Kritikák

Az történt, hogy Murányi Sándor Olivér) Folyamtánc című kötetét két „nekifutással” olvastam el. Tulajdonképpen egyetlen lendülettel a végére juthattam volna, ha aznap korábban nekilátok, de csak késői órán – úgy kilenckor – vettem a kezembe egyik este, ésmár akkor nagyjából a kétharmadán túljutottam ennek a mintegy százkilencvenkét oldalnak. A második alkalommal aztán simán befejeztem, és még arra is jutott időm, hogy nagy élvezettel visszalapozzak benne, s itt-ott „ráerősítsek” arra a hangulatra, amely körülvett az olvasás és az értelmezés folyamatában. Bevallom, hogy a kulturális életben markánsan jelen levő, számos barátjának, kortársának író-olvasó találkozót, felolvasó- és bemutatókörutat is szervező, ily módon sokat utazó alkotó két korábbi könyvét (Zordok, a székely szamuráj, Medvenéző) csak úgy, mondhatni kötelességből és vontatottan olvastam el annak idején, ám most igencsak meglepett ez a hang és a hozzáállás. A „fentforgás” ellenére sem túl gyakran jelentkező Murányi 2007-es indulása óta, másfél évtized során öt kötetet publikált – most érkezett el arra a szintre, hogy elmondható róla: érett és saját hangján megszólaló prózaíró.

Enyhe szorongással szoktam tudomásul venni és érzékelni az át-, az ide- vagy az odatelepedéseket. Annak idején Tamási Áront is megviselte a kiköltözés Budapestre. Kezdetben töretlen volt a népszerűsége, de a proletkult idején háttérbe szorult, s bizony az enyhülést követően – miután elszenvedett négy-öt szilenciumos esztendőt –, úgy tért, úgy térhetett vissza, hogy mindvégig a hagyományos székely falu írói-költői „átmentője”, Farkaslaka „újrafogalmazója” maradt, és tulajdonképpen önéletrajzi gyökerű írásaival jutott vissza azokba a magasságokba, ahová itthoni, erdélyi pályafutása idején felküzdötte magát. Lehet Mikes Kelement is említeni, aki az „örök” Rodostóból is Zágont látta – ez egy jó régi történet, de annyi biztos, hogy a számkivetettség fájdalma teremtette meg nála az utókor számára azt az örökfényű prózát, amely levelei által oly kitartóan sugárzik ma is felénk. Sorolhatnánk még számos olyan írót, akik a parancsuralmi időszak utolsó évtizedében távoztak Erdélyből, ám Pannóniába érve nem tudtak jelentőset alkotni, a témáik által idehaza maradtak, vagy pedig – beilleszkedési próbálkozásaik mellett is – képtelenek voltak a korábban megvalósított értéket, minőséget felmutatni. Úgymond elsorvadt bennünk a talentum. Kifulladtak. Elsüllyedtek a magyar középszerben. Nyilvánvaló, hogy kivételek is vannak bőven. Ilyen – immár nem kényszerű – áttelepedések később isvoltak, napjainkban isvannak. Nem ideológiai kényszer, jórészt a kalandvágy, a konjunktúra, illetve a családi helyzet sarkall és késztet pillanatnyilag is országváltásra többeket. Ebben a megváltozott, nyitott (?) világban azt szoktuk mondani, hogy a kulturálisan egységes Kárpát-medencében egyetlen magyar irodalom létezik. Lehet jönni-menni, de íróember legyen a talpán, aki sérülés nélkül képes élettér, lakóhelycsere közben változni és változtatni. Más helyről más szögben látni. Jelen pillanatban is folynak ilyen állandó lakhely- és országváltoztatással járó életút-projektek. Több-kevesebb eredménnyel.Murányi Sándor Olivér  esetében sikeresnek érzem az áttelepedést. Amint magánemberi megnyilatkozásaiból, de itteni írásaiból is kiderül – hiszen egyértelműek az önéletrajzi vonatkozások – megvetette a lábát a Duna egyik szigetén. Életvitelszerűen ott él a nagy folyam közepén, Szentendre magasságában. Ez az állapot azonban nem eltávolítja a háta mögött hagyott kisvilágtól, hanem inkább összeköti. Az itt szereplő írások tanúskodnak a vízen tett utazásairól, fel s le, hiszen eljut oda is, ahol a folyam „a tengerbe torkoll”. A halak, pontosabban a harcsák ürügyén.

Különösebben nem vagyok oda a horgászatért, nem is gyakorlom ezt a foglalatosságot. Úgy vagyok vele, amikor hallok bizonyos beszédfoszlányokat a kocsmákban vagy baráti társaságokban, hogy sokan pótcselekvésként élik meg, egyfajta primitív ösztön tovább-éltetéseként, és meg vagyok győződve arról is, hogy a zsákmány nagyobb része csak mese. Emlegetik ugye a halász-sublert, s azt is, hogyan kell róla leolvasni az adatokat. Viszont vannak őszinte horgászok, akik nem dicsekednek semmiféle zsákmánnyal, hanem bevallják, hogy élvezetből, sportból horgásznak, és tulajdonképpen nem visznek haza semmit, fogjanak bármekkora halat, mindig, minden példányt visszaengednek a saját életterükbe. Legfeljebb fotókat készítenek róluk, hogy dokumentálják. Egyébként a szerző is vall ilyen gyakorlatról, maga is él ezzel a lehetőséggel.

