Kritikák

Az történt, hogy Murányi Sándor Olivér) Folyamtánc című kötetét két „nekifutással” olvastam el. Tulajdonképpen egyetlen lendülettel a végére juthattam volna, ha aznap korábban nekilátok, de csak késői órán – úgy kilenckor – vettem a kezembe egyik este, ésmár akkor nagyjából a kétharmadán túljutottam ennek a mintegy százkilencvenkét oldalnak. A második alkalommal aztán simán befejeztem, és még arra is jutott időm, hogy nagy élvezettel visszalapozzak benne, s itt-ott „ráerősítsek” arra a hangulatra, amely körülvett az olvasás és az értelmezés folyamatában. Bevallom, hogy a kulturális életben markánsan jelen levő, számos barátjának, kortársának író-olvasó találkozót, felolvasó- és bemutatókörutat is szervező, ily módon sokat utazó alkotó két korábbi könyvét (Zordok, a székely szamuráj, Medvenéző) csak úgy, mondhatni kötelességből és vontatottan olvastam el annak idején, ám most igencsak meglepett ez a hang és a hozzáállás. A „fentforgás” ellenére sem túl gyakran jelentkező Murányi 2007-es indulása óta, másfél évtized során öt kötetet publikált – most érkezett el arra a szintre, hogy elmondható róla: érett és saját hangján megszólaló prózaíró.

Enyhe szorongással szoktam tudomásul venni és érzékelni az át-, az ide- vagy az odatelepedéseket. Annak idején Tamási Áront is megviselte a kiköltözés Budapestre. Kezdetben töretlen volt a népszerűsége, de a proletkult idején háttérbe szorult, s bizony az enyhülést követően – miután elszenvedett négy-öt szilenciumos esztendőt –, úgy tért, úgy térhetett vissza, hogy mindvégig a hagyományos székely falu írói-költői „átmentője”, Farkaslaka „újrafogalmazója” maradt, és tulajdonképpen önéletrajzi gyökerű írásaival jutott vissza azokba a magasságokba, ahová itthoni, erdélyi pályafutása idején felküzdötte magát. Lehet Mikes Kelement is említeni, aki az „örök” Rodostóból is Zágont látta – ez egy jó régi történet, de annyi biztos, hogy a számkivetettség fájdalma teremtette meg nála az utókor számára azt az örökfényű prózát, amely levelei által oly kitartóan sugárzik ma is felénk. Sorolhatnánk még számos olyan írót, akik a parancsuralmi időszak utolsó évtizedében távoztak Erdélyből, ám Pannóniába érve nem tudtak jelentőset alkotni, a témáik által idehaza maradtak, vagy pedig – beilleszkedési próbálkozásaik mellett is – képtelenek voltak a korábban megvalósított értéket, minőséget felmutatni. Úgymond elsorvadt bennünk a talentum. Kifulladtak. Elsüllyedtek a magyar középszerben. Nyilvánvaló, hogy kivételek is vannak bőven. Ilyen – immár nem kényszerű – áttelepedések később isvoltak, napjainkban isvannak. Nem ideológiai kényszer, jórészt a kalandvágy, a konjunktúra, illetve a családi helyzet sarkall és késztet pillanatnyilag is országváltásra többeket. Ebben a megváltozott, nyitott (?) világban azt szoktuk mondani, hogy a kulturálisan egységes Kárpát-medencében egyetlen magyar irodalom létezik. Lehet jönni-menni, de íróember legyen a talpán, aki sérülés nélkül képes élettér, lakóhelycsere közben változni és változtatni. Más helyről más szögben látni. Jelen pillanatban is folynak ilyen állandó lakhely- és országváltoztatással járó életút-projektek. Több-kevesebb eredménnyel.Murányi Sándor Olivér  esetében sikeresnek érzem az áttelepedést. Amint magánemberi megnyilatkozásaiból, de itteni írásaiból is kiderül – hiszen egyértelműek az önéletrajzi vonatkozások – megvetette a lábát a Duna egyik szigetén. Életvitelszerűen ott él a nagy folyam közepén, Szentendre magasságában. Ez az állapot azonban nem eltávolítja a háta mögött hagyott kisvilágtól, hanem inkább összeköti. Az itt szereplő írások tanúskodnak a vízen tett utazásairól, fel s le, hiszen eljut oda is, ahol a folyam „a tengerbe torkoll”. A halak, pontosabban a harcsák ürügyén.

Különösebben nem vagyok oda a horgászatért, nem is gyakorlom ezt a foglalatosságot. Úgy vagyok vele, amikor hallok bizonyos beszédfoszlányokat a kocsmákban vagy baráti társaságokban, hogy sokan pótcselekvésként élik meg, egyfajta primitív ösztön tovább-éltetéseként, és meg vagyok győződve arról is, hogy a zsákmány nagyobb része csak mese. Emlegetik ugye a halász-sublert, s azt is, hogyan kell róla leolvasni az adatokat. Viszont vannak őszinte horgászok, akik nem dicsekednek semmiféle zsákmánnyal, hanem bevallják, hogy élvezetből, sportból horgásznak, és tulajdonképpen nem visznek haza semmit, fogjanak bármekkora halat, mindig, minden példányt visszaengednek a saját életterükbe. Legfeljebb fotókat készítenek róluk, hogy dokumentálják. Egyébként a szerző is vall ilyen gyakorlatról, maga is él ezzel a lehetőséggel.

