2008. augusztus 21., csütörtök
ÜZENET (VIDÉKRŐL VIDÉKRE)
– A két bicskázó székely góbé történetét akarod megírni? Túl provinciális! – fogadtak a kolozsvári poéták, amikor először mutatkoztam be közöttük.
Nem mondom, le is törték az irodalmi Nobel–díjjal kapcsolatos gyermeteg álmaim, vigaszom azonban nem késett: havi két kocsmázással fél év alatt „univerzálissá” váltam közöttük, hogy aztán egyik pesti tanárom vegye el újra alkotói kedvem:
– Miért emészti magát azon, hogy Székelyudvarhelyen, avagy Kolozsváron kell–e élnie? Pestről nézve mindkettő vidék!
– De Tanár úr, Berlinből – a magyar író álmainak helyszínéről – Pest és Pécs is egyformán vidék! – próbáltam megértetni magam, majd igen hosszú karrierutazásba kezdtem.
Az első állomás Berlin volt. A város vezetősége sajnálattal adta tudtomra, hogy a Német Írószövetség tanácsára Nobel–díjat kapott szerzők lakáshelye ismeretlen számukra. Berlinből átszáguldottam Párizsba, hogy ott ápoljam tovább álmom, azonban Derrida özvegye is sajnálkozva közölte, hogy újra csak vidéken vagyok, s ebből így nem lesz Nobel–díj. Nem adtam fel, hisz az önző emberi önkifejezés vágya nem ismer határokat.
Londonba utaztam, viszont ott is sajnálattal értesültem: vidéken járok, az angol díjazottak kisvárosiak – a díj átvétele előtt és után egyaránt!
Elkeseredetten repültem át New Yorkba a nagy díj–várományosok közé, s csodák csodája: itt is csalódnom kellett. Paul Auster azt mondta, vidéken vagyunk az európai kultúrához képest, s e véleményt Updike is osztotta.
***
Letörten hajóztam visszafelé a Csendes–óceánon, s e letörtségem a pekingi és bombay–i írók csak növelték. Így érkeztem vissza a Hargita–hegység lábaihoz, ahova nem sokkal ezután – díjfájdalmaim enyhítésére – elszöktettem Budapestről Vadászt, a német vizslát. Egy munkásbusz csomagtartójában csempésztem át a román–magyar határon, s ezzel ő is székely lett mint a gazdája. A székelyt pedig onnan lehet felismerni, hogy Romániában magyarnak, Magyarországon pedig románnak tartják. Mindez azonban nem sérti Vadászt, sőt engem se, hisz nagyképűség nélkül állíthatom: adtunk Budapestnek Tamási Áront, Nyirő Józsefet, Kányádi Sándort, Szőcs Gézát és Orbán János Dénest. Kodály szerint pedig nem az a fontos, hogy ki a budapesti Zeneakadémia igazgatója, hanem hogy ki a zenetanár egy falusi népiskolában… Ha pedig még messzebb megyek, arra gondolván, hogy a Toldi is a mai Romániában, egy vidéki kisvárosban született 1846-ban, a Forradalom Költőjét is itt nálunk, vidéken látták utoljára…
Mindebből egyenesen következik, hogy jelenkori fiatal székely szerzőink sebnyalogatás, panaszkodás és sértődöttség helyett most is minőséggel és ötletes témákkal próbálnak jelentkezni a kánonféltékeny anyaországi irodalom történeteibe… S hogy van–e mondanivalónk innen, az erdőből a BKV–n munkába rohanó Olvasó számára, akinek különféle számlákon folyik le az emberöltője, és akinek életvitelét már egyedüli perspektívaként említi Kodállyal szemben egy ismert jelenkori magyar politikus? A válasz: van! Mert a literatúra az erdők mélyén zizzenő falevélből és az útszéli fogadókban összekoccanó borospoharak hangjából indul elvétve az egyetemi tanszékek felé – és nem fordítva!
***
Lehet, hogy egyszer a fővárosban leszek „vidéki”. Akkor majd a Westend vízesése marad a Homoród pataka helyett, a multi pedig lakást vesz nekem, amit húsz év alatt dolgozok le, s naponta csak két esti óra áll rendelkezésemre, hogy tovább üldözzem írói karrierem a Kálvin téri ormótlan üvegpalota és a Nemzeti Múzeum között, felvéve a versenyt a kütyüvel és egy világgal, amelyben túlsúlyba került a számoló emberfajta az olvasóval. Akkor majd Vadász is csak napi húsz percet kap hajnalban, hogy munkába indulásom előtt gyorsan kirohanja magát a Szent István parkban, és elmaradnak már az alkalmi sörözések is a pesti poétabarátaimmal.