Túl a halakon, történetesen a harcsákon, én úgy gondolom, hogy az író számára a horgászat, a sport egyfajta ürügy és eszköz ahhoz, hogy ki- és megélje, felmutassa sajátos alkotói habitusát. A halak kötik össze a valósággal, a világgal. Egyrészt megjelennek a történetekben távolba szakadt testvérei, akikkel olykor csónakban, folyóparton szerveznek találkozásokat. Másrészt pedig eljut külföldi folyókra, más kulturális közegekbe is. Ami különleges értéket ad írásának, az bizonyos archetípusok bemutatása, olyan emberek alakja, jelleme, portréja villan fel – ’Színész’, ’Révész’, ’Király’ –, akikkel a maga mostani környezetében,a szigeten vagy Budapesten találkozott. Hallal és hal nélkül. Hogy legyenek még rétegek, belopja a novella-folyamba nagyapa alakját is (Partium), és emlékként bevillan az egykori jeges tutajozások emléke, amelyek a jégzajlásos Nagyküküllőn történtek (Székelyföld). Végül is ez a kis folyó benne van a dunás történetsorban. Jól illeszkedik. Hiszen a Küküllők vize eljut végül a nagy folyamba és a tengerbe. Néhol esszészerű eszmefuttatások, olvasmányélményekre való utalások, olykor oral history-szerű betétek szabdalják írásait, de ettől egyik sem válik soha szaggatottá. Nem fárasztó, inkább üdítő mellékzöngék, csak gazdagítják az alkotó kosarát. Novelláról novellára haladva, mintha vízből kiálló biztos köveken lépkedne, egyszer csak arra eszmél az ember, hogy átért a túlsó partra, s máris vége a kötetnek. Regényként is értelmezhető a külön is jól megélő, egyéni lábakra helyezhető írásokból összeálló novellafüzér. Az otthonra találás és az összetéveszthetetlenül kiforrott írói hang létrejöttének dokumentuma így, negyven  után, immár ötven felé. 

Simó Márton, Irodalmi Jelen, 2022. október 23.

 

Abban, hogy a Duna megihlet embereket, semmi különös nincs. Sokakkal megesett már. Érted, ott hömpölyög az a ménkű sok víz a lábad előtt, messziről jön, messzire megy, kultúrákat köt össze, te meg akkorka vagy a partján, mint a homokszem... az a minimum, hogy legalább egy négysoros verset írsz hozzá, lehetőleg a „folyó/hajó” rímpár mellőzésével. No most Murányi is ilyesmit szándékszik tenni: mondana pár szót kapcsolatáról a folyammal – mély tisztelettel, szerelemmel. A végeredmény azonban meglehetősen eklektikusra sikeredik.

A természetleírások például helyenként igazán élményszerűek. Plasztikusak, érezni bennük a fák susogását, a víz morajlását. Az anekdoták is tulajdonképpen ügyesen vannak fazonírozva. Kár, hogy gyakorta átcsúszik az egész valami túlhabzó szentimentalitásba. Talán a szerző nem tudja kontroll alatt tartani saját érzelmeit, esetleg nem is akarja: hagyja magát hömpölyögtetni általuk, mintha maga is uszadékfa lenne a Duna végtelen vizén. Ami metaforának szép, a baj csak az, hogy ettől egyes történetlezárások olyanok lesznek, hogy az embernek kedve támad a facebookra posztolni őket valami naplementés képre applikálva.

Meg hát az egotripek. Komolyan mondom, nem értem, miért kell vagy ötször elmondani, hogy „már harmincnégy éve gyakorlom a harcművészeteket”. Mit akar ezzel közölni a szerző? Hogy ne merjek három csillagnál kevesebbet adni a könyvére, mert jön a pörgőrúgás? Milyen értelemben növeli az olvasmány értékét ez az információ? Sejtem, hogy a szerző önképének ez szerves része – de miért kell ezt ilyen nyomatékosan a számba rágni? Lehet, Murányi úgy véli, hogy a harcművészi tapasztalat garantál egy látásmódot, ami értékesebb, mint egy mezei drogériapénztáros tapasztalata? És ezt nem elég a szöveg minőségén keresztül érzékeltetni, hanem külön le kell szögezni? Nem tudom. Engem idegesített. Ilyenkor azt éreztem (és néha máskor is), hogy a szerző titkon nem is annyira a Dunáról akar beszélni, hanem inkább saját magáról. A Duna meg hadd folyjon csak mögötte.

