epizódok között többé-kevésbé lineárisan telik az idő, ám nem tudhatjuk, pontosan hány hónap, év is telik el két fejezet között, a regény / elbeszéléskötet mindössze sejteti, hogy Zordok, az ifjú székely harcművész a történet elején körülbelül 18-20 éves lehet, a végén pedig immár érett férfiként látjuk viszont, harmincas évei elején.

Leszögezendő, hogy manapság divatos úgynevezett „nőzős regényeket” írni – elég, ha csak Szappanos Gábor vagy Kukorelly Endre prózájára gondolunk –, véleményem szerint azonban Murányi harmadik kötete egy kicsivel azért több, mint egy újabb „nőzős regény” a kortárs magyar próza gazdag palettáján. Olvashatjuk Zordok történetét úgy, mint egy modern Krúdy / Szindbád-, Don Juan-, vagy Casanova-alteregóét, aki fejezetről fejezetre új nőket hódít meg, kapcsolatai tartanak valameddig, aztán pedig mindig tovább lép, új kalandok után kutatva, azonban ez a megközelítés egy kissé leegyszerűsítő olvasata lehet a kötetnek. Ugyan Zordok valóban kicsapongó életet élő fiatalember, akit a vágy egyik nőtől a másikhoz űz, vágyainak pedig nem mindig tud parancsolni, hangsúlyozandó, hogy egyúttal élsportoló is, profi harcművész, a regény végére immár harcbíró és több danos karatemester, aki nem csupán a küzdősportot, de a mesteri fokozatok megszerzéséhez szükséges önfegyelmet és filozófiát is elsajátította. Egyszerre a végletekig fegyelmezett, olykor pedig fegyelmezetlen, szinte állati ösztönök által hajtott, túlfűtötten szenvedélyes figura, aki nem mindig tud engedelmeskedni az eszének – inkább a szívére hallgat, ami nem egyszer, nem kétszer, de gyakorlatilag minden fejezetben újabb és újabb bajba sodorja. A harcművészethez társul még egy aspektus – a történet elején a főhős ráadásul még teológushallgató és ferences szerzetesjelölt is, aki mélyen hisz Istenben és a megváltás lehetőségében, és bár (természetesen egy nő miatt) feladja a papi hivatást és a világi életet választja, végig megmarad hívő és remélő embernek. Története tulajdonképpen folyamatos keresés is egyúttal, bár mintha maga sem tudná igazán, mit keres: szerelmet, szerencsét, boldogulást, igazságot?  Ugyan megházasodik, majd el is válik, hogy újabb nők meghódításának szentelhesse életét, a harcművészet mesteri szintű gyakorlása pedig időről időre lelki megtisztulást hoz a számára, alapjában véve végig egy elégedetlen, a világ felé folyamatosan kérdéseket intéző, mindent és mindenkit megkérdőjelező, valamiféle választ / révbe érést váró ember történetét olvashatjuk.

 

Nem elhanyagolható szál emellett a határon túliság, az ebből fakadó identitásválság és idegenségérzés. Hiszen Zordok hangsúlyozottan székely szamuráj, pontosabban karatemester, aki szülőhazájában kisebbségi létbe szorítva él a többségi románsághoz képest. Idegenül érzi magát Romániában, többek között az erdélyi magyar írók társaságában is, akiknek baráti körébe akarva-akaratlanul is belecsöppen. (Időről időre vissza is tér közéjük, habár a narrátori sugalmazás szerint fiatalon ő maga még nem foglalkozik irodalommal.) Ugyanígy idegennek érzi magát Magyarországon, Budapesten, ahová természetesen átsodorja az élet, ahol rengeteg időt tölt idevetődött erdélyi barátoknál, valamint különböző albérletekben, ám mindezt mégis hazátlanként, valódi identitását elvesztett emberként éri meg, vagy még inkább olyan emberként, akinek talán sosem volt valódi, stabil identitása. Ez talán egyfajta magyarázatként szolgálhat arra is, miért vetődik nőtől nőig, várostól városig, s bár reméli, hogy egyszer megállapodhat, a lelke legmélyén tudja, hogy túlságosan öntörvényű ember ahhoz, hogy valaki mellett / valahol letelepedjen. Mindig többet és többet akar, s legmélyebb meglátásait az életről és saját magáról a kötet folyamán végig következetesen kurzívval szedett belső monológokban fogalmazza meg. Identitását, egész létét először a harc felől igyekszik megtalálni, ha már hazája, stabil identitása nincs, épüljön hát minden a folyamatos harcra, a küzdősport gyakorlásának értelmében és átvitt értelemben, életfilozófiaként is:

 

„A harcos ott rejtőzik a genetikámban. A felszínen bárkinek tarthatnak az emberek. De legbelül csak a harc van, amely minden újabb lélegzetvételemnél kísér.”

