LUKÁCS, A SZÉKELY INDIÁN
Van egy író, aki nagyon szereti a természetet. Van továbbá egy Isten tudja, hányadik generációs székely vadőr, bizonyos Lukács, aki maga a két lábon járó természet. Nyilván ha ők egymásra akadnak, akkor az előbbinek maga a Paradicsom - végig is cserkelik kettesben Kincses Erdély összes medvejárta vízmosását, megnézik, hogyan dürrög a siketfajd és hogyan oson a hiúz. Közben pedig hallgatjuk Lukács erdőízű bölcselmeit, amelyek a hasznos túlélőtippektől a székely góbéságokig terjednek. Tulajdonképpen teljesen tisztességes természetnovellák ezek, az ember beletemetkezhet általuk a fenyőszagú szélsusogásba – három fenntartásom azonban akadt.
1.) Az első – mondjuk így – etikai jellegű. Abból fakad, hogy én nemigen tudok azonosulni ezzel az idealizált vadászmorállal, ahol az erdő vadjai iránt érzett tisztelet egyik formája, hogy agyonlőjük őket. Tisztában vagyok vele, hogy a vadgazdálkodás része egyes vadak tervezett kilövése, és hát az is igaz, hogy nem lököm le a tányéromról a vadhúst, ha odakerül. Ugyanakkor kicsit képmutatónak érzem, amikor mítoszt kerekítenek az aktus köré, valamiféle rituális férfibalettet eszkábálva az olyan dolgokból, mint a bikaviadal vagy a disznótor, hátha tesztoszteronművészetnek tűnik tőle a szimpla ölés.
2.) Aztán az episztemológiai kétely. Mert nem vitatom, hogy Lukács behatóan ismeri a hegyeket, ahol az életét leélte. Ha meg akarom tudni, mikor tüzel az erdélyi juharjeti, egész biztosan őt kérdezem meg, és elfogadom, amit mond. Ám amikor világmegfejtő monológjait olvasom, nem tudom nem csóválni a fejem. Murányi, úgy érzem, a tapasztalati tudást idealizálja, és magasabb rendűnek mutatja be az elméleti tudásnál. Ugyanakkor a tapasztalati tudás természeténél fogva szűkebb körben érvényes – csak abban a közegben, ahol a delikvens él és tapasztal. Abban a pillanatban, amikor ezt a tudást megpróbálja más területeken is törvényerőre emelni – például a nők feladatait vagy a városi életet illetően, bizony ingoványba téved.
3.) És végül: a szövegminőséget illető gondjaim. Mert azt ki lehet jelenteni, hogy a kötet írásai meglehetősen egységes szintet képviselnek. Csakhogy ez az egységesség egy idő után némiképp monotóniába hajlik. Amikor ötödszörre olvassuk, hogy lát a szerző medvét a szórónál, az nyilván nem olyan izgi, mint amikor először olvastuk. Murányi próbál valamiféle ívet rakni az elbeszélésekbe – ilyen például az író vágya, hogy hiúzt lásson. De ez csak tessék-lássék ív, ami csak arra szolgál, hogy tudni lehessen, melyik az utolsó írás: igen, amiben a hiúz megjelenik. Mindezek fényében azt kell mondjam, hogy olyan kötet ez, ami ígér egy kies sétát a hegytetőre, be is tartja, amit ígért, de nem tudja elérni, hogy fenn akarjak maradni a hegyen.
Járvás Péter, www.goodreads.com, 2024. december 21.
Az történt, hogy Murányi Sándor Olivér) Folyamtánc című kötetét két „nekifutással” olvastam el. Tulajdonképpen egyetlen lendülettel a végére juthattam volna, ha aznap korábban nekilátok, de csak késői órán – úgy kilenckor – vettem a kezembe egyik este, ésmár akkor nagyjából a kétharmadán túljutottam ennek a mintegy százkilencvenkét oldalnak. A második alkalommal aztán simán befejeztem, és még arra is jutott időm, hogy nagy élvezettel visszalapozzak benne, s itt-ott „ráerősítsek” arra a hangulatra, amely körülvett az olvasás és az értelmezés folyamatában. Bevallom, hogy a kulturális életben markánsan jelen levő, számos barátjának, kortársának író-olvasó találkozót, felolvasó- és bemutatókörutat is szervező, ily módon sokat utazó alkotó két korábbi könyvét (Zordok, a székely szamuráj, Medvenéző) csak úgy, mondhatni kötelességből és vontatottan olvastam el annak idején, ám most igencsak meglepett ez a hang és a hozzáállás. A „fentforgás” ellenére sem túl gyakran jelentkező Murányi 2007-es indulása óta, másfél évtized során öt kötetet publikált – most érkezett el arra a szintre, hogy elmondható róla: érett és saját hangján megszólaló prózaíró.