Túl a halakon, történetesen a harcsákon, én úgy gondolom, hogy az író számára a horgászat, a sport egyfajta ürügy és eszköz ahhoz, hogy ki- és megélje, felmutassa sajátos alkotói habitusát. A halak kötik össze a valósággal, a világgal. Egyrészt megjelennek a történetekben távolba szakadt testvérei, akikkel olykor csónakban, folyóparton szerveznek találkozásokat. Másrészt pedig eljut külföldi folyókra, más kulturális közegekbe is. Ami különleges értéket ad írásának, az bizonyos archetípusok bemutatása, olyan emberek alakja, jelleme, portréja villan fel – ’Színész’, ’Révész’, ’Király’ –, akikkel a maga mostani környezetében,a szigeten vagy Budapesten találkozott. Hallal és hal nélkül. Hogy legyenek még rétegek, belopja a novella-folyamba nagyapa alakját is (Partium), és emlékként bevillan az egykori jeges tutajozások emléke, amelyek a jégzajlásos Nagyküküllőn történtek (Székelyföld). Végül is ez a kis folyó benne van a dunás történetsorban. Jól illeszkedik. Hiszen a Küküllők vize eljut végül a nagy folyamba és a tengerbe. Néhol esszészerű eszmefuttatások, olvasmányélményekre való utalások, olykor oral history-szerű betétek szabdalják írásait, de ettől egyik sem válik soha szaggatottá. Nem fárasztó, inkább üdítő mellékzöngék, csak gazdagítják az alkotó kosarát. Novelláról novellára haladva, mintha vízből kiálló biztos köveken lépkedne, egyszer csak arra eszmél az ember, hogy átért a túlsó partra, s máris vége a kötetnek. Regényként is értelmezhető a külön is jól megélő, egyéni lábakra helyezhető írásokból összeálló novellafüzér. Az otthonra találás és az összetéveszthetetlenül kiforrott írói hang létrejöttének dokumentuma így, negyven  után, immár ötven felé. 

Simó Márton, Irodalmi Jelen, 2022. október 23.

 

Abban, hogy a Duna megihlet embereket, semmi különös nincs. Sokakkal megesett már. Érted, ott hömpölyög az a ménkű sok víz a lábad előtt, messziről jön, messzire megy, kultúrákat köt össze, te meg akkorka vagy a partján, mint a homokszem... az a minimum, hogy legalább egy négysoros verset írsz hozzá, lehetőleg a „folyó/hajó” rímpár mellőzésével. No most Murányi is ilyesmit szándékszik tenni: mondana pár szót kapcsolatáról a folyammal – mély tisztelettel, szerelemmel. A végeredmény azonban meglehetősen eklektikusra sikeredik.

A természetleírások például helyenként igazán élményszerűek. Plasztikusak, érezni bennük a fák susogását, a víz morajlását. Az anekdoták is tulajdonképpen ügyesen vannak fazonírozva. Kár, hogy gyakorta átcsúszik az egész valami túlhabzó szentimentalitásba. Talán a szerző nem tudja kontroll alatt tartani saját érzelmeit, esetleg nem is akarja: hagyja magát hömpölyögtetni általuk, mintha maga is uszadékfa lenne a Duna végtelen vizén. Ami metaforának szép, a baj csak az, hogy ettől egyes történetlezárások olyanok lesznek, hogy az embernek kedve támad a facebookra posztolni őket valami naplementés képre applikálva.

Meg hát az egotripek. Komolyan mondom, nem értem, miért kell vagy ötször elmondani, hogy „már harmincnégy éve gyakorlom a harcművészeteket”. Mit akar ezzel közölni a szerző? Hogy ne merjek három csillagnál kevesebbet adni a könyvére, mert jön a pörgőrúgás? Milyen értelemben növeli az olvasmány értékét ez az információ? Sejtem, hogy a szerző önképének ez szerves része – de miért kell ezt ilyen nyomatékosan a számba rágni? Lehet, Murányi úgy véli, hogy a harcművészi tapasztalat garantál egy látásmódot, ami értékesebb, mint egy mezei drogériapénztáros tapasztalata? És ezt nem elég a szöveg minőségén keresztül érzékeltetni, hanem külön le kell szögezni? Nem tudom. Engem idegesített. Ilyenkor azt éreztem (és néha máskor is), hogy a szerző titkon nem is annyira a Dunáról akar beszélni, hanem inkább saját magáról. A Duna meg hadd folyjon csak mögötte.

Nem akarok azért túl szarkasztikus lenni. És nem csak a szerző harcművészeti képességei miatt. Hanem elsősorban azért, mert időnként tényleg szépen megformált szöveg ez, ami törekszik egy átélt élmény tolmácsolására. Vannak disszonanciák, az igaz. De ha valaki szeret vízparton ülve révedezni, bizonnyal kedvét leli benne.

Járvás Péter, www.goodreads.com, 2022. augusztus 03.

KÖNYVBEMUTATÓ MARATON

 
2007 végi könyvbemutató maraton a Bulgakovban

 
Hármas könyvbemutatóra került sor csütörtök este a Bulgakov kávéházban. Muszka Sándor, Murányi Sándor Olivér és Bálint Tamás kötetei kerültek terítékre az év utolsó irodalmi összejövetelén. Az estet Murányi Tóni és zenekara dallamos produkciói tették hangulatossá. Az Erdélyi Híradó évzáró irodalmi estjei, könyvbemutatói mindig tartogatnak kellemes meglepetéseket az érdeklődők számára, ez most is hasonló képpen történt. Orbán János Dénes az est „inkvizitora” és házigazdája humoros hangulatú „moderáló szövegekkel” mutatta be a szerzők életét, költői, írói pályafutását.Az első szereplő Bálint Tamás első kötetes szerző volt. Bálint Tamás művei nem ismeretlenek az irodalom kedvelők számára, számos írásával találkozhattunk a Helikon, Irodalmi Jelen hasábjain. Jelenleg a BBTE közgazdaság szakán végzi tanulmányait.A pap leánya, birtokostul kötet sajátos jellemzője a líraiság. A három ciklust magába tömörítő kötet igencsak élvezetes olvasmány élmény, mint ahogy erről az elhangzott versszemelvényeknek sikerült meggyőzniük az egybegyűlt közönséget.„ Elképzeltzem ezt a néhány sor egy kötetben, melyet barna csomagoló papírba csavarva cipelek ki a nyomdából az autóig, és életemben először érzem, hogy súlya van annak, amit írok.” – olvashatjuk a kötet hátulján lévő fülszövegből.Bálint Tamás A pap leánya birtokostul című kötete az idei év Debütt díját nyerte meg.Az est második „ áldozata” is hozott magával néhány meglepetést. Murányi Sándor Olivér Felnyomták a szentnek című novellás kötete érdekes stílusú írásokból áll össze, az eredeti humorral megfűszerezett novellák ezek. Megtudhatjuk, hogy milyen a pehelysúlyú zseni, milyen egy igazi költő, vagy éppen egy férfiú. Murányi Sándor Olivér izgalmas életútat járt be, amíg elért az irodalom világához, tudtuk meg a Orbán János Dénes felveztő szövegéből. A gyulafehérvári teológia padjaitól a két dános harcművészig, a bölcsésztan hallgatótól a költőig és családapáig valóban sok minden történhet egy emberrel. A szerző a könyv ismertetése mellet a karaté világából is adott ízelítőt az érdeklődőknek. A rövid harcművészeti produkció után egy kalotaszegi legényest is eltáncolt.Muszka Sándor Mi nem lóg ha áll kötete zárta a könyvbemutató maratont.A szerző nem ismeretlen az irodalombarátok számára, hiszen Ennyi ha történt című verses kötete kivívta magának a sikert. Első kötetéről kilenc darab pozitív kritika szól, s a felolvasott második kötet részletei azt bizonyítják, hogy erről is fog szólni jó néhány pozitív vélekedés. A kötet érdekessége, hogy félig lírai darabokból, félig novellákból áll.A szerző elmondása szerint az egyszerű és szép dolgokat szereti. Versei valóban az egyszerűről és szépről szólnak sajátos, erdeti stílusban. Novellái fiktív, de néhol valóságos, élerajzi ihletésű témákat dolgoznak fel, humoros, olvasmányos történetek.Az est hangulatát „megpendítő” Murányi Tóni és zenekara mint az ünnepelt szerzőknek,mint a közönségnek kiválló hangulatot szolgálattak. Elmondhatjuk hogy tartalmas év végi estnek lehettünk résztvevői.

