Kritikák

 ZORDOK, A SZÉKELY SZAMURÁJ. KÉJPRÓZA
 

Tisztázzuk: a regényből sem az nem derül ki, hogy Zordok székely lenne, sem az, hogy szamuráj. A huszonegy fejezetre, formagyakorlatra tagolt könyv hetedik fejezetétől az viszont igen, hogy a Zordok csakugyan kéjpróza.

Honos erdélyiek és arrafelé ismerősek azonosíthatják a regénybeli hegyet a Hargitával, a kisvárost Székelyudvarhellyel, a két másik várost pedig Kolozsvárral és Budapesttel, de csak Párizs meg pár nyugat-európai város van néven nevezve. Ha Zordok jeleníti meg szimbolikusan a székelységet, akkor eléggé felemásra sikerült. Ha elfogadnám, hogy Zordon székely, akkor a könyv szerint a székely magának való, nem túl bonyolult lélek, minden fehérnépre ugrik, és e téren – ha kell, ha nem – kiválóan teljesít. De a székely mivolt indifferens a regényben.

Ha Zordok szamurájnak véli magát, nem jelent egyebet, minthogy vagy ő tévedt el az időben, vagy benne tévedt el valami. A szamuráj ugyanis legelőször is fegyelmezett katona, életformája az, hogy vakon szolgálja urát. Zordok azonban nem harcos, hanem egy helyét nem találó fiatalember, aki harcművészetet, azaz hobbisportot gyakorol a mi korunkban, a mi fertályunkon – azt mesterszintre fejleszti, és harcművészként akarja az életét leélni.

De mindezek miatt még jó is lehetne a könyv.

Mert jól indul. Úgy indul, mint egy klasszikus (Hermann Hesse-i) regény. A keretes szerkezet szerint egy idősödő professzornak elemi élményt jelent a találkozás Zordonnal, a kevés szavú fiatalemberrel, és Zordon naplója alapján megírja a regényt, élete főművét. Az olvasóbarát módon fejezetekre és eligazító fejezetcímekre tagolt regénybe kurziválva beleilleszti Zordonnak azokat az elmélkedéseit, amelyeket amaz élőszóban mondott el. 

Eszerint Zordok eredményes katolikus neveltetése miatt ferences szerzetesnek készül, beiratkozik a kisszemináriumba, szívét-lelkét adja. Rendkívülisége korán megmutatkozik: egy tanulmányi kirándulás során megmenti a római pápa életét, s mert apró gyermekkorától tanulja a harcművészetet, néhány szeminarista társával edzésben tartja a testét is. Fölvillan a legfőbb kísértő, a nő, de Zordok mélyen elkötelezett. „Ha döntened kell Isten és egy nő szerelme között, ne áltasd magad: a nő szerelmében is ott van a Mindenható, de nem a te számodra, mert téged többre hív, a feltétlen és teljes önátadásra, hogy egyedül Neki élj, Érte lélegezz, Őt szolgáld.”

Aztán váratlanul mégis a nő mellett dönt, elhagyja a rendet, végigkínlódja a brutális katonai szolgálatot, majd esküvő, s egy remekül komponált groteszk jelenetsor a nászéjszakáról: míg az ifjú pár egymásé lesz az egyik szobában, a lány apja féltékenységében szétveri a konyhát, a lakást, a nász csúcspontján éppen a nagyszobaszekrény zúzatik szét. (Ennek lesz majd később gyöngébb pandantja az Arankával a gimnázium könyvtárában folytatott eszeveszett numera.)

S innentől nemcsak a főhős élete változik meg, de mintha egy másik regény folytatódna a főhős egy másik énjével. Zordok megismerkedik nagyvárosi, finnyáskodó, vega sógorával, féltékenységi rohamában belenyomja a fejét a töltelékhúsos tálba: „Legalább egyszer az életben táplálkozz rendesen, bazmeg!” A családi botrány elől meglép, egy íróféle ismerősével kocsmáznak, fölszednek két egyetemista lányt, éjjel az albérletben Zordok az egyik alvó lányra vehemens férfiassággal rámászik, rendőrségi körözés – de kiderül, csak a poéta cimborák ugratják, semmi gond, jó kis kaland volt. Zordok ekkor már „kurvapecér, okleveles bajkeverő, pofonok prófétája” hírében áll.

A ruhagyári segédmunkát megunja: „Ha az ember nem tudja, mit akar kezdeni magával, és önbizalom-hiányban szenved, növesszen hosszú hajat, és legyen egyetemista. Megszabadul a munkától, hivatalosan is naplopóvá válik, játszhatja az értelmiségit.”  Kétlakiság, feleség otthon, ő távol, válás. Zordokot most már vegytisztán csak két dolog hajtja: a farka meg a harcolhatnékja. Két kapitális numera meg bunyó vagy szabályos karate mérkőzés között rendszeresen arról elmélkedik, hogy ő tulajdonképpen művész, mégpedig harcművész, a stupid világ pedig nem érti a harcművészet szakrális lényegét (hogy ő maga léha lenne, meg sem fordul a fejében).

Sem nevelődésnek, sem önkeresésnek nem nevezném Zordok történetét, mint inkább ámokfutásnak. Vannak a vegyes rendű és rangú cimborák: sportklubtársak (szakszerűen, hosszan és unalmasan részletezett) karate mérkőzések, hogy mester legyen, majd pedig versenybíró, vannak régi szeminaristák, akik vagy megmaradtak a hitükben vagy nem, és vannak a felfuvalkodott, öntelt, léha múzsafiak (ifjú költők, írók). Vannak kalandok: rabsicolás a halastónál, kiruccanás Párizsba, bravúros néptánc produkció a falusiak előtt, érzelmes találkozás a természettel, máskor egy totál autókarambolt, vagy éppen egy kárpáti medvetámadást él túl, infantilis heccek.