Nem akarok azért túl szarkasztikus lenni. És nem csak a szerző harcművészeti képességei miatt. Hanem elsősorban azért, mert időnként tényleg szépen megformált szöveg ez, ami törekszik egy átélt élmény tolmácsolására. Vannak disszonanciák, az igaz. De ha valaki szeret vízparton ülve révedezni, bizonnyal kedvét leli benne.

Járvás Péter, www.goodreads.com, 2022. augusztus 03.

IRODALMI NŐALÁZÁS, KASZTRÁLÓKÖNYV

Murányi Sándor Olivér regénye olyan rossz, hogy kínos róla írni. És még csak nem is a szöveg a legrosszabb benne.Ha valaki az utóbbi két évtizedben lapozott már „fiatal" erdélyi irodalmat, amit Székelyudvarhely-Kolozsvár tengelyen hozott össze a kiadói jóakarat, igyekezet és kapcsolati tőke, akkor semmi, de semmi meglepetés nem éri ezzel a könyvvel sem. Demény Péter a beszédes című Dilettáns éj című könyvismertetőt írta a kiadványról (kéjpróza!) de vitatkoznunk kell vele, többről van itt szó, mint dilettantizmusról. Ha valaki az utóbbi két évtizedben lapozott már „fiatal” erdélyi irodalmat, amit Székelyudvarhely-Kolozsvár tengelyen hozott össze a kiadói jóakarat, igyekezet és kapcsolati tőke, akkor semmi, de semmi meglepetés nem éri ezzel a könyvvel sem. Ismétli mindazt, amit Orbán János Dénes, de legfőképp lelkes epigonjai már régen kitaláltak.

György Attilától Demeter Szilárdig már mindenki lezongorázta a nyegleség, a humorkodás, a macsóság, a székelykedés, a barkács mítoszok hasonló regisztereit. Ha valaki ismerős az erdélyi irodalmi kocsmavilágok bugyraiban, biztosan fel is ismeri a Murányi-kötet szereplőit. Ha nem ismerős, és nem ismeri fel, akkor sem veszít semmit: legfennebb megmarad az érzettel, hogy kimaradt egy belterjes, nem túl izgalmas házibuliból.

A kötet címe (Zordok, a székely szamuráj) és alcíme, valamint műfaj megjelölése (kéjpróza) tutira megy: kézbe valót ígér mindazoknak, akik megállnak Korondon kerti törpét és cserépgólyát vásárolni, Székelyudvarhelyen Csaba királyfival fotózkodni, és szeretnének valami belevaló erdélyi, könnyű helyre csomagolható, bármikor elővehető, kellő pillanatban eldugható szuvenírt szerezni.

A kiadói stratégia nem nélkülöz minden hely- és helyzetismeretet (keletje van itt az ízléstelenségnek), bár nehezen feldolgozható, hogy az ily módon számító kiadó épp a legjobb magyar könyvműhelyek között számon tartott Kalligram. Nem, nem akarom tudni, hogy mi van valójában a kiadói döntés mögött.

Végülis minden megbocsátható: a sablonos, minden eredetiséget, újítást nélkülöző szerkezet, a magyartalan, dagályos mondatok, a sokszor látott, karakternek semmiképpen nem nevezhető figurák. A történetek, amelyek nem történetek.

Mert mi a tétje mindennek? Legfeljebb a kedves olvasó felmérgelődik, és úgy dönt az első néhány oldal után, hogy nem olvas tovább. Kikéri magának, hogy hülyének nézik, untatják, és azt gondolják, hogy figyelme megvásárolható néhány agyonkoptatott márkajellel, zanzásított erdélyiséggel, székelységgel.

Aztán hirtelen a giccs mögött fájni kezd valami, ami maradandó sérülést okoz. Olyan világ burjánzik, kap megerősítést ebben a könyvben, ami a semmibevételre épül. Murányi Sándor Olivér nem egyszerűen a fapados erdélyi macsó irodalmat műveli.

Nem csak arról van szó, hogy hőse nőtől nőig halad, alig fordulva hátra (ebből a sztoriból sok-sok remekművet írtak már, és még fognak!), hanem arról, hogy a nő itt ürügy: mondatok, ellenállás, személyiség nélküli kellék.  A nőknek csak testük van. Borítólapnyi, képernyő-kompatibilis, benyálazható, leköphető felületük. Ha kicsi a mellük, feszes a bőrük és keveset nyomnak a mérlegen, akkor jó nők (de majdnem biztosan kurvák), ha nagy a mellük és hájasok és narancsbőrösek, akkor nem jó nők (de arra mindenképpen jók, hogy hősünk, a férfi használja őket). Nem lehet őket igazán szeretni, nem lehet őket igazán utálni. A nők nem egydimenziósok ebben a történetben, ami állítólag a kéjről, az erotikáról, az önmagát kereső férfiról szól (nem szól), hanem pontszerűek. Arra valók, hogy mindig kívánják a férfit, hogy kegyben részesüljenek, hogy sose mondjanak nemet, feltétlenül és mindig tele legyenek csodálattal, odaadással. A csodálat és az odaadás pedig a behatolásig és az orgazmusig tart, és csak arról szól. A nők arra valók, hogy készek legyen bárhol, könyvtárszobában, sárban, autó hátsó ülésén áldozni, térdelni, kézbe venni, felnézni. És ettől is válik ugyanolyanná a sok, egymás mögé fűzött történet: legyen szó ezekben házasságról, válásról, szeretőzésről, kurvázásról, megcsalásról vagy sokszoros idézőjelben írt szerelemről. Mert mindezek nem szólnak másról, mint ugyanarról a (férfi)egóról.