Molnár Melinda , Erdély.Ma

 

SZENTSÉG ÉS NEMISÉG

 

Farkas Wellmann Éva

Szentség és nemiség, sajátos alakváltozatokkal

Murányi Sándor Olivér: Felnyomták szentnek. Erdélyi Híradó Kiadó, Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár 2007

Ritka esetekben találkozni kortárs debütköteteknél ennyi tudatossággal, bátorsággal és izgalommal, mint jelen könyv olvasásakor. Murányi Sándor Olivérnek nagy eséllyel sikerült meglepnie elszórt szövegeinek korábbi olvasóit is. Mindezt tette úgy, hogy a fent említett tulajdonságok minden mesterkéltség nélkül szövik az írások egymásutánját az utóbbi évek egyik legeredetibb, legsajátosabb hangú szövegegyüttesévé.
Karakteres, jól megkonstruált történetek ezek, amelyeknek olvasása során igen jelentős részben kiegészül az olvasói élmény a saját alkotómunka örömével. A szövegek minden információt tartalmaznak, de sosem terjengősek, mondatai nagyon rendezettek, letisztultak.
Életszerűek a témái, de még inkább ezt lehet érezni azok sajátos feldolgozási módjával kapcsolatban. A felületes olvasó számára meghökkentő lehet ahogyan Szent Ferenc vagy Antal otthonosan mozog ugyanazon könyv történeteiben, mint a remeteséget a maga módján értelmező férfi, a kisvárosi önjelölt zseni, a bűnöző vagy éppen a visszatérő Jézus . A karakterek úgy fiktívek, hogy megalkotásuknak ára nem a valószerűtlenség. Murányi igen pontosan ismeri "hőseit", sőt szerkezeti tökéletességre is törekszik. Nem tesz funkció nélküli kitérőket, vagy ha mégis úgy tűnik, utólag minden bizonnyal a játék részévé teszi az olvasó becsapatásának történetét is. Ez a valóságjelleg teszi, hogy még vonzáskörébe sem kerül Murányi a különben igen hívogató, nem egy alkotót rászedő közhely-kényszernek. Amikor a legyezőhorgászról ír, ott pontosan érezzük: szinte a szövegnek is feltehetők e különleges szenvedéllyel kapcsolatos kérdéseink, a falusi mozivetítésnek pedig minden apró részletét magunk elé képzelhetjük.
Murányinál a vallásosság, de még inkább az egyénileg átértelmezett szentség vegyül a szexualitással (és szükségszerűen annak vallásos alakváltozatával, a paráznasággal). A szerzőt ért legtöbb vád éppen ennek a kettőségnek a termékeny művészi megképződésétől tekint el. Egyfelől a könyv túlzott férfiassága, másfelől túlhajszolt szexualitása miatt szokás hibáztatni Murányi Sándor Olivért. A két – egymásból eredeztetett – vádpontot azonban szintén két, a szöveg jellegéből kikövetkeztethető ellenérvvel vélem megtámadhatónak. Mindenekelőtt az, aki a kötetről mint egységről nyilatkozik általános érvénnyel, az minden valószínűség szerint nem olvasta a könyvet. Ha olvasta volna, minden bizonnyal emlékezne arra a fejezetválasztó lapra, amely két, egymástól tematikailag független, nagyobb részre tagolja a történeteket. Ilyenformán a vádpontok is elsősorban a második fejezetre, a "pornóprédikátziókra" lehetnének vonatkoztathatóak. Másfelől ezek a szövegek – már műfajmegnevezésükből adódóan is – olyan mértékben vegyülnek a vallásossággal, hogy bizonyos pontjain az olvasásnak természetszerűleg tevődik fel a kérdés: vajon a szexualitás részletezéséért, avagy a szent tartalom grotszk megvilágításba helyezéséért íródtak meg ezek a pornóprédikációk? Különös, ám mégis természetszerű vegyüléke ez a nemiségnek és az emelkedettségnek – csupán a hátborzongatóan elfogulatlan életszerűség okán. A legyezőhorgász című szövegben található az az egyetlen mondat, amely fölöslegesnek tűnt ebben a könyvben. A legyezőhorgásznak feltett kérdésre, hogy miért horgászik, érkezik a válasz – nem kevés költőiséggel –, hogy: "– Te miért alszol, és egyáltalán: miért lélegzel?" Aztán szerzőnk magyarázkodni kezd: "Így mondta el az öreg lord, hogy életét jelenti a horgászat." A műfajjal természetesen megmagyarázható ez a minimális redundancia, azonban olvasott szövegben bizonyos mértékben a befogadói képességeket alábecsülőnek mutatkozik. Murányi Sándor a könyv egyik bemutatóján azzal "védte meg" – amúgy igen szellemesen – novelláinak túlzottan maszkulin hangnemét, hogy ő nem nő, ezért bocsássanak meg, ha nem tud úgy írni, ahogy ezt egy nő tenné. Írásait olvasva ebben nagy mértékben igazat is lehet adni neki. Egyetlen részlet nem stimmel: ha már a nemek harca beleszövődik történetünkbe, hozzáfűzném: kijelentésének megfelelően valóban nem tud úgy írni, mint egy nő. Értem ez alatt, hogy amit a nő szemszögéből igyekszik láttatni, kevésbé tűnik hitelesnek, sikerültnek, mint a saját, pontos, akár túlontúl is férfiasnak vélhető állításai.