És vannak a nők, a párzótársak. Elég hamar nyilvánvaló lesz az olvasó számára, ha nőnemű lény kerül Zordok útjába, sipp-supp nagy (pornográf) baszás lesz azonnal. Mert érzelem, kötődés, dilemma nincs, csak az ágaskodó farok parancsa, meg a nő(stény) faszéhsége. Mindegy, egy jó barát szalmaözvegy húga, termetes kurva, szegény özvegyasszony vagy bárki. Majdnem kalandja lesz egy öreg homoszexuálissal is, a könyv végén pedig egy dúsgazdag szex-fetisiszta nagyvárosi hölgyeménnyel. Különben a nők-férfiak mind egyformák: a vonzó nőknek általában seggig érő hajuk van, a párzó férfiaknak meg szőrös seggük. A nőképet Zordonban az áhítattal tisztelt Mester  is táplálja: „Ha tetszik a nő, elmész vele, és ha engedi, ötször-hatszor megbaszod, ahányszor csak akarja. Mindent kipróbálsz rajta, amit férfiúi fantáziád diktál. Szétkúrod a seggét, és orrba-szájba szoptatod. Aztán lefordulsz róla, és elfelejted. Visszamész a családodhoz.” De család már nincs, a selyma fotós filozófiája tetszetősebb: „Körülbelül négy év alatt fáraszt le a férfi teljesen egy nőt. Ilyenkor már ki kell rúgni őket, nehogy fordítva történjen. Előtte azonban mi a fasznak cserélgetni az asszonyokat, egy süt-főz itthon, a többivel hobbizol. Amúgy én társadalmi nyomásra lépek félre, hogy a nők ne mondják: buzi vagyok. Havi két félrebaszás belefér.”

Zordok is cserélgeti a nőket, s jelezvén, hogy érzékeny lélek, ilyenkor könnyeket ejt, és mélységesen sajnálja önmagát, hogy lám, megint egyedül maradt, ez az ő útja, keresztje stb. A regény vége felé az egyik elcsábított barátnő pasasa néhány verőlegénnyel rendesen félholtra veri – az olvasó végre föllélegzik: ezt érdemli, és még ennél is többet. Aztán Zordok sem marad rest, a vetélytársat az édesanyja szeme láttára döngeti véresre. Mert „A harcos nem áll bosszút senkin, de adósa sem marad senkinek. […] Nem bérelt hiénákkal verettem el, hanem egymagam válaszoltam, véres verésre véres veréssel. Nem érzett lelkiismeret-furdalást.”

Ahogy kiteljesedik a regény, úgy válik az olvasó számára egyre nyilvánvalóbbá, hogy Zordok nem Goldmund (miként utalás történik a narzissi és goldmundi sorskarakterre), ő csak átgyalogol a világon, hogy valami homályos férfieszményt valósítson meg, s inkább éretlen, kiürült, öntelt, gőgös koravén kamasz, mintsem helyét kereső fiatalember.

Ahogy haladunk előre a regényben, úgy szaporodnak az írói figyelmetlenségek is (következetlennek tűnik az idő-eseménysor párosítás), a kidolgozatlan részletek (medvetámadás), a szervesületlen epizódok (a múzsafiak tábori életében a színész-epizód, az Aranka-kaland), a lapos közhelyek és a közönséges megnyilatkozások, mint: „Nem általánosítok, de sok színészt mindig is utáltam. […] Szarás közben is a színpadon érzik magukat, attól akarnak különlegesnek látszani, hogy férfiánuszokra hajtanak, akár az ókori görög arisztokraták. Lepusztult albérletekben laknak, és gyakran kérnek kölcsönt, amit elfelejtenek visszaadni. […] Apámtól tanultam: aki embernek szar, művésznek is az…” Stílusát egyszerre jellemzi a kellemkedő finomkodás és a vulgáris nyelvhasználat. A sűrű farok, dugás és hasonló szavak használata a legtöbbször motiválatlan. Az olyan mondatok egy öreg paraszt szájából, mint: „Manapság valami majomtáncot járnak gyerekeink a bálokban. Csimpánzként billegetik hátsójukat valami dallamtalan zenére, amelyből csak a dobritmus hallatszik, a pontokat, sajnos, nem tanulták el apánktól” nem a nyugatosok nyelvi kifinomultsága, hanem finomkodás, póz, manír. Ahogy manír és póz, hogy a főhős gyakran kezeibe (sic!) temeti arcát, hogy gyakran elérzékenyül és könnyeket ejt. Aggályos a páros testrészek indokolatlan többes számú használata: szemei, kezei („könnyekkel szemeiben állt föl”; „ökölbe szorították kezeiket”) a határozott névelők rendre elhagyása („Anikó a történtektől ájultan zuhant lovak elé” – t.i. a saját lovai elé) stb. A stiláris hibákat figyelmes kiadói szerkesztő kijavíthatta volna könnyedén.

De csak a stilárisakat.

Pécsi Györgyi, Székelyföld, 2014. augusztus

 
 
A RÓZSA NÉVBEN ÉL CSAK

(Murányi Sándor Olivér Zordok a székely szamuráj című regényéről)

„irodalomról nem esett szó”

(M. S. O.)

      Lehetséges, hogy az Előretolt Helyőrség irodalmi műhely történetében – melyet sorok írója folyóirat, kiadó és szerzői társulás formájában is igen régóta kíséri figyelemmel – új fejezet kezdődik Murányi Sándor Olivérnek a pozsonyi Kalligram Kiadónál megjelent első regényével. Ugyanakkor az is lehetséges, hogy nem történik semmi. Remélhetőleg a recenzió befejeztével válasz születik erre a kérdésre. Murányi Sándor Olivér az Előretolt Helyőrség első szerzőinek örökségét folytatja, amikor fel meri vállalni a provokátor szerepét új könyvével. Csakhogy amíg az alapító atyák (és László Noémivel anyák) a 20. század első feléből itt maradt, a szó kevésbé jó értelmében megmerevedett hagyományokkal szemben provokálták az erdélyi és jóval kisebb mértékben a magyarországi közvéleményt, addig Murányi éppen az azóta (és nagyrészt az Előretolt Helyőrségen felnőtt) olvasók (és szerzők!) által alakított elváráshorizontot próbálja vertikálisan is tágítani. Teszi mindezt elsősorban az említett szerzőgárda eredetileg megragadott fegyvereivel: a paródiával, a parafrázissal, az allúziók hálójával, a már nevetségességig vitt referencialitással. S nem véletlen, hogy Murányi prózája kapcsán a fegyver kifejezést használom. A fikció és az alkotás szintjén egyaránt harcművészről van szó, de, hogy mit is jelent pontosan ez a kategória, azt újfönt későbbi kifejtésre hagyja recenzióm.