Ennyire tán mégsem lehetne elmaszatolni a nőiességet (emberséget), még akkor sem, ha ez vállaltan férfi perspektívájú próza. (Nem, perspektíva-teremtés azért nincs benne.)
 
Ennyire mégsem lenne szabad leegyszerűsíteni, észre nem venni, meg nem érteni azt, amin ez a történetfüzér tulajdonképpen élősködik. Mert az lesz a következmény, hogy ahogyan eltűnik, azaz meg sem jelenik a nő, úgy válik hiteltelenné, jelentéktelenné az egókalandokba keveredő férfi.

Kasztrálja magát ez a könyv, és sérti az olvasót. Akkor is ha nő, akkor is, ha férfi.

Parászka Boróka, manna.ro, 2012. július 3.

 

TÖBB MINT KRÚDY-UTÁNÉRZÉS, VAGY POSZTMODERN DON JUAN-TÖRTÉNET?

Murányi Sándor Olivér harmadik prózakötete már műfaját illetően is érdekes, hiszen feltehetnénk a kérdést, hogy a Zordok, a székely szamuráj című könyv vajon lineáris cselekményvezetés mentén haladó kisregény, vagy inkább egymástól többé-kevésbé független, önálló epizódokból összeálló novellafüzér? A szerző – talán kissé hangzatos módon – a kéjpróza címmegjelöléssel látja el művét, amely azonban csupán tematikailag orientál, hiszen a főhős életének fő értelmét s egyben buktatóit a harcművészet mellett a nők jelentik. Annyi bizonyos, hogy az önálló epizódok között többé-kevésbé lineárisan telik az idő, ám nem tudhatjuk, pontosan hány hónap, év is telik el két fejezet között, a regény / elbeszéléskötet mindössze sejteti, hogy Zordok, az ifjú székely harcművész a történet elején körülbelül 18-20 éves lehet, a végén pedig immár érett férfiként látjuk viszont, harmincas évei elején.

Leszögezendő, hogy manapság divatos úgynevezett „nőzős regényeket” írni – elég, ha csak Szappanos Gábor vagy Kukorelly Endre prózájára gondolunk –, véleményem szerint azonban Murányi harmadik kötete egy kicsivel azért több, mint egy újabb „nőzős regény” a kortárs magyar próza gazdag palettáján. Olvashatjuk Zordok történetét úgy, mint egy modern Krúdy / Szindbád-, Don Juan-, vagy Casanova-alteregóét, aki fejezetről fejezetre új nőket hódít meg, kapcsolatai tartanak valameddig, aztán pedig mindig tovább lép, új kalandok után kutatva, azonban ez a megközelítés egy kissé leegyszerűsítő olvasata lehet a kötetnek. Ugyan Zordok valóban kicsapongó életet élő fiatalember, akit a vágy egyik nőtől a másikhoz űz, vágyainak pedig nem mindig tud parancsolni, hangsúlyozandó, hogy egyúttal élsportoló is, profi harcművész, a regény végére immár harcbíró és több danos karatemester, aki nem csupán a küzdősportot, de a mesteri fokozatok megszerzéséhez szükséges önfegyelmet és filozófiát is elsajátította. Egyszerre a végletekig fegyelmezett, olykor pedig fegyelmezetlen, szinte állati ösztönök által hajtott, túlfűtötten szenvedélyes figura, aki nem mindig tud engedelmeskedni az eszének – inkább a szívére hallgat, ami nem egyszer, nem kétszer, de gyakorlatilag minden fejezetben újabb és újabb bajba sodorja. A harcművészethez társul még egy aspektus – a történet elején a főhős ráadásul még teológushallgató és ferences szerzetesjelölt is, aki mélyen hisz Istenben és a megváltás lehetőségében, és bár (természetesen egy nő miatt) feladja a papi hivatást és a világi életet választja, végig megmarad hívő és remélő embernek. Története tulajdonképpen folyamatos keresés is egyúttal, bár mintha maga sem tudná igazán, mit keres: szerelmet, szerencsét, boldogulást, igazságot?  Ugyan megházasodik, majd el is válik, hogy újabb nők meghódításának szentelhesse életét, a harcművészet mesteri szintű gyakorlása pedig időről időre lelki megtisztulást hoz a számára, alapjában véve végig egy elégedetlen, a világ felé folyamatosan kérdéseket intéző, mindent és mindenkit megkérdőjelező, valamiféle választ / révbe érést váró ember történetét olvashatjuk.

