Amikor a gép felszállt velünk a marosvásárhelyi reptérről, még nem tudhattam: sajnálatos eset történik Szegeden… Csendben poharazgattunk Évával és Tamással, miután Fried István Herder díjas irodalomtudós levezette rendezvényünket. Ekkor odaült az asztalunkhoz egy csinos lány a dumával, hogy ő még nem látott hús-vér költőt és írót, s interjúvolni kezdte a társaságot. A könyvbemutatón ott volt a lány kedvese is, aki ezúttal a mellettünk levő asztalnál pókerezett, és egyre féltékenyebb lett… Hallván, hogy a hölgy nem ismer egyetlen élő szerzőt sem, Évike elment lefeküdni, később Tamás is pihenőre tért – maradtam én, a bolond, azonban sokáig nem „örülhettem” a kislány társaságának, mert egyszer csak rám rontott a féltékeny kedves. Rövid dulakodást követően elindított fejem felé egy parasztlengőt. Leguggoltam. Amint elsuhant fölöttem támadóm ökle, tudtam: én következek… Felálltam, és teljes erőmből az arcába ütöttem. Ő nekirepült a szemközti falnak, nekem pedig elrepedt a jobb öklöm második bütyke… A következő napunkra rányomta bélyegét e kiütés, mígnem Fried tanár úr a vacsoránál helyeslően összegzett: ha ütni kell, ütni kell. Estére már feloldódott a hangulat Budapesten, a Magyar Írószövetség székházában, ahol többek között Koppány és Szálinger társaságának örülhettünk (én végig őket figyeltem, arra gondolván: ha röhögnek, ejsze tűrhetőek vagyunk). Remélem, jól mulattak felolvasásunkon a jelenlevők, így másféle knock out-ot is tudtunk adni az Olvasónak, akit a világért sem bántunk, ha ő nem támad…