      A mű bevezetője, mely egyúttal a harcművészeti filozófiáknak megfelelően in medias res ejti olvasóját a szöveg sűrűjébe igen sokat köszönhet az említett erdélyi művészi közösségnek. Orbán János Dénes Vajda Albert csütörtököt mond című novelláskötetének koncepciója teljes mértékben uralja az expozíciót. Ennek megfelelően a főhős bemutatása-leírása a vérbő posztmodern prózát idézi, főképpen a Júlia néni és a tollnokot író Mario Vargas Llosáét. Zordok olyan mértékben megfelel a főhősökkel szembeni hagyományos archetipikus elvárásoknak, hogy az nevetséges, pontosan, mint Pedró Camacho, Llosa „hőse” esetében. Ráadásul ezúttal is kíméletlen paródia sújtja az autobiografikusság közvetlen kísérletét. Mielőtt azonban az olvasó behatolna a műbe, ahogy a főhős az ősrengetegbe (jelentsen ez erdőt vagy női testet) meg kell állapítani, hogy a művészregény, illetve erdélyi hagyományokra való tekintettel inkább: a művészkedést kipellengérező regény, illetve próza kettős forrásból táplálkozik a jelenkori erdélyi magyar irodalomban. Orbán János Dénes elméleti alapításának köszönhetően Jorge Luis Borgesnek a dilettantizmussal és a műalkotással kapcsolatos kétségei (a szerző Az Alef, illetve Pierre Menard a Don Quijote szerzője című műveire utalok ezúttal) rendkívül termékenyítő módon épültek be ebbe a hagyományba (OJD-n kívül Nagy Koppány Zsolt első, Arról, hogy milyen nehéz című kötetét hoznám példának), másrészt a két világháború között alkotó Karácsony Benő művészregényeinek (Napos Oldal, A megnyugvás ösvényein) olvasói tapasztalatai sem múltak el nyomtalanul, amint az például Kelemen Hunor A madárijesztők halála című kisregényében is megmutatkozott.

      Zordok regénye a közép-európai és latin-amerikai posztmodern regényeknek megfelelően indul: nem a főszereplőről tudunk meg értékes információkat, hanem családtörténetet olvashatunk, még akkor is, ha az Előretolt Helyőrség posztmodern utániságában kizárólag töredékes lehet ez a családtörténet. Nagyon keveset tud meg az olvasó Zordok születése előtti történetéről, azonban ez a tudás mennyiségileg és minőségileg megegyezik azzal, amit Zordok saját sorsa szempontjából fontosnak tart, és amit egészként egyáltalán befogadhat az olvasó. Ez a szöveg egyáltalán nem keresi az olvasó kegyeit, s ez mai irodalmi közéletünkben üdvözlendő. A felületes olvasó rosszul sikerült cyber-fantasyként értelmezhetné a szöveget, ahol minden férfi szuperhős, minden nő kéjnő, a többiek pedig csupán ostoba rabszolgák, a valóság azonban sokkal bonyolultabb és ezért egyszerűbb: „A harc ott kezdődik, ahol véget ér a félelem.” (15.) Ezt a mondatot bárki leírhatja, megértése viszont tapasztalatot föltételez. Nem véletlen a főhős sorsának kettőssége. Az, hogy kezdő harcművészként szeminarista, majd kiugrott szerzetes lesz, a jelenkori európai kultúrában talán nem kudarc, hanem szükségszerűség. Zordok öt-hétszáz évvel ezelőtt még Tomori vagy Ugrin érsekként küzdhetett volna hazája függetlenségéért férfiúként, harcosként, szellemi emberként és mártírként, mára azonban az Orbán János Dénes által több művében leírt szoknyapecér kétes dicsősége maradt az értékek visszavonódásának korában élő harcosnak. Ebben a mozzanatban is benne rejlik azonban a harc szakralitása, mely átértelmezhetővé, illetve negligálhatóvá teheti a blaszfémiát. A távoli Kelet harcos szerzeteseinek sorsa tükröződhet Zordok vándor sorsában, különösen talán Miamotó Muszasi kardművészé, aki a borgesi mintáknak megfeleltethetően olyan magas szintre fejlesztette a műalkotással szembeni alázatát, hogy a dilettantizmus kirekesztő bélyegét is hajlandó volt magára venni annak érdekében, hogy művészetté változtatott élete mögött mindörökre elrejthesse személyiségét. Ez az aktus megegyezik a 42 rónin történetét Az aljasság világtörténetében újraíró Borges esztétikai alapállásával. Ugyanakkor a regény befogadását számomra jelentős mértékben megnehezítette, hogy a főhős személyiségével összhangba hozható  természetleírás szinte egyáltalán nem jelenik meg a műben. Az elmúlt kétszáz év bőven adott a magyar irodalomnak olyan szerzőket, akik a természet iránti tiszteletüket-szeretetüket árnyaltan voltak képesek kifejezni. Zordok regénye ebből a szempontból kívánni valót hagy maga után. bár többször megkísérli leírni a háborítatlan természetet. Murányi Sándor Olivér Felnyomták szentnek című novelláskötetében sokkal sikeresebben tudta a rövidprózában ezt a törekvést megvalósítani. A folyamatos referenciák fölülolvashatóságát, és kritikai olvashatóságát azonban sikeresen szolgálják a regény tér és idő leírásai. Amellett, hogy jól fölismerhető erdélyi és magyarországi helyszíneken játszódik a cselekmény, az elbeszélés mindent megtesz azért, hogy a behelyettesítés fölületes értelmezői munkáját összezavarja, tökéletesen lehetetlenné tegye. Néhány példát érdemes tekinteni erre vonatkozóan: Zordok és Anikó föltehetőleg Budapestről indulnak az egy óra távolságban lévő hagyományőrző faluba vasúton, ez a falu azonban minden bizonnyal a mezőségen található. Zordok nyilvánvalóan a pesti West Enden üldözi a tolvajt, ahol megjelenik a költőfejedelem, s pár perc múlva már kolozsvári lakásán vagyunk Zordokkal együtt.