 

Nem elhanyagolható szál emellett a határon túliság, az ebből fakadó identitásválság és idegenségérzés. Hiszen Zordok hangsúlyozottan székely szamuráj, pontosabban karatemester, aki szülőhazájában kisebbségi létbe szorítva él a többségi románsághoz képest. Idegenül érzi magát Romániában, többek között az erdélyi magyar írók társaságában is, akiknek baráti körébe akarva-akaratlanul is belecsöppen. (Időről időre vissza is tér közéjük, habár a narrátori sugalmazás szerint fiatalon ő maga még nem foglalkozik irodalommal.) Ugyanígy idegennek érzi magát Magyarországon, Budapesten, ahová természetesen átsodorja az élet, ahol rengeteg időt tölt idevetődött erdélyi barátoknál, valamint különböző albérletekben, ám mindezt mégis hazátlanként, valódi identitását elvesztett emberként éri meg, vagy még inkább olyan emberként, akinek talán sosem volt valódi, stabil identitása. Ez talán egyfajta magyarázatként szolgálhat arra is, miért vetődik nőtől nőig, várostól városig, s bár reméli, hogy egyszer megállapodhat, a lelke legmélyén tudja, hogy túlságosan öntörvényű ember ahhoz, hogy valaki mellett / valahol letelepedjen. Mindig többet és többet akar, s legmélyebb meglátásait az életről és saját magáról a kötet folyamán végig következetesen kurzívval szedett belső monológokban fogalmazza meg. Identitását, egész létét először a harc felől igyekszik megtalálni, ha már hazája, stabil identitása nincs, épüljön hát minden a folyamatos harcra, a küzdősport gyakorlásának értelmében és átvitt értelemben, életfilozófiaként is:

 

„A harcos ott rejtőzik a genetikámban. A felszínen bárkinek tarthatnak az emberek. De legbelül csak a harc van, amely minden újabb lélegzetvételemnél kísér.”

 

– olvashatunk egy rövid, szentenciózus harcmesteri ars poeticát a 68. oldalon. Itt még persze az egészen fiatal karateharcos szólal meg, igaz, már megházasodott, mely házasság azonban természetesen nem tartott néhány évnél tovább.

 

Kicsivel később, ugyancsak egy belső monológ közepette, új aspektus is belép Zordok énkereső / igazságkereső életébe a nők és a harcművészet mellett, mégpedig az önmagunkkal való megbékélés, a megnyugvás lehetősége a természeten keresztül. Konkrétan a horgászat, mégpedig nem is akármilyen, hanem az úgynevezett műlegyes horgászat, mely során a horgász egy szál damillal és egy rovarnak látszó csalival áll a sekély vízben, majd kifogása után a halat következetesen visszadobja a vízbe, Baudelaire-rel szólva visszaadva a természetnek, mi néki joggal visszajár, s egy kicsit eggyé is válva vele, megtalálva valamiféle belső békét, ha mást nem, legalább átmeneti jelleggel.

 

„Bármennyire próbálja tagadni a legtöbb kultúra, az ember poligám. Ebben erősen hasonlít az emlősökhöz. Kendőzhetik ezt ugyan különféle erkölcsi tanítások, az elmélet, a szép eszme legtöbbször elválik a gyakorlattól. Ezzel küzdve kell apának és férjnek lennie minden férfiúnak, habár sokan kényszerűségből döntik el sorsukat, elfogadják az élet olykor meglepő, olykor banális változásait. Hogy nem taglóz le újra a női húsban bujkáló kísértés, nem ígérhetem. Egyben vagyok biztos csupán: reggel, ha kisüt a nap, horgászni megyek.”

 

– nyilatkozik Zordok egy újabb belső monológjában. S valóban, a horgászat, a természetjárás, a városból, a civilizációból való meditatív, megbékélést kereső kivonulás még a történet további fejezeteiben is visszatérő motívumként jelenik meg, időnként megnyugvást adva a hányatott életű főhősnek, aki persze ezután mindig végzetszerűen visszatér korábbi életformájához.