Az első rész egyik reprezentatív darabjában, a Pér ugrik rohanó patakban címűben, a horgászatot mint ősi ösztönt értelmezi át: a rohanó patak partján hangzik el a halálhír és a születés híre. Murányi ironikusan fordul saját kijelentéseihez is, és a horgászat újból meg újból megismétlődő rítusa az emberi becsvágy és lemondás szerkezetében hasonló típusú gesztusával kerül megérdemelt közösségbe. A folytonosság csodásan megmásíthatatlan jellegének tökéletes képe a befejezés: "mert tudja, nincs két egyforma pér, de mindegyik nagyon gyorsan tud menekülni, az Alkalom pedig vissza nem tér."
A medvepásztor történéseinek részletei egyenként is elbeszélés-témák lehetnének: az Erdélyben pénzért vadászó német kocaturista esete, az először hajtani induló fiú, majd a fizikailag tönkretett külsejű, majd lelkileg megalázott nyomorult ember vívódása, az elcsúfított társát elfogadni nem tudó lány döntése... A groteszk és az ironikus határán egyensúlyoz a gesztus, amellyel a Vadászok Országos Szövetségének Elnöki Tanácsa kárpótlásul a balesetért egy medve ingyen kilövését engedélyezi a baleset után a szerencsétlen fiatalembernek. A fennkölt, a tragikus és a meg-nem-éltségből fakadó megfoghatatlanság együttesét idézi meg az olvasóban a mozdulat, mellyel a levelet megsemmisíti az írás hőse. És a végtelenül pontos, lelkiismeretes elvarrása a szálaknak: "Megértette, hogy senki és semmi nem hibás, s mindennek, ami él – a saját életének is – egyetlen célja van: a lehető legvégső időig megmaradni és megújulni. – Túlélted. Mit akarsz még? – suttogta magának gépiesen. – Aki túlél valamit, az megnyerte a saját perét, nincs joga és oka vádaskodni..." Azzal, hogy ez a kijelentés a zárórész környékén ilyenfajta távlatát nyitja a továbbgondolásnak, úgy tűnik, Murányinak valami sokkal több sikerült annál, mintha oldalakon keresztül taglalja ezen sorok értelmezését. Az egyéni alkotómunka során a megfogalmazott hiteles "történet" sajáttá minősül: a játék terébe invitálja olvasóját, épp csak a szabályok ismertetésével. Majd nagylelkűen megosztja a teremtés örömével járó izgalmat is.
Rendkívül szellemes, élvezettel olvasható darabok a Pinufiusz Apáttól származó pornóprédikációk. Murányi nem fél érthetően, izgalmasan írni, sőt, humort, cinizmust csempészni szövegeibe – s kísérletei az esetek jelentős részében telitalálatok. A csípős megjegyzéseket még érdekfeszítőbbé teszik az esetenként "kívülről" ismerős utalások, s ez abban az esetben is így van, ha a valóságban mégsem tudjuk pontosan azonosítani az analógiákat. Talán amiatt, mert általános érvényű felismerésekkel van dolgunk, melyek jócskán túlmutatnak egy-egy való élethez kapcsolható vonatkozáson. A "megfeleltetős" szövegek sorában egyébként a Jézus és a tizenkét violátor című minden bizonnyal a legfergetegesebb.
Kíméletlen, szarkasztikus, és játékosan nevettető stílusa megkülönböztethetővé teszi kortársai között, azért is, mert ezen túlmenően: témái sosem erőltetettek, a szöveg nem szétírt, és nem olyan értelemben provokatív a szöveg, hogy az olvasó virtuális kezét elengedje. És vigasztalja a szerző erkölcsét féltőket "saját" mondata: "ha túl közel kerülünk a bűnhöz, az egy idő után elhagy bennünket". Örömmel teszem hozzá mindehhez annak, aki nem tudná: Murányi Sándor Olivér jelen kötetével elnyerte a 2007-es év Avantgarderobe-díját.


Irodalmi Jelen, 2008. április

 ZORDOK, A SZÉKELY SZAMURÁJ. KÉJPRÓZA
 

Tisztázzuk: a regényből sem az nem derül ki, hogy Zordok székely lenne, sem az, hogy szamuráj. A huszonegy fejezetre, formagyakorlatra tagolt könyv hetedik fejezetétől az viszont igen, hogy a Zordok csakugyan kéjpróza.

Honos erdélyiek és arrafelé ismerősek azonosíthatják a regénybeli hegyet a Hargitával, a kisvárost Székelyudvarhellyel, a két másik várost pedig Kolozsvárral és Budapesttel, de csak Párizs meg pár nyugat-európai város van néven nevezve. Ha Zordok jeleníti meg szimbolikusan a székelységet, akkor eléggé felemásra sikerült. Ha elfogadnám, hogy Zordon székely, akkor a könyv szerint a székely magának való, nem túl bonyolult lélek, minden fehérnépre ugrik, és e téren – ha kell, ha nem – kiválóan teljesít. De a székely mivolt indifferens a regényben.

Ha Zordok szamurájnak véli magát, nem jelent egyebet, minthogy vagy ő tévedt el az időben, vagy benne tévedt el valami. A szamuráj ugyanis legelőször is fegyelmezett katona, életformája az, hogy vakon szolgálja urát. Zordok azonban nem harcos, hanem egy helyét nem találó fiatalember, aki harcművészetet, azaz hobbisportot gyakorol a mi korunkban, a mi fertályunkon – azt mesterszintre fejleszti, és harcművészként akarja az életét leélni.

De mindezek miatt még jó is lehetne a könyv.