       A ’80-as évek végén Erdélybe látogató anyaországi magyar, ha nem volt annyira tudatlan, hogy rácsodálkozzon arra, hogy „Romániában is beszélnek magyarul”, azon lepődhetett meg, hogy a szellemi berendezés, magyarán a könyvek, pontosabban a könyvek sokasága, sokkal magától értetődőbben része a családi környezetnek, mint egy anyaországi öntudatos, szocializmusban kiművelt emberfő vezette család esetében. Ez a szellemi berendezés válik ironikusan a bútorzat részévé Murányi prózájában, mégpedig úgy, hogy az erdélyi magyar kultúrából kilépve, összmagyar jelenséggé válik a logosz fölhalmozásának és ezzel párhuzamosan felejtésének léttapasztalata. Mintha a múlt század második felének kárpát-medencei magyar kultúrája egyetlen riasztó alexandrinizmusban roppanna össze Zordok életének villanásnyi ámokfutásában. Az irodalom a háztartás, a berendezés részévé válik az apósi féltékenységről szóló fejezet kataklizmájában. A dekonstrukció, mely ezúttal konkrétan értett pusztításban ölt testet az iróniának megfelelően szelektál. Először a nép-nemzeti szerzők esnek a pusztítás áldozatául, majd a klasszikus szerzők, végül a kortársak és a lektűr-írók. De míg előbbieket könnyű elpusztítani, utóbbiak annál ellenállóbbakká válnak, minél silányabbak az elbeszélő szerint. Az irodalom azon elvek alapján látszik meghatározódni, melyeket például Berszán István Vida Gábor Fakusz három magányossága című műve kapcsán fogalmazott meg: „a literatúra az erdők mélyén zizzenő falevélből és az útszéli fogadókban összekoccanó borospoharak hangjából indul elvétve az egyetemi tanszékek felé – és nem fordítva.” (69.) Ezzel az idézettel érkezett el az olvasó Zordok regényének origójához. Ez a mű az ezredfordulós művészet eszköztárát használva vonja kritika alá az ezredforduló virtuális valóságát, melynek folyamatos tükrözését némely művészeti törekvések máris magukévá tették. Hol van a helye a plázák és a falusi tisztaszobák szellemileg egyaránt – bár nem azonos ritmusban – kiüresedő világában az irodalomnak? A virtuális valóság hamisságának első megnyilvánulása a regényben Mónika internetes videochate „barátjával.” Az előadás, vagyis Mónika sztriptíz show-ja elsősorban a távoli barátnak szól, de míg csupán virtuálisan vehet benne részt, a voyeur, Zordok lesz hús-vér közönséggé, s a kedves válik – tudtán kívül – voyeurré. Mónika tehát nem Zordokkal, hanem a virtuális valósággal csalja meg ekkor kedvesét, s a későbbi történések ennek folyományaként értelmezhetőek. Zordoknak az irodalommal kapcsolatos későbbi tapasztalatait szintén problematizálja valóság és látszat viszonya, az (önjelölt?) írók körében tett látogatásakor. (119.) A jelenet megírásának zsenialitása abban rejlik, hogy az utolsó pillanatig nem derül ki: Lao-Ce-i értelemben rejtőzködtek-e a művészek, vagy csupán önmagukat adták. Ráadásul a szöveg borgesi formálásának értelmében pontosan ez az eldöntetlenség képezi lényegét.

        Zordok életében többször, többféleképpen találkozik az irodalommal, a művészetekkel. Jim Morrison Père Lachaise –beli sírjánál (síremlékénél?) ismét az irodalom durva leépítésével szembesül az olvasó: a költőt, aki a rocksztár szerep elől menekült Európába, halála után is utolérte a „rajongók” felületes kultusza. Hírneve lírája fölé nőtt, költészetére nem kíváncsi senki, legkevésbé azok, akik kétes kegyeleti helyét látogatják. Ezzel párhuzamosan Rodin gondolkodója a harcművész szoros értelmezésének foglyává válik az ekphrasis során: „Nem értem miért nem tudta megfejteni senki, miről gondolkodhat. A harcról, mely szellemi és anyagi világunk, a létezés fő mozgatórugója.” (128.) Művészet és élet egyrészt szorosan összefüggenek Zordok életében, erre legjobb példa talán falusi kirándulása, s találkozása az idős táncművésszel (137-140.), ugyanakkor a Zordokot körülvevő világ oly mértékben süket a kultúrára-művészetre, hogy képtelen fölismerni azt, még akkor is, ha közvetlen közelében jelenik meg, másrészt maga Zordok az, akinek életét úgy kíséri végig az irodalom és a könyvek, hogy funkcionálisan mégsem jelennek meg benne. Erre az após pusztítása mellett jó példa a könyvtárosnővel való szeretkezés a repülő-pusztuló kötetek között (147-150.), legsikerültebb talán mégis a pláza-beli üldözéses jelenet, ahol a magyar klasszikusokról elnevezett sétányokon rohannak keresztül, de ezek a nevek a kereskedelem templomának falai között semmit sem jelentenek (212-213.). A magyarság és a világ szellemi teljesítményének kiemelkedő alkotásai-életművei kitörlődnek a mű teremtett világából, s akárcsak Umberto Eco, illetve pontosabban Pierre Abélard rózsája, csak nevük marad fönn. Ez a név azonban már nem képes fölidézni azt a tartalmat, amire vonatkozik. Zordok sorsa ebben az értékvesztett világban bontakozik ki. Irodalom és külvilág egymásra vonatkozása folytonos és szoros. Egy formagyakorlaton (fejezeten) belül, bár egymástól szövegszinten és térben-időben egyaránt távol olvashatunk arról, hogy Zordok költő barátja új kötetét lapozgatja (160.), majd a medvével való balvégzetű találkozásakor „agyán átvillant: a találkozás elkerülhetetlen.” (165.) Orbán János Dénes második verseskötetének címe szó szerint megegyezik Zordok idézett gondolatával.