 

Zordok történetében nem elhanyagolható motívum az irodalom jelenléte sem, hiába nem tekinti magát írónak még életének ebben a szakaszában. Erős kritikával illeti ugyan az erdélyi, s talán az egész magyar határon inneni s túli irodalmi életet, mely szerint a költők-írók nem tesznek mást, csupán isznak, hőzöngenek, egymásra irigykedve pletykálnak, konspirálnak, mindössze azt nem teszik túl gyakran, amit hivatásuk szerint kellene – hogy olyan szövegeket állítsanak elő, melyekkel, ha mást nem is, de másoknak képesek üzenni. Ettől függetlenül implicit módon ott munkál Zordokban az íróvá válás vágya, hiszen nem árulunk el nagy titkot, ha elmondjuk: önéletrajzi ihletésű regényről van szó, a főhős pedig természetesen a szerző alteregója. Erről tanúskodik, hogy Zordokot mély barátság fűzi egy Dihorjuska (oroszul: görényke) becenévre hallgató fiatal költőhöz, valamint egy Alekszander Szergejevics névre hallgató, meghatározatlan nemzetiségű, ám a küzdősportokban valamennyire szintén jártas poétához, aki egy felolvasóest alkalmával még egy verset is dedikál az írók-költők közt valamilyen oknál fogva nagy tiszteletnek örvendő karateharcosnak:

 

Délután

 

Éltem. Eredmény:
haminchárom év –
meg egy fél.
Voltam. Zsoltárhang.
hideg kolostorban,
vasalót feszítőn –
öltönyök ezrein él
asszony karlegyintése,
gyerekszemben kelő –
elhalóból futó
fehér sarki fény.
Vagyok. Számlákra
fagyó mosoly,
Mester és Tanítvány,
fiait féltő,
csenevészmadár,
harapva húsomat
untalan.
Vagyok, aki van.

 

E fiktív verssorok valóban összefoglalják Zordok figurájának alapvonásait, aki kezdetben tanítványként indul, s a végére mesterré érik, mind a küzdősport, mind pedig az élet területén. Ugyan a cselekmény során maga még nem ír, de az írói / művészi identitás már elkezd kialakulni benne. Belső monológjai sokkal irodalmibbak, meditatívabbak, mint maga a kötet nem-kurzivált, főként leíró, pikareszk elemektől sem mentes főszövege. Megszólalásai, meditációi azok, amelyek voltaképpen íróvá emelik a főszereplőt. Ezt erősíti az a szál is, mely szerint Zordok testvére, Zoltán ugyancsak művészember, zenész-dalszövegíró, egy posztmodernkori trubadúr, aki leginkább szerelmi csalódásait énekli meg. A harcmester mindezt tökéletesen megérti, s lassanként maga is azonosul ezzel az életérzéssel. Bármilyen megvetéssel is illeti eleinte a hiú, iszákos, pletykás és önző  írókat, költőket, nem is olyan paradox módon egy idő után maga is eggyé válik közülük.

 

Zordok a regény vége felé egyik nagy szerelmével, Anikóval ugyancsak szakít, miután egy fényképész barátja szentenciózusan megállapítja, hogy egy férfi négy év alatt tesz tönkre egy nőt. Ezzel ismételten csak lemond a stabil kapcsolat nyújtotta megállapodás lehetőségéről, és folytatja megkezdett fizikai és szellemi értelemben vett vándorútját, mely továbbra sem tudni, hová vezet.

 

Az öngyőzködés rendületlenül megy: a hős kitartó, a nehezebb ösvényt választotta avval, hogy elkötelezte magát az életszövetségre, mely egymás megbecsülésén és tiszteletén alapul. Vajon azt is elhitetik magukkal a férjek, hogy igazán szabadok? Mert úgy élnek, mint a kutya: a gazdájuk adja a napi betevőt – hűségükért cserébe. A farkas ezzel szemben jóval ritkábban jut zsákmányhoz, de akkor olyan ünnepet ül, amilyet a kutya meg nem érhet… Jól mondta a glamour-titán: körülbelül négy év alatt fárasztunk le egy nőt annyira, hogy – ha továbbra is mellette maradunk – rendőrré változik a számunkra. Még egyszer nem viszem vásárra a bőröm. Kiválasztok magamban egy kávéházat, ahol holnap kiadom Anikó útját.”

 

– ez Zordok nyilatkozata a 201. oldalon, immár igencsak a történet vége felé, s mindez így is történik. A székely szamuráj tovább kóborol a nagyvilágban, de legalábbis Románia és Magyarország között, keresve azt, amit eddig sem talált meg, s amiről talán már maga sem tudja, micsoda. Arra azonban rádöbben, hogy számára talán a legfőbb érték a szabadság, a kötöttségek, kötelességek hiánya. Végül aztán egy titokztatos, pusztán a Tanár Úr néven emlegetett, még az írók társaságából megismert idős / idősödő irodalomtörténész az, aki megírja Zordok történetét, s a kéziratot egy kocsmában meg is mutatja neki. Talán a Tanár Úr sem más, mint Murányi Sándor Olivér másik alteregója, aki immár idősebb fejjel, valóban íróvá érve írja meg azt, ami vele történt körülbelül 10-12 év leforgása alatt? A Tanár Úr búcsút vesz Zordoktól, ahol a cselekmény véget ér, már nem találkoznak többé, s csupán egy álomban látja viszont, mely egyszerre sejtetheti a fiatal harcmester-életművész-író halálát, ugyanakkor visszatérését, új kalandokba keveredését is. E homályos, nyitott befejezés ugyancsak izgalmassá teszi a művet.

