Minden kritika, amely érdemes arra, hogy kritikának nevezzék, egyúttal polémia. Mindig egy konkrét tárgyra vonatkozik – és sosem csupán erre a konkrét tárgyra. Amennyiben egy kritikus egy könyvet jellemez, amennyiben dicsér vagy elutasít, sosem csak egy szerző mellett vagy ellen szól, hanem egy írásmód, egy magatartásforma, egy irány vagy irányzatosság, egy irodalom ellen is. Az általa tárgyalt könyvet tartja szem előtt, mindig meghatározott összefüggésében. Szimptómaként határozza meg.
(Marcel Reich-Ranicki)

Aligha mellékes, belevonva a töprengésbe a mottóban idézettet, mit nevezzünk, minősítünk kritikának, hol húzzuk meg határait. Előzetesen kijelenthető, hogy ezúttal a szűkebb értelemben vett kritikáról lesz szó, nem az angolszász világban honos criticism értelmében, hanem azokról az írásokról fogok szót ejteni, amelyek folyóiratokban és/vagy napilapokban, egy-két évtizede az új médiumokban mutatnak be, emelnek dicsfénybe vagy marasztalnak el irodalmi alkotásokat, köteteket. Nem tudom, mennyire elfogadható egy 2011-ben kiadott német irodalomtudományi lexikon (nem tudom, mennyire önirónikus) állítása. Azt okkal-móddal még elfogadom, miszerint az irodalmi kritika nem tudomány (jóllehet – vetem közbe – „szakma”, felelőssége nem csekélyebb a tudományénál, hatása ellenben közvetlenebb); ennek következtében (s itt következik, amit akár vitatni is lehetne) kritériumai kevésbé szigorúak, kevésbé kötöttek és kevésbé explicitek. Az irodalomkritikának sem az objektivitás, sem az interszubjektivitás, sem az érvelés következetessége, sem az igazság (ismét közbevetés: kié? létezik az irodalomban/irodalomkritikában pontosan meghatározható, mindenki által elfogadható igazság?) nem szükséges és elégséges feltétele, s nem is törekszik erre, és kétségtelenül nem is éri el. Hozzátenném: az általam az utóbbi években olvasott kritikák jórészt szinte tökéletesen megfelelnek ennek a „negatív” elvárásnak. A lexikon-cikk szerzője talán enyhítésül, talán önmaga mentségéül, talán betetőzvén a jóindulat hermeneutikájával önirónikusnak minősített fejtegetést, a bekezdést eképpen zárja le: az irodalomkritika ennélfogva extrém (!), szeszélyes és változékony foglalatosság, gyakran alárendelődik polarizáló műveleteknek. Jóval komolyabb, akadémikusabb a literary criticism, amely közös nevezőre kerül (sok esetben) az irodalomelmélettel s a poetológiával, a nouvelle critique a francia irodalmi területen pedig az esztétikával, a stilisztikával és a retorikával ápol rokoni kapcsolatokat.