      Tömegkultúra-kultúrálatlanság, művészetek és ősi, művészettel egy szintre hozható tudás markánsan találkozik a jelenetben, melyben Zordok Anikóval moziba látogat, hogy megnézze Jim Jarmush vitatható értékű, de kultuszfilmmé vált alkotását, a Szellemkutyát. Az elbeszélő ellentmondásba keveredik, mikor beszámol arról, hogy Zordok nem szereti a mozit, majd később Jackie Chan olcsó akciófilm-paródiáit említi. (171., 191.) Zordok sebészi pontossággal analizálja a filmet, mely fájdalmasan felületes megjelenítése az ősi keleti harcművészet filozófiájának, végső konklúziója azonban éppen olyan gyerekes, céltalan lázadás, mint a Forest Whitaker által megformált címszereplőé, mikor áramszünetet idéz elő a filmszínházban (171-173.). A költőfejedelemből lett egészség-guru lakására látogatva szembesül Zordok azzal, hogy az önpusztítással együtt az irodalom is eltűnt barátja életéből (216-217.) Ez persze akár közhelyes is lehet, főképp a Karácsony Benő- vagy a Kelemen Hunor-féle idézett szövegekre emlékezve, melyekben szükségszerűen jelennek meg efféle fordulatok, mégis inkább irodalom és élet egymástól egyre inkább távolodó létmódjára utal ez a jelenet is. Ezzel a kijelentéssel visszatértem a recenzió elején fölvetett kérdéshez. Amennyiben az Előretolt Helyőrség Serény Múmiái a kilencvenes évekbeli indulásukkal az irodalom irányából leheltek igencsak erőteljes lökésekkel új életet az erdélyi magyar irodalomba, úgy Murányi Sándor Olivér regénye az élet kemény és profán válaszának irodalmi újrafogalmazásával provokálhatja az ezredforduló irodalmi provokatőreit. 

Kelemen Zoltán, Tiszatáj, 2013. október

 

MEGJEGYZÉSEK A KRITIKA HASZNÁRÓL ÉS KÁRÁRÓL
   

Minden kritika, amely érdemes arra, hogy kritikának nevezzék, egyúttal polémia. Mindig egy konkrét tárgyra vonatkozik – és sosem csupán erre a konkrét tárgyra. Amennyiben egy kritikus egy könyvet jellemez, amennyiben dicsér vagy elutasít, sosem csak egy szerző mellett vagy ellen szól, hanem egy írásmód, egy magatartásforma, egy irány vagy irányzatosság, egy irodalom ellen is. Az általa tárgyalt könyvet tartja szem előtt, mindig meghatározott összefüggésében. Szimptómaként határozza meg.
(Marcel Reich-Ranicki)

Aligha mellékes, belevonva a töprengésbe a mottóban idézettet, mit nevezzünk, minősítünk kritikának, hol húzzuk meg határait. Előzetesen kijelenthető, hogy ezúttal a szűkebb értelemben vett kritikáról lesz szó, nem az angolszász világban honos criticism értelmében, hanem azokról az írásokról fogok szót ejteni, amelyek folyóiratokban és/vagy napilapokban, egy-két évtizede az új médiumokban mutatnak be, emelnek dicsfénybe vagy marasztalnak el irodalmi alkotásokat, köteteket. Nem tudom, mennyire elfogadható egy 2011-ben kiadott német irodalomtudományi lexikon (nem tudom, mennyire önirónikus) állítása. Azt okkal-móddal még elfogadom, miszerint az irodalmi kritika nem tudomány (jóllehet – vetem közbe – „szakma”, felelőssége nem csekélyebb a tudományénál, hatása ellenben közvetlenebb); ennek következtében (s itt következik, amit akár vitatni is lehetne) kritériumai kevésbé szigorúak, kevésbé kötöttek és kevésbé explicitek. Az irodalomkritikának sem az objektivitás, sem az interszubjektivitás, sem az érvelés következetessége, sem az igazság (ismét közbevetés: kié? létezik az irodalomban/irodalomkritikában pontosan meghatározható, mindenki által elfogadható igazság?) nem szükséges és elégséges feltétele, s nem is törekszik erre, és kétségtelenül nem is éri el. Hozzátenném: az általam az utóbbi években olvasott kritikák jórészt szinte tökéletesen megfelelnek ennek a „negatív” elvárásnak. A lexikon-cikk szerzője talán enyhítésül, talán önmaga mentségéül, talán betetőzvén a jóindulat hermeneutikájával önirónikusnak minősített fejtegetést, a bekezdést eképpen zárja le: az irodalomkritika ennélfogva extrém (!), szeszélyes és változékony foglalatosság, gyakran alárendelődik polarizáló műveleteknek. Jóval komolyabb, akadémikusabb a literary criticism, amely közös nevezőre kerül (sok esetben) az irodalomelmélettel s a poetológiával, a nouvelle critique a francia irodalmi területen pedig az esztétikával, a stilisztikával és a retorikával ápol rokoni kapcsolatokat.