 

Úgy vélem, Demény Péter a Népszabadság hasábjain nemrég megjelent, igen szigorú és elítélő, Murányit egyenesen dilettánsnak tituláló kritikájával semmiképpen sem szabad azonosulnunk. A szerző sokkal többet hoz ki a választott műfajból, mint amennyit a kortárs próza egyéb jeles és kevésbé jeles képviselői. Stílusa, hangja egyéni, műve a könnyed, olvasmányos hangvétel ellenére mély mondanivalóval bír, több szintű olvasatot tesz lehetővé. Nem gondolom, hogy dilettánsnak kellene nyilvánítanunk egy szerzőt, mert egy elődei által jól kitaposott hagyomány nyomdokain halad, s egy bizonyos tematikából igyekszik a lehető legtöbbet kihozni, továbbá teszi mindezt olvasmányos, élvezetes, szellemes stílusban.

 

A könnyed, sokszor ironikus stílus, a gyakran megjelenő, olvasót megnevettető helyzetkomikumok, ad absurdum vitt élethelyzetek mellett az alaphangvétel végig komoly marad. Murányi-Zordok nem csempész több viccet, iróniát és öniróniát, ugyanakkor sokkal több drámát, pátoszt sem történetébe, mint amennyit kell, s úgy vélem, a komikum és a tragikum, a végletekig fegyelmezett harcmester és a végletekig fegyelmezetlen és kicsapongó életművész egy személyben megjelenő figurája remekül kiegészítik egymást. Jóval több ez a könyv, mint posztmodern Krúdy-utánérzés vagy egy sokadjára újraértelmezett Don Juan-történet. A Zordok, a székely szamuráj újszerű, a nőcsábász értelmiségi életművész prózairodalmunkban bevett és jelenleg is igencsak „trendi” figuráját továbbértelmező, érdekesebbé tevő mű, melyet könnyű szívvel lehet ajánlani az izgalmas, olvasmányos és egyúttal filozofikus, a posztmodern-ironikus és egyúttal a nagy kérdéseket még mindig feszegető prózára fogékony mindenkori olvasónak.

Kántás Balázs, Apokrifonline, 2012. június 27.

 

 

   Piaci szempontból bizonyára megéri, hogy egy kötetnek az legyen a címe: Zordok, a székely szamuráj, műfaji megjelölése pedig: kéjpróza. Hiszen ma is van egy nem elhanyagolandó réteg, amelynek számára a „székely” melléknév a garantált minőség érzetét kelti, s van egy másik, amely a „kéj” szó hallatán azt gondolja, mégiscsak érdemes irodalmat olvasni.

 

Ez a két réteg pedig nyilvánvalóan metszi egymást, s egy akkora-amekkora közös halmazt hoz létre. Azért azt mégsem reméltem, hogy ami ellen annyit küszködöm a kultúrideológia terén, az visszaoson majd a kereskedelem hátsó kapuján.

 

Mindez persze még semmit nem mond a könyvről, Murányi Sándor Olivér regényéről. Annál többet elmondanak viszont azok a furcsa mondatok, amelyekbe lépten-nyomon beleszalad az ember. „Szemeit érdeklődéssel szegezte rám, miközben olyan erővel és határozottsággal szorította meg kézfejem (!), amilyet eddig még nemigen tapasztaltam. Életem folyamán megtanultam, kézfogása ugyanúgy árulkodik az emberről, mint beszéde.” „Hagyjam elkallódni ezt az átütően rendkívüli történetet?” „Feltettem a kérdést magamnak: mivel is kezdődik egy ember története? A megfogamzással? (!) A születéssel? Aligha. Talán legidősebb életben levő rokona történetével, valamint az eszméléssel, amikor véget ér számára a felhőtlenül szép gyerekkor, és felébred benne a világ.” Magvas gondolatok kétségkívül.

 

Ugyanilyen magvasakat találhatunk a kurzívval szedett „átütően rendkívüli történetben” is: „Egyenként voltak számára fontosak a napfelkelték, amelyeket nem érthettek meg a fronton elesett társai, a déli harangszónál leemelte fejéről a kalapot, s földre tette ásóját a mezőn, vasárnap pedig templomba ment, nem bevásárlóközpontba.” Azok az elesettek bizonyára globálisan nézték a napfelkeltéket, nem egyedi lényegük szerint…

 

A befejezés nem kevésbé rendkívüli. Réka letolja magáról a fiatalembert, mert a férje közelg. „A férj dobott. Zordok ugrott. A villa elindult. Zúgva hasította át a levegőt. Mintha még megállt volna egy pillanatra félúton a csűr magas teteje alatt…” Egy rajzfilmet olvasunk: előbb a villát dobó kéz, aztán a villa elindulása, végül a metafizika a végtelen felé félúton…

 