Mert jól indul. Úgy indul, mint egy klasszikus (Hermann Hesse-i) regény. A keretes szerkezet szerint egy idősödő professzornak elemi élményt jelent a találkozás Zordonnal, a kevés szavú fiatalemberrel, és Zordon naplója alapján megírja a regényt, élete főművét. Az olvasóbarát módon fejezetekre és eligazító fejezetcímekre tagolt regénybe kurziválva beleilleszti Zordonnak azokat az elmélkedéseit, amelyeket amaz élőszóban mondott el. 

Eszerint Zordok eredményes katolikus neveltetése miatt ferences szerzetesnek készül, beiratkozik a kisszemináriumba, szívét-lelkét adja. Rendkívülisége korán megmutatkozik: egy tanulmányi kirándulás során megmenti a római pápa életét, s mert apró gyermekkorától tanulja a harcművészetet, néhány szeminarista társával edzésben tartja a testét is. Fölvillan a legfőbb kísértő, a nő, de Zordok mélyen elkötelezett. „Ha döntened kell Isten és egy nő szerelme között, ne áltasd magad: a nő szerelmében is ott van a Mindenható, de nem a te számodra, mert téged többre hív, a feltétlen és teljes önátadásra, hogy egyedül Neki élj, Érte lélegezz, Őt szolgáld.”

Aztán váratlanul mégis a nő mellett dönt, elhagyja a rendet, végigkínlódja a brutális katonai szolgálatot, majd esküvő, s egy remekül komponált groteszk jelenetsor a nászéjszakáról: míg az ifjú pár egymásé lesz az egyik szobában, a lány apja féltékenységében szétveri a konyhát, a lakást, a nász csúcspontján éppen a nagyszobaszekrény zúzatik szét. (Ennek lesz majd később gyöngébb pandantja az Arankával a gimnázium könyvtárában folytatott eszeveszett numera.)

S innentől nemcsak a főhős élete változik meg, de mintha egy másik regény folytatódna a főhős egy másik énjével. Zordok megismerkedik nagyvárosi, finnyáskodó, vega sógorával, féltékenységi rohamában belenyomja a fejét a töltelékhúsos tálba: „Legalább egyszer az életben táplálkozz rendesen, bazmeg!” A családi botrány elől meglép, egy íróféle ismerősével kocsmáznak, fölszednek két egyetemista lányt, éjjel az albérletben Zordok az egyik alvó lányra vehemens férfiassággal rámászik, rendőrségi körözés – de kiderül, csak a poéta cimborák ugratják, semmi gond, jó kis kaland volt. Zordok ekkor már „kurvapecér, okleveles bajkeverő, pofonok prófétája” hírében áll.

A ruhagyári segédmunkát megunja: „Ha az ember nem tudja, mit akar kezdeni magával, és önbizalom-hiányban szenved, növesszen hosszú hajat, és legyen egyetemista. Megszabadul a munkától, hivatalosan is naplopóvá válik, játszhatja az értelmiségit.”  Kétlakiság, feleség otthon, ő távol, válás. Zordokot most már vegytisztán csak két dolog hajtja: a farka meg a harcolhatnékja. Két kapitális numera meg bunyó vagy szabályos karate mérkőzés között rendszeresen arról elmélkedik, hogy ő tulajdonképpen művész, mégpedig harcművész, a stupid világ pedig nem érti a harcművészet szakrális lényegét (hogy ő maga léha lenne, meg sem fordul a fejében).

Sem nevelődésnek, sem önkeresésnek nem nevezném Zordok történetét, mint inkább ámokfutásnak. Vannak a vegyes rendű és rangú cimborák: sportklubtársak (szakszerűen, hosszan és unalmasan részletezett) karate mérkőzések, hogy mester legyen, majd pedig versenybíró, vannak régi szeminaristák, akik vagy megmaradtak a hitükben vagy nem, és vannak a felfuvalkodott, öntelt, léha múzsafiak (ifjú költők, írók). Vannak kalandok: rabsicolás a halastónál, kiruccanás Párizsba, bravúros néptánc produkció a falusiak előtt, érzelmes találkozás a természettel, máskor egy totál autókarambolt, vagy éppen egy kárpáti medvetámadást él túl, infantilis heccek.

És vannak a nők, a párzótársak. Elég hamar nyilvánvaló lesz az olvasó számára, ha nőnemű lény kerül Zordok útjába, sipp-supp nagy (pornográf) baszás lesz azonnal. Mert érzelem, kötődés, dilemma nincs, csak az ágaskodó farok parancsa, meg a nő(stény) faszéhsége. Mindegy, egy jó barát szalmaözvegy húga, termetes kurva, szegény özvegyasszony vagy bárki. Majdnem kalandja lesz egy öreg homoszexuálissal is, a könyv végén pedig egy dúsgazdag szex-fetisiszta nagyvárosi hölgyeménnyel. Különben a nők-férfiak mind egyformák: a vonzó nőknek általában seggig érő hajuk van, a párzó férfiaknak meg szőrös seggük. A nőképet Zordonban az áhítattal tisztelt Mester  is táplálja: „Ha tetszik a nő, elmész vele, és ha engedi, ötször-hatszor megbaszod, ahányszor csak akarja. Mindent kipróbálsz rajta, amit férfiúi fantáziád diktál. Szétkúrod a seggét, és orrba-szájba szoptatod. Aztán lefordulsz róla, és elfelejted. Visszamész a családodhoz.” De család már nincs, a selyma fotós filozófiája tetszetősebb: „Körülbelül négy év alatt fáraszt le a férfi teljesen egy nőt. Ilyenkor már ki kell rúgni őket, nehogy fordítva történjen. Előtte azonban mi a fasznak cserélgetni az asszonyokat, egy süt-főz itthon, a többivel hobbizol. Amúgy én társadalmi nyomásra lépek félre, hogy a nők ne mondják: buzi vagyok. Havi két félrebaszás belefér.”