Az eddig írtakat áttekintve aképpen folytathatom, hogy valamennyi, itt jelzésszerűen említett kritikai/kritikusi megközelítéseket valójában az összegző néven irodalmi kritikaként emlegetett, nem a szépirodalmi megszólalás nemeiként csoportosíthatnám, a zsurnálkritikától kezdve (amely napilapokban vállal – legyünk jóhiszeműek! – tájékoztató, közvetítő funkciót) a művészi kritikáig (amelyet német lexikonunk Lessingre hivatkozva említ, a magam részéről Szerb Antal vagy Kosztolányi Dezső tevékenységét idézném ide): az előbbire többé-kevésbé áll lexikonunk kórlelete, rosszindulatúan elfogultságot, felületességet szintén fel lehetne róni, az utóbbi nemigen alkalmas arra, hogy kiadó és fogyasztó, szerző és mű között teremtsen kapcsolatot, ellenben szuggesztív módon valószínűsíti egy olvasat elhihetőségét, a kritikát/kritikust a szerző mellé emeli, nem pusztán tolmács minőségében – ellenben olyképpen, mint aki arról számol be, mit indított el benne egy mű olvasása, miféle érzelmeket, gondolatokat, olykor elméleti konstrukciókat fakaszt föl benne a mű tanulmányozása. Mármost a zsurnálkritika művelőinek olykor önmutogató szerénytelensége, illetőleg a művészi kritika olykor műalkotásként elfogadható szellemisége nem teszi a másikat fölöslegessé, nem helyettesíti a másikat, még kevésbé váltja ki. Egy lapnak, folyóiratnak mindig a kritikarovata a legsérülékenyebb és legérzékenyebb. Mert bármennyire van szó a műről, elsősorban, a kritikus szándéka szerint kizárólag a műről, óhatatlanul visszahárul a dicséret meg az elmarasztalás a szerzőre, a szerző/mű által képviselt irányra, retorikai felfogásra stb. Ezen keresztül kiadói politikára, meghatározott irodalmi csoportosulásokra, ízlésfelfogásokra. Emlékezetes, hogy amikor az Előretolt Helyőrség költőinek első kötetei megjelentek, természetszerűleg egymással szöges ellentétet képviselő írások láttak napvilágot, az akkor rendkívüli módon újszerűnek ható megoldásokat jó néhányan a költészet megújulásaként köszöntötték (elhallgatván a bírálható mozzanatokat), mások saját irodalmi pozíciójukat veszélyben forogni vélték: hiszen ha az irodalom, amit ezek a vakmerően szabad szájú, elfogadott sztereotípiákat elvető, szimbólumokon, önsajnálaton csak nevetni tudó ifjak irodalomként akarnak elfogadtatni (vagy még csak azt sem, pusztán szétverni megkövesedett formákat, lerombolni illúziókat), akkor újra kell gondolni mindazt, amiben eddig hittek, amit eddig jónak, esztétikusnak etc. tartottak. Az idő, a kritikai vita aztán „igazságot” tett, távlatból már „irodalomtörténelmileg” érzékelhető, mit hoztak az akkori ifjak, e hozomány hogyan tagolódik be egy irodalmi folyamatba, mi az, ami követőkre lelt, mi az esetleg, ami zárványnak bizonyult: jobban látszanak az „erények”, kibuknak a revoltálás lendületében nem mutatkozó esetlenségek. Az Előretolt Helyőrség aztán intézményesedett, könyvsorozattal jelentkezett, jelentkezik, az alapító tagok költői útja jórészt szétvált. Hirtelenében kevés olyan hatástörténetet tudnék fölmutatni, amely hasonló lenne az említett kezdeményezőkéhez. Éppen ezért a kritikának feladata (lenne) a szintén említett sorozat szemlézése, a kezdőké/elsőköteteseké és a már több kötettel rendelkezők útjának felmérése. Hogy példát említsek, az első kötetével berobbanó Farkas Wellmann Éva nemrég új verskötettel jelentkezett. Nagy érdeklődéssel vártam: mit szól a kritika, mennyit változott a versbeszéd, a szonettek sejtelmesebbek lettek-e, vagy megmaradtak abban a tiszta formában, amely az első kötet formai bravúrjaival jellemezhető; a szigorúan zárt forma és az ebbe a formába beengedett, belekomponált tárgyi világ miféle feszültséget eredményezett, a szereplíra kedvez-e a végsőkig csiszolt, „míves” vers eszméjének? Lehet, hogy ezek csak az én kérdéseim, mindenesetre a kritika nemigen akar vagy tud mit kezdeni Farkas Wellmann Éva kötetével, talán nem érzékeli eléggé az újféle hangzás igényét és akarását, talán nem felel meg bizonyos kritikai elvárásoknak.


Másféle zavart okoz Murányi Sándor Olivér Kalligramnál megjelent regényének megítélése. Az első, inkább zsurnalisztikai megszólalások ellehetetlenítették a kritikai/kritikusi vitát, mivel pusztán kijelentések halmaza volt, megfelelt a német lexikon ama vélekedésének, miszerint nem szükséges (az akár szélsőséges) véleménynek alátámasztása. Egy regényből kiragadott mondatokkal bármit lehet igazolni, hiszen nincs fölrajzolva az a szövegkörnyezet, amelynek alapján az elfogadható vagy az elítélhető minősítés megfelelő, találó, meggondolkodtató lehetne. Pedig a regény érdemes a megvitatásra. Nem a megszokott hangon és formában ad elő valami olyat, ami egyszerre nagyon hagyományos (ilyen például a picarora épített alakzat), s ami nagyon nem hagyományos: erkölcsi, esztétikai tabukat döngetve, oly tárgyakat és tárgyköröket bevonva a regényességbe, amely feltámaszthatja mindazok haragját, akik egy dogmatizált politikai korrektséget várnak egy fikciótól, akik óhatatlanul szükségesnek vélik, hogy ismét szóvá tegyék az Előretolt Helyőrség egyik-másik aktánsának nyelvi szabadosságait. Nem állítom, hogy efféle kritika nem lehet jogosult, de azt állítom, hogy alkalmatlan egy kritikai vita kezdeményezésére. Nem állítom, hogy egyik-másik kifogás nem állhatná meg a helyét megfelelő érveléssel (hiszen a kritikusi ízlésváltozatok vitájában fontos irodalmi szempontok merülhetnek föl), de azt állítom, hogy egy magát omnipotensnek, tévedhetetlennek, fölösen magabiztosnak hitt kritikai magatartás épp olyan avitt lehet, mint egy regényben egy önmagára nem reflektáló omnipotens elbeszélő.