Enyhe szorongással szoktam tudomásul venni és érzékelni az át-, az ide- vagy az odatelepedéseket. Annak idején Tamási Áront is megviselte a kiköltözés Budapestre. Kezdetben töretlen volt a népszerűsége, de a proletkult idején háttérbe szorult, s bizony az enyhülést követően – miután elszenvedett négy-öt szilenciumos esztendőt –, úgy tért, úgy térhetett vissza, hogy mindvégig a hagyományos székely falu írói-költői „átmentője”, Farkaslaka „újrafogalmazója” maradt, és tulajdonképpen önéletrajzi gyökerű írásaival jutott vissza azokba a magasságokba, ahová itthoni, erdélyi pályafutása idején felküzdötte magát. Lehet Mikes Kelement is említeni, aki az „örök” Rodostóból is Zágont látta – ez egy jó régi történet, de annyi biztos, hogy a számkivetettség fájdalma teremtette meg nála az utókor számára azt az örökfényű prózát, amely levelei által oly kitartóan sugárzik ma is felénk. Sorolhatnánk még számos olyan írót, akik a parancsuralmi időszak utolsó évtizedében távoztak Erdélyből, ám Pannóniába érve nem tudtak jelentőset alkotni, a témáik által idehaza maradtak, vagy pedig – beilleszkedési próbálkozásaik mellett is – képtelenek voltak a korábban megvalósított értéket, minőséget felmutatni. Úgymond elsorvadt bennünk a talentum. Kifulladtak. Elsüllyedtek a magyar középszerben. Nyilvánvaló, hogy kivételek is vannak bőven. Ilyen – immár nem kényszerű – áttelepedések később isvoltak, napjainkban isvannak. Nem ideológiai kényszer, jórészt a kalandvágy, a konjunktúra, illetve a családi helyzet sarkall és késztet pillanatnyilag is országváltásra többeket. Ebben a megváltozott, nyitott (?) világban azt szoktuk mondani, hogy a kulturálisan egységes Kárpát-medencében egyetlen magyar irodalom létezik. Lehet jönni-menni, de íróember legyen a talpán, aki sérülés nélkül képes élettér, lakóhelycsere közben változni és változtatni. Más helyről más szögben látni. Jelen pillanatban is folynak ilyen állandó lakhely- és országváltoztatással járó életút-projektek. Több-kevesebb eredménnyel.Murányi Sándor Olivér esetében sikeresnek érzem az áttelepedést. Amint magánemberi megnyilatkozásaiból, de itteni írásaiból is kiderül – hiszen egyértelműek az önéletrajzi vonatkozások – megvetette a lábát a Duna egyik szigetén. Életvitelszerűen ott él a nagy folyam közepén, Szentendre magasságában. Ez az állapot azonban nem eltávolítja a háta mögött hagyott kisvilágtól, hanem inkább összeköti. Az itt szereplő írások tanúskodnak a vízen tett utazásairól, fel s le, hiszen eljut oda is, ahol a folyam „a tengerbe torkoll”. A halak, pontosabban a harcsák ürügyén.
Különösebben nem vagyok oda a horgászatért, nem is gyakorlom ezt a foglalatosságot. Úgy vagyok vele, amikor hallok bizonyos beszédfoszlányokat a kocsmákban vagy baráti társaságokban, hogy sokan pótcselekvésként élik meg, egyfajta primitív ösztön tovább-éltetéseként, és meg vagyok győződve arról is, hogy a zsákmány nagyobb része csak mese. Emlegetik ugye a halász-sublert, s azt is, hogyan kell róla leolvasni az adatokat. Viszont vannak őszinte horgászok, akik nem dicsekednek semmiféle zsákmánnyal, hanem bevallják, hogy élvezetből, sportból horgásznak, és tulajdonképpen nem visznek haza semmit, fogjanak bármekkora halat, mindig, minden példányt visszaengednek a saját életterükbe. Legfeljebb fotókat készítenek róluk, hogy dokumentálják. Egyébként a szerző is vall ilyen gyakorlatról, maga is él ezzel a lehetőséggel.