 

– olvashatunk egy rövid, szentenciózus harcmesteri ars poeticát a 68. oldalon. Itt még persze az egészen fiatal karateharcos szólal meg, igaz, már megházasodott, mely házasság azonban természetesen nem tartott néhány évnél tovább.

 

Kicsivel később, ugyancsak egy belső monológ közepette, új aspektus is belép Zordok énkereső / igazságkereső életébe a nők és a harcművészet mellett, mégpedig az önmagunkkal való megbékélés, a megnyugvás lehetősége a természeten keresztül. Konkrétan a horgászat, mégpedig nem is akármilyen, hanem az úgynevezett műlegyes horgászat, mely során a horgász egy szál damillal és egy rovarnak látszó csalival áll a sekély vízben, majd kifogása után a halat következetesen visszadobja a vízbe, Baudelaire-rel szólva visszaadva a természetnek, mi néki joggal visszajár, s egy kicsit eggyé is válva vele, megtalálva valamiféle belső békét, ha mást nem, legalább átmeneti jelleggel.

 

„Bármennyire próbálja tagadni a legtöbb kultúra, az ember poligám. Ebben erősen hasonlít az emlősökhöz. Kendőzhetik ezt ugyan különféle erkölcsi tanítások, az elmélet, a szép eszme legtöbbször elválik a gyakorlattól. Ezzel küzdve kell apának és férjnek lennie minden férfiúnak, habár sokan kényszerűségből döntik el sorsukat, elfogadják az élet olykor meglepő, olykor banális változásait. Hogy nem taglóz le újra a női húsban bujkáló kísértés, nem ígérhetem. Egyben vagyok biztos csupán: reggel, ha kisüt a nap, horgászni megyek.”

 

– nyilatkozik Zordok egy újabb belső monológjában. S valóban, a horgászat, a természetjárás, a városból, a civilizációból való meditatív, megbékélést kereső kivonulás még a történet további fejezeteiben is visszatérő motívumként jelenik meg, időnként megnyugvást adva a hányatott életű főhősnek, aki persze ezután mindig végzetszerűen visszatér korábbi életformájához.

 

Zordok történetében nem elhanyagolható motívum az irodalom jelenléte sem, hiába nem tekinti magát írónak még életének ebben a szakaszában. Erős kritikával illeti ugyan az erdélyi, s talán az egész magyar határon inneni s túli irodalmi életet, mely szerint a költők-írók nem tesznek mást, csupán isznak, hőzöngenek, egymásra irigykedve pletykálnak, konspirálnak, mindössze azt nem teszik túl gyakran, amit hivatásuk szerint kellene – hogy olyan szövegeket állítsanak elő, melyekkel, ha mást nem is, de másoknak képesek üzenni. Ettől függetlenül implicit módon ott munkál Zordokban az íróvá válás vágya, hiszen nem árulunk el nagy titkot, ha elmondjuk: önéletrajzi ihletésű regényről van szó, a főhős pedig természetesen a szerző alteregója. Erről tanúskodik, hogy Zordokot mély barátság fűzi egy Dihorjuska (oroszul: görényke) becenévre hallgató fiatal költőhöz, valamint egy Alekszander Szergejevics névre hallgató, meghatározatlan nemzetiségű, ám a küzdősportokban valamennyire szintén jártas poétához, aki egy felolvasóest alkalmával még egy verset is dedikál az írók-költők közt valamilyen oknál fogva nagy tiszteletnek örvendő karateharcosnak:

 

Délután

 

Éltem. Eredmény:
haminchárom év –
meg egy fél.
Voltam. Zsoltárhang.
hideg kolostorban,
vasalót feszítőn –
öltönyök ezrein él
asszony karlegyintése,
gyerekszemben kelő –
elhalóból futó
fehér sarki fény.
Vagyok. Számlákra
fagyó mosoly,
Mester és Tanítvány,
fiait féltő,
csenevészmadár,
harapva húsomat
untalan.
Vagyok, aki van.

 

E fiktív verssorok valóban összefoglalják Zordok figurájának alapvonásait, aki kezdetben tanítványként indul, s a végére mesterré érik, mind a küzdősport, mind pedig az élet területén. Ugyan a cselekmény során maga még nem ír, de az írói / művészi identitás már elkezd kialakulni benne. Belső monológjai sokkal irodalmibbak, meditatívabbak, mint maga a kötet nem-kurzivált, főként leíró, pikareszk elemektől sem mentes főszövege. Megszólalásai, meditációi azok, amelyek voltaképpen íróvá emelik a főszereplőt. Ezt erősíti az a szál is, mely szerint Zordok testvére, Zoltán ugyancsak művészember, zenész-dalszövegíró, egy posztmodernkori trubadúr, aki leginkább szerelmi csalódásait énekli meg. A harcmester mindezt tökéletesen megérti, s lassanként maga is azonosul ezzel az életérzéssel. Bármilyen megvetéssel is illeti eleinte a hiú, iszákos, pletykás és önző  írókat, költőket, nem is olyan paradox módon egy idő után maga is eggyé válik közülük.