Beszédes, ha egy érdekes irodalmi vállalkozás jelentékeny kritikai visszhang nélkül marad. Magát a kritikát károsítja ezzel, amely az irodalmi műből kinyerhető szemléletről, „tudás”-ról mond le. Nem kevésbé beszédes a kinyilatkoztató kritikai megszólalás, az önmagának elég, saját „tudás”-ától eltelt, dialógusba lépni nem akaró beszéd, mivel nem tudatosítja (önmagának sem), hogy a lehetséges vélemények közül az egyiket képviseli, nem bírál, hanem felsőbb instanciaként megítél.

A kritika/kritikus olvasmányairól (Olvasmányélményeiről) ad számot. Arról, mit olvasott, s milyen következtetéseket vont le olvasásából. Irodalomra, irodalmi sikerekre, bukásokra reflektál. Középen áll: a kiadó, a könyvesbolt és az olvasó (fogyasztó) között – állítja lexikonom, továbbá szerző és olvasó között. Ez a köztesség előnye és hátránya: „elvileg” nincs elkötelezve (csupán az irodalom iránt). Gyakorlatilag sokféle elkötelezettség nehezíti véleménymondását, például indulatossága, érintettsége, „hovatartozása”. Amennyire legalább részben függetleníteni tudja ezektől magát, lesz képes úgy szólni, hogy mind elismerését, mint elmarasztalását komolyan lehet venni. Diktatúrákban gyanús volt a kritikai megszólalás. Jelenkorunk igényli, de a megszólalással együtt járó felelősséget is elvárja.


A Nyugat egy időben mára nevessé vált szerzőktől hozott fél, egyoldalas ismertetőket. Nem ártana ezeket tanulmányozni: röviden is lehet értésről tanúskodó kritikát közölni; a kritikus fontos része az irodalmi életnek. Ennek tudatában kell mérlegelnie, válogatnia, tájékoztatnia.


Fried István, Helikon, XXIII. évfolyam 21. (611.) szám, 2012. november 10.



HIÚZ ÉS NYÚL

   
Az egyik jelenetben a címszereplő az állatkertben a hiúz ketrece előtt áll, és elégedetten figyeli, amint a nagyvad szétmarcangol egy visítozó fehér nyulat. Utána életszabályként megfogalmazott gondolat következik a ragadozásról mint létmódról, vagyis a címszereplő egyértelműen a hiúzzal azonosul, nem pedig annak áldozatával. Egy másik jelenet során, szerelmi együttlét közben (a lánynak hangos orgazmusa van, a szomszédok átkopognak) a férfi a panellakást nyúlketrechez, önmagát párzó angóranyúlhoz hasonlítja, vagyis ezúttal ő a nyúl. Zordok, a székely harcművész akkor is domináns pozícióban van, azaz akkor is hiúz, ha történetesen nyúl. Ebben ragadható meg a könyv egyik alapvető írói gondolata. A másik pedig a ketrec motívumában. Hiúz és nyúl egyaránt ketrecben tölti az életet; akár hiúz vagy, akár nyúl vagy, ketrec rácsai vesznek körül. Az egyik az elbeszélői önaffirmációt, a másik a magányra ítélt kései modern ember szabadságtörekvését jelképezi.

   Murányi Sándor Olivér könyve formailag a fejlődésregények sorába illeszkedik. Hőse a rilkei „magasabb lét” közelségére vágyik, miközben egyik ketrecből vándorol a másikba. Szerzetes akar lenni, de szerelmes lesz. Megházasodik, de munkája, melyet a közös megélhetésért vállalt, eltávolítja feleségétől. Egyetemre jár, de lenézi az ott zajló fontoskodást. Fiatal költőkkel barátkozik, de az ő társaságuk is csak egy ketrec. A szabad természetben keres testi-lelki menedéket, de a természet minden, csak nem szabad.

   Ezzel szemben mindig és mindenütt ő a győztes, ő a király. Saját szavaival: „ő Superman, Pókember és Indiana Jones egy személyben”. Ha megtámadják, legyőzi a támadót. (Kivéve, ha medve az illető, de a medvével is csak azért száll szembe, hogy megmentsen egy nőt; sikerül.) Ha mégsem ő győz, mert az ellenfél orvul támad, és nagy túlerőben van, akkor „nem áll bosszút, de nem is marad adósa senkinek”. Ha népi táncot kezd, még a székely Vejnemöjnen is eltátja a száját. Ha szemet vet egy lányra, az nem tud ellenállni (legtöbbször nem is akar), és mindig értesülünk róla, hogy rendkívüli élvezetben részesül. Ha ürülékbe pottyan, még abból is diadalmasan jön ki. Magyarán szólva: mégsincs fejlődésregény, mert Zordok nem fejlődik. Ő eleve készen áll.

   Ez önmagában véve nem baj. Hosszan sorolhatnám azokat a regényhősöket Lazarillo de Tormestől Kakukk Marciig, akik egy centiméternyit sem fejlődnek, mégis remekművek szólnak róluk. A baj az (ha ugyan baj), hogy Zordok olyan regényhős, aki egy kalandregény sémáiba illene bele, viszont a mű, amelyben szerepel, meditatív nevelődési regényként van elgondolva.

   Mégsem tartom elhibázott munkának a Zordok...-ot, többek között azért nem, mert van egy fontos motívuma, ha úgy tetszik, közege, amely kiemelkedik a ketrecek közül, és megadja a hősnek mind a szabadságot, mind az erősebb léthez való közeledést. Ez pedig a harcművészet. Furcsa módon a harcművészeti epizódokban bizonyul a regényhős a legkevésbé kalandhősnek. Itt nem affirmáció folyik, hanem pontos, hiteles, szemléletes leírásokat kapunk arról, hogyan kell megküzdenie az eredményekért, és hogyan válik lelki tényezővé a küzdelem. Ezen a téren valóban alakul a személyiség, és ez az, amiről Murányi Sándor Olivér íróként is tud valami lényegeset.

   Vannak anekdoták is a könyvben; némelyek jók, mások kevésbé. Az após performansza a nászéjszakán számottevően gazdagítja a házassági szálat, viszont azok a szereplők, akikben rá lehet ismerni az Előretolt Helyőrség költőire, éppen a könnyű azonosíthatóság miatt megmunkálatlannak érződnek.