Mindez a mesterkéltség már a fülszövegen is látszik, de az olvasó akkor még reménykedik: „Az író-harcművész-néptáncos 1974-ben született. 1987-ben a Nicolae Ceausescu főfőelvtárs tiszteletére rendezett Megéneklünk Románia Országos Fesztiválon legkisebbségiként első díjat nyert a kalotaszegi legényessel, megelőzve a többségi táncosokat.” Főfőelvtárs és legkisebbségi…

 

A reménykedés tehát átütően hiábavaló. A Zordok… nagy lendülettel megírt, huszonegy formagyakorlatra osztott dilettáns kötet. Az erotikus részletek nem ábrándítják ki a Júlia füzetek rajongóit: „Júlia felemelte rövid szoknyáját, és hasa alá nyúlt. Lehetelfinoman (!) húzta félre hüvelykés mutatóujjával feltűnően keskeny alsóneműjét.” Beleborzongok, látván, hogy tangáról lehet szó…

 

Ha jó regény lenne, valami újat, valami mást tudnánk meg a székelyekről, például azt, hogyan találkozik a szamuráj ethosza egy határvidéken megedződött kelet-európai kisebbség életmódjával. Ha a szerző tudná ütköztetni a különböző regisztereket, olyan könyv lenne az eredmény, mint Benedek Szabolcsműve, A vérgróf. De ebből semmi sincs, csak valami akarnok affektáció, rossz mondatok, közhelyes jelenetek, székelykedés. A székely mint macsó, a székely mint nőcsábász, a székely mint olyan, aki megbecsüli a napfelkeltét, és a csűrben szeretkezik. Murányi nem a furfangoskodástól góbé, mint Tamási vagy Nyirő (de ők minden góbéskodás ellenére írók voltak), hanem valamiféle „dugd-vágd-nem-apád” esztétika képviselőjeként, aki sem a szavak értékével nincs tisztában, sem a mondatok ritmusát nem hallja, sem a sztereotípiáktól nem képes (talán nem is akar) elmozdulni.

 

Galeriművészet ez: mintha azért íródott volna, hogy a szerző elnyerje a dáridózó férfitársaság dicsérő felkiáltásait, bebizonyítsa nekik, s meggyőzze önmagát is, hogy tényleg író. Ilyen kicsiségeken azonban nem töpreng a Megéneklünk Románia nyertese: ő csak dalol, mint madár az ágon. Problémátlanul a dilettantizmus éjszakájában.

Demény Péter, Népszabadság, 2012. június 9.

 


ÍRÓ, HARCMŰVÉSZ, NÉPTÁNCOS

A fülszövegből értesülök: a 38 éves szerző "író-harcművész-néptáncos", aki "tizennyolc évesen két hétig volt ferencesszerzetes-jelölt", mert "állítása erint ennyit bírta nő nélkül". Két könyve jelent meg Erdélyben: egy "harcesszé"-gyűjtemény és egy novelláskötet, első regénye egyben magyarországi debütálása. Bemutatkozása emlékezetes is marad: az amúgy kivételes minőségérzékű Kalligram kínálatának - remélhetőleg sokáig utolérhetetlen - mélypontjaként.

A főhős harcművész, néptáncos és naplóíró, az ő életét követjük nyomon, miközben azon izgulunk, sikerül-e a szerzőnek valahogy történetté tákolnia egy rakás anekdotát, a haveri körnek címzett belső poént, kocsmai beszólást és sztereotípiát. A nagyapa a háborúban, Zordok az egyházi iskolában, a katonaságban, a házasságban, a kocsmában és a karateversenyen. Az úgynevezett humor valamivel a hollywoodi B-filmek alatti tartományban mozog: az énektanár nem tud énekelni, a kövér prostituálttal undorító dugni, és olyan nagyszerű fricskák sorjáznak oldalakon keresztül, mint hogy "akkora faszfej, hogy fülei a herék". Fejlődésregény akarna ez lenni, de nincs fejlődés, nem is lehet, mivel Zordok, a szerző alteregója az elejétől utolérhetetlen emberi nagyság. A tökéletes férfi: ez onnan látszik, hogy sokat verekszik, sokat iszik, sokat baszik, tiszteli Istent, és lenézi a nőket. De a könyv arcpirító ideológiai hátterét ugyanúgy nevetséges lenne elemezni, mint narrációs technikáinak sutaságát, ugyanis még annyi ideig sem lehet komolyan venni, amíg ezeket a kritikákat megfogalmaznánk. E "kéjpróza" egyetlen bravúrja, hogy úgy is képes bántó baromságokat állítani, ha a mondat maga nem értelmes: "a ló olyan, mint az asszony. Ha rajta vagy, vásáron a bőröd, a gyönyör pedig csak feledteti: éles pengével játszol". És így tovább, ezen a nívón és hangulatban, a macsó ostobaság és az írásképtelenség legmélyebb bugyraiba.

Urfi Péter, Magyar Narancs, 2012. június 7.