De addig is: Vadásszal együtt naponta a székelyek szeretetével gondolunk innen a hegyekből a mindenkori olvasóra, aki nem vidéki és nem központi, hanem Olvasó.
– Miért emészti magát azon, hogy Székelyudvarhelyen, avagy Kolozsváron kell–e élnie? Pestről nézve mindkettő vidék!
– De Tanár úr, Berlinből – a magyar író álmainak helyszínéről – Pest és Pécs is egyformán vidék! – próbáltam megértetni magam, majd igen hosszú karrierutazásba kezdtem.
Az első állomás Berlin volt. A város vezetősége sajnálattal adta tudtomra, hogy a Német Írószövetség tanácsára Nobel–díjat kapott szerzők lakáshelye ismeretlen számukra. Berlinből átszáguldottam Párizsba, hogy ott ápoljam tovább álmom, azonban Derrida özvegye is sajnálkozva közölte, hogy újra csak vidéken vagyok, s ebből így nem lesz Nobel–díj. Nem adtam fel, hisz az önző emberi önkifejezés vágya nem ismer határokat.
Londonba utaztam, viszont ott is sajnálattal értesültem: vidéken járok, az angol díjazottak kisvárosiak – a díj átvétele előtt és után egyaránt!
Elkeseredetten repültem át New Yorkba a nagy díj–várományosok közé, s csodák csodája: itt is csalódnom kellett. Paul Auster azt mondta, vidéken vagyunk az európai kultúrához képest, s e véleményt Updike is osztotta.
***
Letörten hajóztam visszafelé a Csendes–óceánon, s e letörtségem a pekingi és bombay–i írók csak növelték. Így érkeztem vissza a Hargita–hegység lábaihoz, ahova nem sokkal ezután – díjfájdalmaim enyhítésére – elszöktettem Budapestről Vadászt, a német vizslát. Egy munkásbusz csomagtartójában csempésztem át a román–magyar határon, s ezzel ő is székely lett mint a gazdája. A székelyt pedig onnan lehet felismerni, hogy Romániában magyarnak, Magyarországon pedig románnak tartják. Mindez azonban nem sérti Vadászt, sőt engem se, hisz nagyképűség nélkül állíthatom: adtunk Budapestnek Tamási Áront, Nyirő Józsefet, Kányádi Sándort, Szőcs Gézát és Orbán János Dénest. Kodály szerint pedig nem az a fontos, hogy ki a budapesti Zeneakadémia igazgatója, hanem hogy ki a zenetanár egy falusi népiskolában… Ha pedig még messzebb megyek, arra gondolván, hogy a Toldi is a mai Romániában, egy vidéki kisvárosban született 1846-ban, a Forradalom Költőjét is itt nálunk, vidéken látták utoljára…
Mindebből egyenesen következik, hogy jelenkori fiatal székely szerzőink sebnyalogatás, panaszkodás és sértődöttség helyett most is minőséggel és ötletes témákkal próbálnak jelentkezni a kánonféltékeny anyaországi irodalom történeteibe… S hogy van–e mondanivalónk innen, az erdőből a BKV–n munkába rohanó Olvasó számára, akinek különféle számlákon folyik le az emberöltője, és akinek életvitelét már egyedüli perspektívaként említi Kodállyal szemben egy ismert jelenkori magyar politikus? A válasz: van! Mert a literatúra az erdők mélyén zizzenő falevélből és az útszéli fogadókban összekoccanó borospoharak hangjából indul elvétve az egyetemi tanszékek felé – és nem fordítva!
***
Lehet, hogy egyszer a fővárosban leszek „vidéki”. Akkor majd a Westend vízesése marad a Homoród pataka helyett, a multi pedig lakást vesz nekem, amit húsz év alatt dolgozok le, s naponta csak két esti óra áll rendelkezésemre, hogy tovább üldözzem írói karrierem a Kálvin téri ormótlan üvegpalota és a Nemzeti Múzeum között, felvéve a versenyt a kütyüvel és egy világgal, amelyben túlsúlyba került a számoló emberfajta az olvasóval. Akkor majd Vadász is csak napi húsz percet kap hajnalban, hogy munkába indulásom előtt gyorsan kirohanja magát a Szent István parkban, és elmaradnak már az alkalmi sörözések is a pesti poétabarátaimmal.
De addig is: Vadásszal együtt naponta a székelyek szeretetével gondolunk innen a hegyekből a mindenkori olvasóra, aki nem vidéki és nem központi, hanem Olvasó.
/ E naplójegyzet a magyarországi Új Könyvpiac c. irodalmi folyóirat 2008. márciusi számában jelent meg. Köszönet érte Pécsi Györgyi főszerkesztőnek! /