Zordok is cserélgeti a nőket, s jelezvén, hogy érzékeny lélek, ilyenkor könnyeket ejt, és mélységesen sajnálja önmagát, hogy lám, megint egyedül maradt, ez az ő útja, keresztje stb. A regény vége felé az egyik elcsábított barátnő pasasa néhány verőlegénnyel rendesen félholtra veri – az olvasó végre föllélegzik: ezt érdemli, és még ennél is többet. Aztán Zordok sem marad rest, a vetélytársat az édesanyja szeme láttára döngeti véresre. Mert „A harcos nem áll bosszút senkin, de adósa sem marad senkinek. […] Nem bérelt hiénákkal verettem el, hanem egymagam válaszoltam, véres verésre véres veréssel. Nem érzett lelkiismeret-furdalást.”

Ahogy kiteljesedik a regény, úgy válik az olvasó számára egyre nyilvánvalóbbá, hogy Zordok nem Goldmund (miként utalás történik a narzissi és goldmundi sorskarakterre), ő csak átgyalogol a világon, hogy valami homályos férfieszményt valósítson meg, s inkább éretlen, kiürült, öntelt, gőgös koravén kamasz, mintsem helyét kereső fiatalember.

Ahogy haladunk előre a regényben, úgy szaporodnak az írói figyelmetlenségek is (következetlennek tűnik az idő-eseménysor párosítás), a kidolgozatlan részletek (medvetámadás), a szervesületlen epizódok (a múzsafiak tábori életében a színész-epizód, az Aranka-kaland), a lapos közhelyek és a közönséges megnyilatkozások, mint: „Nem általánosítok, de sok színészt mindig is utáltam. […] Szarás közben is a színpadon érzik magukat, attól akarnak különlegesnek látszani, hogy férfiánuszokra hajtanak, akár az ókori görög arisztokraták. Lepusztult albérletekben laknak, és gyakran kérnek kölcsönt, amit elfelejtenek visszaadni. […] Apámtól tanultam: aki embernek szar, művésznek is az…” Stílusát egyszerre jellemzi a kellemkedő finomkodás és a vulgáris nyelvhasználat. A sűrű farok, dugás és hasonló szavak használata a legtöbbször motiválatlan. Az olyan mondatok egy öreg paraszt szájából, mint: „Manapság valami majomtáncot járnak gyerekeink a bálokban. Csimpánzként billegetik hátsójukat valami dallamtalan zenére, amelyből csak a dobritmus hallatszik, a pontokat, sajnos, nem tanulták el apánktól” nem a nyugatosok nyelvi kifinomultsága, hanem finomkodás, póz, manír. Ahogy manír és póz, hogy a főhős gyakran kezeibe (sic!) temeti arcát, hogy gyakran elérzékenyül és könnyeket ejt. Aggályos a páros testrészek indokolatlan többes számú használata: szemei, kezei („könnyekkel szemeiben állt föl”; „ökölbe szorították kezeiket”) a határozott névelők rendre elhagyása („Anikó a történtektől ájultan zuhant lovak elé” – t.i. a saját lovai elé) stb. A stiláris hibákat figyelmes kiadói szerkesztő kijavíthatta volna könnyedén.

De csak a stilárisakat.

Pécsi Györgyi, Székelyföld, 2014. augusztus

 

A RÓZSA NÉVBEN ÉL CSAK

(Murányi Sándor Olivér Zordok a székely szamuráj című regényéről)

„irodalomról nem esett szó”

(M. S. O.)

      Lehetséges, hogy az Előretolt Helyőrség irodalmi műhely történetében – melyet sorok írója folyóirat, kiadó és szerzői társulás formájában is igen régóta kíséri figyelemmel – új fejezet kezdődik Murányi Sándor Olivérnek a pozsonyi Kalligram Kiadónál megjelent első regényével. Ugyanakkor az is lehetséges, hogy nem történik semmi. Remélhetőleg a recenzió befejeztével válasz születik erre a kérdésre. Murányi Sándor Olivér az Előretolt Helyőrség első szerzőinek örökségét folytatja, amikor fel meri vállalni a provokátor szerepét új könyvével. Csakhogy amíg az alapító atyák (és László Noémivel anyák) a 20. század első feléből itt maradt, a szó kevésbé jó értelmében megmerevedett hagyományokkal szemben provokálták az erdélyi és jóval kisebb mértékben a magyarországi közvéleményt, addig Murányi éppen az azóta (és nagyrészt az Előretolt Helyőrségen felnőtt) olvasók (és szerzők!) által alakított elváráshorizontot próbálja vertikálisan is tágítani. Teszi mindezt elsősorban az említett szerzőgárda eredetileg megragadott fegyvereivel: a paródiával, a parafrázissal, az allúziók hálójával, a már nevetségességig vitt referencialitással. S nem véletlen, hogy Murányi prózája kapcsán a fegyver kifejezést használom. A fikció és az alkotás szintjén egyaránt harcművészről van szó, de, hogy mit is jelent pontosan ez a kategória, azt újfönt későbbi kifejtésre hagyja recenzióm.

      A mű bevezetője, mely egyúttal a harcművészeti filozófiáknak megfelelően in medias res ejti olvasóját a szöveg sűrűjébe igen sokat köszönhet az említett erdélyi művészi közösségnek. Orbán János Dénes Vajda Albert csütörtököt mond című novelláskötetének koncepciója teljes mértékben uralja az expozíciót. Ennek megfelelően a főhős bemutatása-leírása a vérbő posztmodern prózát idézi, főképpen a Júlia néni és a tollnokot író Mario Vargas Llosáét. Zordok olyan mértékben megfelel a főhősökkel szembeni hagyományos archetipikus elvárásoknak, hogy az nevetséges, pontosan, mint Pedró Camacho, Llosa „hőse” esetében. Ráadásul ezúttal is kíméletlen paródia sújtja az autobiografikusság közvetlen kísérletét. Mielőtt azonban az olvasó behatolna a műbe, ahogy a főhős az ősrengetegbe (jelentsen ez erdőt vagy női testet) meg kell állapítani, hogy a művészregény, illetve erdélyi hagyományokra való tekintettel inkább: a művészkedést kipellengérező regény, illetve próza kettős forrásból táplálkozik a jelenkori erdélyi magyar irodalomban. Orbán János Dénes elméleti alapításának köszönhetően Jorge Luis Borgesnek a dilettantizmussal és a műalkotással kapcsolatos kétségei (a szerző Az Alef, illetve Pierre Menard a Don Quijote szerzője című műveire utalok ezúttal) rendkívül termékenyítő módon épültek be ebbe a hagyományba (OJD-n kívül Nagy Koppány Zsolt első, Arról, hogy milyen nehéz című kötetét hoznám példának), másrészt a két világháború között alkotó Karácsony Benő művészregényeinek (Napos Oldal, A megnyugvás ösvényein) olvasói tapasztalatai sem múltak el nyomtalanul, amint az például Kelemen Hunor A madárijesztők halála című kisregényében is megmutatkozott.