Túl a halakon, történetesen a harcsákon, én úgy gondolom, hogy az író számára a horgászat, a sport egyfajta ürügy és eszköz ahhoz, hogy ki- és megélje, felmutassa sajátos alkotói habitusát. A halak kötik össze a valósággal, a világgal. Egyrészt megjelennek a történetekben távolba szakadt testvérei, akikkel olykor csónakban, folyóparton szerveznek találkozásokat. Másrészt pedig eljut külföldi folyókra, más kulturális közegekbe is. Ami különleges értéket ad írásának, az bizonyos archetípusok bemutatása, olyan emberek alakja, jelleme, portréja villan fel – ’Színész’, ’Révész’, ’Király’ –, akikkel a maga mostani környezetében,a szigeten vagy Budapesten találkozott. Hallal és hal nélkül. Hogy legyenek még rétegek, belopja a novella-folyamba nagyapa alakját is (Partium), és emlékként bevillan az egykori jeges tutajozások emléke, amelyek a jégzajlásos Nagyküküllőn történtek (Székelyföld). Végül is ez a kis folyó benne van a dunás történetsorban. Jól illeszkedik. Hiszen a Küküllők vize eljut végül a nagy folyamba és a tengerbe. Néhol esszészerű eszmefuttatások, olvasmányélményekre való utalások, olykor oral history-szerű betétek szabdalják írásait, de ettől egyik sem válik soha szaggatottá. Nem fárasztó, inkább üdítő mellékzöngék, csak gazdagítják az alkotó kosarát. Novelláról novellára haladva, mintha vízből kiálló biztos köveken lépkedne, egyszer csak arra eszmél az ember, hogy átért a túlsó partra, s máris vége a kötetnek. Regényként is értelmezhető a külön is jól megélő, egyéni lábakra helyezhető írásokból összeálló novellafüzér. Az otthonra találás és az összetéveszthetetlenül kiforrott írói hang létrejöttének dokumentuma így, negyven után, immár ötven felé.
Simó Márton, Irodalmi Jelen, 2022. október 23.
Abban, hogy a Duna megihlet embereket, semmi különös nincs. Sokakkal megesett már. Érted, ott hömpölyög az a ménkű sok víz a lábad előtt, messziről jön, messzire megy, kultúrákat köt össze, te meg akkorka vagy a partján, mint a homokszem... az a minimum, hogy legalább egy négysoros verset írsz hozzá, lehetőleg a „folyó/hajó” rímpár mellőzésével. No most Murányi is ilyesmit szándékszik tenni: mondana pár szót kapcsolatáról a folyammal – mély tisztelettel, szerelemmel. A végeredmény azonban meglehetősen eklektikusra sikeredik.
A természetleírások például helyenként igazán élményszerűek. Plasztikusak, érezni bennük a fák susogását, a víz morajlását. Az anekdoták is tulajdonképpen ügyesen vannak fazonírozva. Kár, hogy gyakorta átcsúszik az egész valami túlhabzó szentimentalitásba. Talán a szerző nem tudja kontroll alatt tartani saját érzelmeit, esetleg nem is akarja: hagyja magát hömpölyögtetni általuk, mintha maga is uszadékfa lenne a Duna végtelen vizén. Ami metaforának szép, a baj csak az, hogy ettől egyes történetlezárások olyanok lesznek, hogy az embernek kedve támad a facebookra posztolni őket valami naplementés képre applikálva.
Meg hát az egotripek. Komolyan mondom, nem értem, miért kell vagy ötször elmondani, hogy „már harmincnégy éve gyakorlom a harcművészeteket”. Mit akar ezzel közölni a szerző? Hogy ne merjek három csillagnál kevesebbet adni a könyvére, mert jön a pörgőrúgás? Milyen értelemben növeli az olvasmány értékét ez az információ? Sejtem, hogy a szerző önképének ez szerves része – de miért kell ezt ilyen nyomatékosan a számba rágni? Lehet, Murányi úgy véli, hogy a harcművészi tapasztalat garantál egy látásmódot, ami értékesebb, mint egy mezei drogériapénztáros tapasztalata? És ezt nem elég a szöveg minőségén keresztül érzékeltetni, hanem külön le kell szögezni? Nem tudom. Engem idegesített. Ilyenkor azt éreztem (és néha máskor is), hogy a szerző titkon nem is annyira a Dunáról akar beszélni, hanem inkább saját magáról. A Duna meg hadd folyjon csak mögötte.
Nem akarok azért túl szarkasztikus lenni. És nem csak a szerző harcművészeti képességei miatt. Hanem elsősorban azért, mert időnként tényleg szépen megformált szöveg ez, ami törekszik egy átélt élmény tolmácsolására. Vannak disszonanciák, az igaz. De ha valaki szeret vízparton ülve révedezni, bizonnyal kedvét leli benne.
Járvás Péter, www.goodreads.com, 2022. augusztus 03.