Az eddig írtakat áttekintve aképpen folytathatom, hogy valamennyi, itt jelzésszerűen említett kritikai/kritikusi megközelítéseket valójában az összegző néven irodalmi kritikaként emlegetett, nem a szépirodalmi megszólalás nemeiként csoportosíthatnám, a zsurnálkritikától kezdve (amely napilapokban vállal – legyünk jóhiszeműek! – tájékoztató, közvetítő funkciót) a művészi kritikáig (amelyet német lexikonunk Lessingre hivatkozva említ, a magam részéről Szerb Antal vagy Kosztolányi Dezső tevékenységét idézném ide): az előbbire többé-kevésbé áll lexikonunk kórlelete, rosszindulatúan elfogultságot, felületességet szintén fel lehetne róni, az utóbbi nemigen alkalmas arra, hogy kiadó és fogyasztó, szerző és mű között teremtsen kapcsolatot, ellenben szuggesztív módon valószínűsíti egy olvasat elhihetőségét, a kritikát/kritikust a szerző mellé emeli, nem pusztán tolmács minőségében – ellenben olyképpen, mint aki arról számol be, mit indított el benne egy mű olvasása, miféle érzelmeket, gondolatokat, olykor elméleti konstrukciókat fakaszt föl benne a mű tanulmányozása. Mármost a zsurnálkritika művelőinek olykor önmutogató szerénytelensége, illetőleg a művészi kritika olykor műalkotásként elfogadható szellemisége nem teszi a másikat fölöslegessé, nem helyettesíti a másikat, még kevésbé váltja ki. Egy lapnak, folyóiratnak mindig a kritikarovata a legsérülékenyebb és legérzékenyebb. Mert bármennyire van szó a műről, elsősorban, a kritikus szándéka szerint kizárólag a műről, óhatatlanul visszahárul a dicséret meg az elmarasztalás a szerzőre, a szerző/mű által képviselt irányra, retorikai felfogásra stb. Ezen keresztül kiadói politikára, meghatározott irodalmi csoportosulásokra, ízlésfelfogásokra. Emlékezetes, hogy amikor az Előretolt Helyőrség költőinek első kötetei megjelentek, természetszerűleg egymással szöges ellentétet képviselő írások láttak napvilágot, az akkor rendkívüli módon újszerűnek ható megoldásokat jó néhányan a költészet megújulásaként köszöntötték (elhallgatván a bírálható mozzanatokat), mások saját irodalmi pozíciójukat veszélyben forogni vélték: hiszen ha az irodalom, amit ezek a vakmerően szabad szájú, elfogadott sztereotípiákat elvető, szimbólumokon, önsajnálaton csak nevetni tudó ifjak irodalomként akarnak elfogadtatni (vagy még csak azt sem, pusztán szétverni megkövesedett formákat, lerombolni illúziókat), akkor újra kell gondolni mindazt, amiben eddig hittek, amit eddig jónak, esztétikusnak etc. tartottak. Az idő, a kritikai vita aztán „igazságot” tett, távlatból már „irodalomtörténelmileg” érzékelhető, mit hoztak az akkori ifjak, e hozomány hogyan tagolódik be egy irodalmi folyamatba, mi az, ami követőkre lelt, mi az esetleg, ami zárványnak bizonyult: jobban látszanak az „erények”, kibuknak a revoltálás lendületében nem mutatkozó esetlenségek. Az Előretolt Helyőrség aztán intézményesedett, könyvsorozattal jelentkezett, jelentkezik, az alapító tagok költői útja jórészt szétvált. Hirtelenében kevés olyan hatástörténetet tudnék fölmutatni, amely hasonló lenne az említett kezdeményezőkéhez. Éppen ezért a kritikának feladata (lenne) a szintén említett sorozat szemlézése, a kezdőké/elsőköteteseké és a már több kötettel rendelkezők útjának felmérése. Hogy példát említsek, az első kötetével berobbanó Farkas Wellmann Éva nemrég új verskötettel jelentkezett. Nagy érdeklődéssel vártam: mit szól a kritika, mennyit változott a versbeszéd, a szonettek sejtelmesebbek lettek-e, vagy megmaradtak abban a tiszta formában, amely az első kötet formai bravúrjaival jellemezhető; a szigorúan zárt forma és az ebbe a formába beengedett, belekomponált tárgyi világ miféle feszültséget eredményezett, a szereplíra kedvez-e a végsőkig csiszolt, „míves” vers eszméjének? Lehet, hogy ezek csak az én kérdéseim, mindenesetre a kritika nemigen akar vagy tud mit kezdeni Farkas Wellmann Éva kötetével, talán nem érzékeli eléggé az újféle hangzás igényét és akarását, talán nem felel meg bizonyos kritikai elvárásoknak.