      Zordok regénye a közép-európai és latin-amerikai posztmodern regényeknek megfelelően indul: nem a főszereplőről tudunk meg értékes információkat, hanem családtörténetet olvashatunk, még akkor is, ha az Előretolt Helyőrség posztmodern utániságában kizárólag töredékes lehet ez a családtörténet. Nagyon keveset tud meg az olvasó Zordok születése előtti történetéről, azonban ez a tudás mennyiségileg és minőségileg megegyezik azzal, amit Zordok saját sorsa szempontjából fontosnak tart, és amit egészként egyáltalán befogadhat az olvasó. Ez a szöveg egyáltalán nem keresi az olvasó kegyeit, s ez mai irodalmi közéletünkben üdvözlendő. A felületes olvasó rosszul sikerült cyber-fantasyként értelmezhetné a szöveget, ahol minden férfi szuperhős, minden nő kéjnő, a többiek pedig csupán ostoba rabszolgák, a valóság azonban sokkal bonyolultabb és ezért egyszerűbb: „A harc ott kezdődik, ahol véget ér a félelem.” (15.) Ezt a mondatot bárki leírhatja, megértése viszont tapasztalatot föltételez. Nem véletlen a főhős sorsának kettőssége. Az, hogy kezdő harcművészként szeminarista, majd kiugrott szerzetes lesz, a jelenkori európai kultúrában talán nem kudarc, hanem szükségszerűség. Zordok öt-hétszáz évvel ezelőtt még Tomori vagy Ugrin érsekként küzdhetett volna hazája függetlenségéért férfiúként, harcosként, szellemi emberként és mártírként, mára azonban az Orbán János Dénes által több művében leírt szoknyapecér kétes dicsősége maradt az értékek visszavonódásának korában élő harcosnak. Ebben a mozzanatban is benne rejlik azonban a harc szakralitása, mely átértelmezhetővé, illetve negligálhatóvá teheti a blaszfémiát. A távoli Kelet harcos szerzeteseinek sorsa tükröződhet Zordok vándor sorsában, különösen talán Miamotó Muszasi kardművészé, aki a borgesi mintáknak megfeleltethetően olyan magas szintre fejlesztette a műalkotással szembeni alázatát, hogy a dilettantizmus kirekesztő bélyegét is hajlandó volt magára venni annak érdekében, hogy művészetté változtatott élete mögött mindörökre elrejthesse személyiségét. Ez az aktus megegyezik a 42 rónin történetét Az aljasság világtörténetében újraíró Borges esztétikai alapállásával. Ugyanakkor a regény befogadását számomra jelentős mértékben megnehezítette, hogy a főhős személyiségével összhangba hozható  természetleírás szinte egyáltalán nem jelenik meg a műben. Az elmúlt kétszáz év bőven adott a magyar irodalomnak olyan szerzőket, akik a természet iránti tiszteletüket-szeretetüket árnyaltan voltak képesek kifejezni. Zordok regénye ebből a szempontból kívánni valót hagy maga után. bár többször megkísérli leírni a háborítatlan természetet. Murányi Sándor Olivér Felnyomták szentnek című novelláskötetében sokkal sikeresebben tudta a rövidprózában ezt a törekvést megvalósítani. A folyamatos referenciák fölülolvashatóságát, és kritikai olvashatóságát azonban sikeresen szolgálják a regény tér és idő leírásai. Amellett, hogy jól fölismerhető erdélyi és magyarországi helyszíneken játszódik a cselekmény, az elbeszélés mindent megtesz azért, hogy a behelyettesítés fölületes értelmezői munkáját összezavarja, tökéletesen lehetetlenné tegye. Néhány példát érdemes tekinteni erre vonatkozóan: Zordok és Anikó föltehetőleg Budapestről indulnak az egy óra távolságban lévő hagyományőrző faluba vasúton, ez a falu azonban minden bizonnyal a mezőségen található. Zordok nyilvánvalóan a pesti West Enden üldözi a tolvajt, ahol megjelenik a költőfejedelem, s pár perc múlva már kolozsvári lakásán vagyunk Zordokkal együtt.