 

Zordok a regény vége felé egyik nagy szerelmével, Anikóval ugyancsak szakít, miután egy fényképész barátja szentenciózusan megállapítja, hogy egy férfi négy év alatt tesz tönkre egy nőt. Ezzel ismételten csak lemond a stabil kapcsolat nyújtotta megállapodás lehetőségéről, és folytatja megkezdett fizikai és szellemi értelemben vett vándorútját, mely továbbra sem tudni, hová vezet.

 

Az öngyőzködés rendületlenül megy: a hős kitartó, a nehezebb ösvényt választotta avval, hogy elkötelezte magát az életszövetségre, mely egymás megbecsülésén és tiszteletén alapul. Vajon azt is elhitetik magukkal a férjek, hogy igazán szabadok? Mert úgy élnek, mint a kutya: a gazdájuk adja a napi betevőt – hűségükért cserébe. A farkas ezzel szemben jóval ritkábban jut zsákmányhoz, de akkor olyan ünnepet ül, amilyet a kutya meg nem érhet… Jól mondta a glamour-titán: körülbelül négy év alatt fárasztunk le egy nőt annyira, hogy – ha továbbra is mellette maradunk – rendőrré változik a számunkra. Még egyszer nem viszem vásárra a bőröm. Kiválasztok magamban egy kávéházat, ahol holnap kiadom Anikó útját.”

 

– ez Zordok nyilatkozata a 201. oldalon, immár igencsak a történet vége felé, s mindez így is történik. A székely szamuráj tovább kóborol a nagyvilágban, de legalábbis Románia és Magyarország között, keresve azt, amit eddig sem talált meg, s amiről talán már maga sem tudja, micsoda. Arra azonban rádöbben, hogy számára talán a legfőbb érték a szabadság, a kötöttségek, kötelességek hiánya. Végül aztán egy titokztatos, pusztán a Tanár Úr néven emlegetett, még az írók társaságából megismert idős / idősödő irodalomtörténész az, aki megírja Zordok történetét, s a kéziratot egy kocsmában meg is mutatja neki. Talán a Tanár Úr sem más, mint Murányi Sándor Olivér másik alteregója, aki immár idősebb fejjel, valóban íróvá érve írja meg azt, ami vele történt körülbelül 10-12 év leforgása alatt? A Tanár Úr búcsút vesz Zordoktól, ahol a cselekmény véget ér, már nem találkoznak többé, s csupán egy álomban látja viszont, mely egyszerre sejtetheti a fiatal harcmester-életművész-író halálát, ugyanakkor visszatérését, új kalandokba keveredését is. E homályos, nyitott befejezés ugyancsak izgalmassá teszi a művet.

 

Úgy vélem, Demény Péter a Népszabadság hasábjain nemrég megjelent, igen szigorú és elítélő, Murányit egyenesen dilettánsnak tituláló kritikájával semmiképpen sem szabad azonosulnunk. A szerző sokkal többet hoz ki a választott műfajból, mint amennyit a kortárs próza egyéb jeles és kevésbé jeles képviselői. Stílusa, hangja egyéni, műve a könnyed, olvasmányos hangvétel ellenére mély mondanivalóval bír, több szintű olvasatot tesz lehetővé. Nem gondolom, hogy dilettánsnak kellene nyilvánítanunk egy szerzőt, mert egy elődei által jól kitaposott hagyomány nyomdokain halad, s egy bizonyos tematikából igyekszik a lehető legtöbbet kihozni, továbbá teszi mindezt olvasmányos, élvezetes, szellemes stílusban.

 

A könnyed, sokszor ironikus stílus, a gyakran megjelenő, olvasót megnevettető helyzetkomikumok, ad absurdum vitt élethelyzetek mellett az alaphangvétel végig komoly marad. Murányi-Zordok nem csempész több viccet, iróniát és öniróniát, ugyanakkor sokkal több drámát, pátoszt sem történetébe, mint amennyit kell, s úgy vélem, a komikum és a tragikum, a végletekig fegyelmezett harcmester és a végletekig fegyelmezetlen és kicsapongó életművész egy személyben megjelenő figurája remekül kiegészítik egymást. Jóval több ez a könyv, mint posztmodern Krúdy-utánérzés vagy egy sokadjára újraértelmezett Don Juan-történet. A Zordok, a székely szamuráj újszerű, a nőcsábász értelmiségi életművész prózairodalmunkban bevett és jelenleg is igencsak „trendi” figuráját továbbértelmező, érdekesebbé tevő mű, melyet könnyű szívvel lehet ajánlani az izgalmas, olvasmányos és egyúttal filozofikus, a posztmodern-ironikus és egyúttal a nagy kérdéseket még mindig feszegető prózára fogékony mindenkori olvasónak.

Kántás Balázs, Apokrifonline, 2012. június 27.