2009. április 2., csütörtök
JANCSI
Az első találkozásnál durva, keménykezű embernek ismertem meg Mesterem. Együtt változtunk több mint két évtized alatt, miközben példakép tudott maradni számomra. Odaadó férj és családapa. Mértékletesen örül az életnek, tudja, meddig lehet kosarazni a karateedzés bemelegítő részében, mekkora sebességet szabad elérni a motoron, és milyen mennyiségű ital fogyasztható egyetlen alkalommal. Tanítványai barátai. Szétszóródtak a nagyvilágban, egyesek közülük már Japánban és Kanadában haladnak tovább az üres kézzel való harc útján, ő azonban neveti, ha Mesternek szólítjuk. – Jancsi vagyok – mondja ilyenkor. A fekete öv negyedik dan fokozatnál tart, száz karatemester közül az egyetlen, akit a vizsgáinkon Shibuya nyolc danos japán nagymester is „strong man”–nek szólít. Jancsi mégis csak szürke egérnek nevezi magát. Nem törekszik babérokra. Visszahúzódó alkotó, aki harcosként a legönzetlenebb művészeti ágat képviseli: mozdulatai tovalibbennek az időben, ezért minden pillanatban késznek kell lennie, hogy újraformálja. Ez sokkal nehezebb, mint az író feladata, aki munkája végeztével kezében tarthatja és polcra teheti könyvét. Jancsi valósággal fürdik a névtelenségben. Ütése erőt ad számunkra, mert gyorsabb és keményebb az élet csapásainál. Most is az utakat rója, hogy eltartsa két egyetemista gyermekét. Estére megérkezik szülővárosába, Székelyudvarhelyre. Ha csupán tíz perce marad otthon, akkor is bejön az edzésre. És ez így tart harminc éve…
Jancsi, ha hazaérsz, az ütéseket követő sörözésnél ne légy nagyon mérges rám, amiért írtam rólad…