       A ’80-as évek végén Erdélybe látogató anyaországi magyar, ha nem volt annyira tudatlan, hogy rácsodálkozzon arra, hogy „Romániában is beszélnek magyarul”, azon lepődhetett meg, hogy a szellemi berendezés, magyarán a könyvek, pontosabban a könyvek sokasága, sokkal magától értetődőbben része a családi környezetnek, mint egy anyaországi öntudatos, szocializmusban kiművelt emberfő vezette család esetében. Ez a szellemi berendezés válik ironikusan a bútorzat részévé Murányi prózájában, mégpedig úgy, hogy az erdélyi magyar kultúrából kilépve, összmagyar jelenséggé válik a logosz fölhalmozásának és ezzel párhuzamosan felejtésének léttapasztalata. Mintha a múlt század második felének kárpát-medencei magyar kultúrája egyetlen riasztó alexandrinizmusban roppanna össze Zordok életének villanásnyi ámokfutásában. Az irodalom a háztartás, a berendezés részévé válik az apósi féltékenységről szóló fejezet kataklizmájában. A dekonstrukció, mely ezúttal konkrétan értett pusztításban ölt testet az iróniának megfelelően szelektál. Először a nép-nemzeti szerzők esnek a pusztítás áldozatául, majd a klasszikus szerzők, végül a kortársak és a lektűr-írók. De míg előbbieket könnyű elpusztítani, utóbbiak annál ellenállóbbakká válnak, minél silányabbak az elbeszélő szerint. Az irodalom azon elvek alapján látszik meghatározódni, melyeket például Berszán István Vida Gábor Fakusz három magányossága című műve kapcsán fogalmazott meg: „a literatúra az erdők mélyén zizzenő falevélből és az útszéli fogadókban összekoccanó borospoharak hangjából indul elvétve az egyetemi tanszékek felé – és nem fordítva.” (69.) Ezzel az idézettel érkezett el az olvasó Zordok regényének origójához. Ez a mű az ezredfordulós művészet eszköztárát használva vonja kritika alá az ezredforduló virtuális valóságát, melynek folyamatos tükrözését némely művészeti törekvések máris magukévá tették. Hol van a helye a plázák és a falusi tisztaszobák szellemileg egyaránt – bár nem azonos ritmusban – kiüresedő világában az irodalomnak? A virtuális valóság hamisságának első megnyilvánulása a regényben Mónika internetes videochate „barátjával.” Az előadás, vagyis Mónika sztriptíz show-ja elsősorban a távoli barátnak szól, de míg csupán virtuálisan vehet benne részt, a voyeur, Zordok lesz hús-vér közönséggé, s a kedves válik – tudtán kívül – voyeurré. Mónika tehát nem Zordokkal, hanem a virtuális valósággal csalja meg ekkor kedvesét, s a későbbi történések ennek folyományaként értelmezhetőek. Zordoknak az irodalommal kapcsolatos későbbi tapasztalatait szintén problematizálja valóság és látszat viszonya, az (önjelölt?) írók körében tett látogatásakor. (119.) A jelenet megírásának zsenialitása abban rejlik, hogy az utolsó pillanatig nem derül ki: Lao-Ce-i értelemben rejtőzködtek-e a művészek, vagy csupán önmagukat adták. Ráadásul a szöveg borgesi formálásának értelmében pontosan ez az eldöntetlenség képezi lényegét.

        Zordok életében többször, többféleképpen találkozik az irodalommal, a művészetekkel. Jim Morrison Père Lachaise –beli sírjánál (síremlékénél?) ismét az irodalom durva leépítésével szembesül az olvasó: a költőt, aki a rocksztár szerep elől menekült Európába, halála után is utolérte a „rajongók” felületes kultusza. Hírneve lírája fölé nőtt, költészetére nem kíváncsi senki, legkevésbé azok, akik kétes kegyeleti helyét látogatják. Ezzel párhuzamosan Rodin gondolkodója a harcművész szoros értelmezésének foglyává válik az ekphrasis során: „Nem értem miért nem tudta megfejteni senki, miről gondolkodhat. A harcról, mely szellemi és anyagi világunk, a létezés fő mozgatórugója.” (128.) Művészet és élet egyrészt szorosan összefüggenek Zordok életében, erre legjobb példa talán falusi kirándulása, s találkozása az idős táncművésszel (137-140.), ugyanakkor a Zordokot körülvevő világ oly mértékben süket a kultúrára-művészetre, hogy képtelen fölismerni azt, még akkor is, ha közvetlen közelében jelenik meg, másrészt maga Zordok az, akinek életét úgy kíséri végig az irodalom és a könyvek, hogy funkcionálisan mégsem jelennek meg benne. Erre az após pusztítása mellett jó példa a könyvtárosnővel való szeretkezés a repülő-pusztuló kötetek között (147-150.), legsikerültebb talán mégis a pláza-beli üldözéses jelenet, ahol a magyar klasszikusokról elnevezett sétányokon rohannak keresztül, de ezek a nevek a kereskedelem templomának falai között semmit sem jelentenek (212-213.). A magyarság és a világ szellemi teljesítményének kiemelkedő alkotásai-életművei kitörlődnek a mű teremtett világából, s akárcsak Umberto Eco, illetve pontosabban Pierre Abélard rózsája, csak nevük marad fönn. Ez a név azonban már nem képes fölidézni azt a tartalmat, amire vonatkozik. Zordok sorsa ebben az értékvesztett világban bontakozik ki. Irodalom és külvilág egymásra vonatkozása folytonos és szoros. Egy formagyakorlaton (fejezeten) belül, bár egymástól szövegszinten és térben-időben egyaránt távol olvashatunk arról, hogy Zordok költő barátja új kötetét lapozgatja (160.), majd a medvével való balvégzetű találkozásakor „agyán átvillant: a találkozás elkerülhetetlen.” (165.) Orbán János Dénes második verseskötetének címe szó szerint megegyezik Zordok idézett gondolatával.

      Tömegkultúra-kultúrálatlanság, művészetek és ősi, művészettel egy szintre hozható tudás markánsan találkozik a jelenetben, melyben Zordok Anikóval moziba látogat, hogy megnézze Jim Jarmush vitatható értékű, de kultuszfilmmé vált alkotását, a Szellemkutyát. Az elbeszélő ellentmondásba keveredik, mikor beszámol arról, hogy Zordok nem szereti a mozit, majd később Jackie Chan olcsó akciófilm-paródiáit említi. (171., 191.) Zordok sebészi pontossággal analizálja a filmet, mely fájdalmasan felületes megjelenítése az ősi keleti harcművészet filozófiájának, végső konklúziója azonban éppen olyan gyerekes, céltalan lázadás, mint a Forest Whitaker által megformált címszereplőé, mikor áramszünetet idéz elő a filmszínházban (171-173.). A költőfejedelemből lett egészség-guru lakására látogatva szembesül Zordok azzal, hogy az önpusztítással együtt az irodalom is eltűnt barátja életéből (216-217.) Ez persze akár közhelyes is lehet, főképp a Karácsony Benő- vagy a Kelemen Hunor-féle idézett szövegekre emlékezve, melyekben szükségszerűen jelennek meg efféle fordulatok, mégis inkább irodalom és élet egymástól egyre inkább távolodó létmódjára utal ez a jelenet is. Ezzel a kijelentéssel visszatértem a recenzió elején fölvetett kérdéshez. Amennyiben az Előretolt Helyőrség Serény Múmiái a kilencvenes évekbeli indulásukkal az irodalom irányából leheltek igencsak erőteljes lökésekkel új életet az erdélyi magyar irodalomba, úgy Murányi Sándor Olivér regénye az élet kemény és profán válaszának irodalmi újrafogalmazásával provokálhatja az ezredforduló irodalmi provokatőreit. 

Kelemen Zoltán, Tiszatáj, 2013. október