Másféle zavart okoz Murányi Sándor Olivér Kalligramnál megjelent regényének megítélése. Az első, inkább zsurnalisztikai megszólalások ellehetetlenítették a kritikai/kritikusi vitát, mivel pusztán kijelentések halmaza volt, megfelelt a német lexikon ama vélekedésének, miszerint nem szükséges (az akár szélsőséges) véleménynek alátámasztása. Egy regényből kiragadott mondatokkal bármit lehet igazolni, hiszen nincs fölrajzolva az a szövegkörnyezet, amelynek alapján az elfogadható vagy az elítélhető minősítés megfelelő, találó, meggondolkodtató lehetne. Pedig a regény érdemes a megvitatásra. Nem a megszokott hangon és formában ad elő valami olyat, ami egyszerre nagyon hagyományos (ilyen például a picarora épített alakzat), s ami nagyon nem hagyományos: erkölcsi, esztétikai tabukat döngetve, oly tárgyakat és tárgyköröket bevonva a regényességbe, amely feltámaszthatja mindazok haragját, akik egy dogmatizált politikai korrektséget várnak egy fikciótól, akik óhatatlanul szükségesnek vélik, hogy ismét szóvá tegyék az Előretolt Helyőrség egyik-másik aktánsának nyelvi szabadosságait. Nem állítom, hogy efféle kritika nem lehet jogosult, de azt állítom, hogy alkalmatlan egy kritikai vita kezdeményezésére. Nem állítom, hogy egyik-másik kifogás nem állhatná meg a helyét megfelelő érveléssel (hiszen a kritikusi ízlésváltozatok vitájában fontos irodalmi szempontok merülhetnek föl), de azt állítom, hogy egy magát omnipotensnek, tévedhetetlennek, fölösen magabiztosnak hitt kritikai magatartás épp olyan avitt lehet, mint egy regényben egy önmagára nem reflektáló omnipotens elbeszélő.

Beszédes, ha egy érdekes irodalmi vállalkozás jelentékeny kritikai visszhang nélkül marad. Magát a kritikát károsítja ezzel, amely az irodalmi műből kinyerhető szemléletről, „tudás”-ról mond le. Nem kevésbé beszédes a kinyilatkoztató kritikai megszólalás, az önmagának elég, saját „tudás”-ától eltelt, dialógusba lépni nem akaró beszéd, mivel nem tudatosítja (önmagának sem), hogy a lehetséges vélemények közül az egyiket képviseli, nem bírál, hanem felsőbb instanciaként megítél.

A kritika/kritikus olvasmányairól (Olvasmányélményeiről) ad számot. Arról, mit olvasott, s milyen következtetéseket vont le olvasásából. Irodalomra, irodalmi sikerekre, bukásokra reflektál. Középen áll: a kiadó, a könyvesbolt és az olvasó (fogyasztó) között – állítja lexikonom, továbbá szerző és olvasó között. Ez a köztesség előnye és hátránya: „elvileg” nincs elkötelezve (csupán az irodalom iránt). Gyakorlatilag sokféle elkötelezettség nehezíti véleménymondását, például indulatossága, érintettsége, „hovatartozása”. Amennyire legalább részben függetleníteni tudja ezektől magát, lesz képes úgy szólni, hogy mind elismerését, mint elmarasztalását komolyan lehet venni. Diktatúrákban gyanús volt a kritikai megszólalás. Jelenkorunk igényli, de a megszólalással együtt járó felelősséget is elvárja.

A Nyugat egy időben mára nevessé vált szerzőktől hozott fél, egyoldalas ismertetőket. Nem ártana ezeket tanulmányozni: röviden is lehet értésről tanúskodó kritikát közölni; a kritikus fontos része az irodalmi életnek. Ennek tudatában kell mérlegelnie, válogatnia, tájékoztatnia.

Fried István, Helikon, XXIII. évfolyam 21. (611.) szám, 2012. november 10.