   A kérdés persze nem az, hogy egy regényben vannak-e megoldatlanságok vagy vitatható megoldások, mert mindig vannak. Hanem az, hogy a szerzőben van-e tehetség és energia. A Zordok..., erényeivel és hibáival együtt, számottevő előrelépés a szerző korábbi prózájához képest: részben az írástechnika hatékonyabbá válása miatt, részben pedig azért, mert jobban érződik az írói személyiség ereje, mint korábban. Murányinak minden esélye megvan rá, hogy további öveket szerezzen a harcművészet után az irodalomban is.

Márton László 1959-ben született, regényíró és műfordító, Élet és Irodalom, LVI.évfolyam 35. szám, 2012. augusztus 31.



ÖLRŐL ÖLRE

Aki humorérzék nélkül fog hozzá a kisregényhez, nagyot koppanhat a huszonegy fejezet – azaz „formagyakorlat” – legalább harmadán. Még súlyosabb olvasási karambolhoz vezethet a prüdéria. 

Murányi Sándor Olivér első könyve, az Üres és teli (2007) elnevezése szerint harcesszé volt, a második – Felnyomták szentnek, 2007 – pornóprédikáció lett a műfaji nyakonöntésben. Miért ne lehetne tehát az Irodalmi Jelen 2012. évi prózadíjasának harmadik jelentkezése kéjpróza?
Victor Hugo szerint „a szójáték a szárnyaló szellem ürüléke”: a címkék leválhatnak a címkézettekről. Egyébként pedig tényleg kéjpróza a Zordok, a székely szamuráj. Nem az általában két- vagy háromszereplős szexuális aktusok gyakori ecsetelése folytán (figyelemre méltó újdonsággal a Júlia-epizód szolgál, melynek lezárulásakor a búcsú virágcsokrába a címszereplő egy traktor kapcsolókarját süllyeszti célzatosan). A novellafüzéres regény az elbeszélés kéjével hat olvasójára. Az áradó mesével. Pikareszkbe amőbázó kalandregényt kapunk, mai kiszerelésben. A nem különösebben újszerű fikció szerint egy Tanár úrnak nevezett egyén, Zordok ismerőse (önmaga tükör-énje?) adja tudtunkra – természetesen „kiegészítés” és „dúsítás” nélkül, „saját szerény képességei szerint” – a Zordoktól hallottakat, szükség esetén beillesztve „naplójából a megfelelő részhez kapcsolódó gondolatait”. E posztmodern-csúfoló fogás nincs különösebben kiaknázva. Írástechnikai értelemben, sőt az egyszerű epikai hitelesség szintjén is bosszantóak néha a figyelmetlen toll félreszaladásai. Van-e a moziban a hátulsó sor mögött még hátulsóbb? Kihallatszik-e az utcára a farsangi kamatyolás nesze („morgás és sikongás”), vagy a nyitott téli ablaknál állnak neki az egymást megkívánók? Kicsire ne nézzünk.

A Zordok literátus mű, kéje az irodalomban élés-munkálkodás öröméből és az irodalom szapulásának olthatatlan vágyából egyszerre fakad. Sok író neve, sok műcím említődik, például akkor, amikor a kiéhezett könyvtárosnő, Aranka a bezárt ajtó mögött, de az iskolai csengetés közelgő kérlelhetetlen felharsanásától tartva hátsó felét fordítja a szamuráj felé, s az extázis pillanatában egy egész polcot ránt magukra, könyvestül. Az író gondosan megnevezi a földre zúduló műveket. Korábbi enyelgésük során már végeztek az Ószövetséggel, a Don Quijotéval, Máraival, Esterházyval. Még ennél az aprításnál is élettelibb, ahogy a történetmondó a „múzsafiakat”, a sok kenyérkereső próbálkozás után és mellett az írásba is belekóstoló harcművész Zordok fiatal nemzedéktársait kardélre hányja. A kéjpróza át-átfordul kulcsregénybe. Erdélyországban alighanem a nagy felsorolás mindegyik alanyát azonosítani tudják, erre mifelénk esetleg csupán kevesebbet, noha nem keveset, főleg a mostani érett harmincasok jelesei sorából. (Az egyik kipellengérezett céhtárs úgy felhorgadt, hogy földbe döngölő kritikát tett közzé a „dilettáns” Murányi Sándor Olivérről.)

Ahol repkednek klasszikusok és modernek nevei, megfér még egy Hugo-aranyköpés: „Aki pap volt, pap marad”. Nos, ez Zordokra nem igaz. Beesengi ugyan magát a papneveldébe, de kevés idő után el is hagyja az akolt. A főalak – a Tanár úr által interpretált – vallomása szerint így summáz, a regény kétharmada táján: „Elhagytam egy lányért a szerzetespapi pályát, a lány meg elhagyott engem. Földre ültem két nyereg közt, azóta ölről ölre szállok a nőknél, mégsincs nyugtom. Próbáltam úgy élni, mint a polgárok, egyetlen asszonnyal, házzal és hitelfolyósítási számlával, de csődöt mondtam. Kikecmeregve a csődből jöttem rá, nem az én utam. Valami hajt tovább. Vándor harcosként élek…”

Harcosként és harcbíróként. Zordok, aki udvarló dumái közben a célszemély nővel szívesen, s persze önmagán is kuncogva hiteti el, hogy „ő Superman, Pókember és Indiana Jones egy személyben” (és ezt a nők vagy elhiszik, vagy mihamarabb a trubadúr nadrágjába igyekeznek nyúlkálni), elég sok kételyt morzsolgatva pergeti felborult házassága utáni, jobbára párosan is magányos életét, és elagyabugyálásból, balesetből, operációból is kijut neki. Éppenséggel nem az élet nagy győztese, aki a becserkészett, levadászott lányok, asszonyok számával méri emberi-férfiúi karrierjét. A Tanár úr és Zordok kettős (az utóbbi közvetlen saját szavait dőlt betűkkel közlő), nem triviális beszámolója olyan figurát jelenít meg, aki „túl gyorsan él”, „mindent azonnal akar megkapni”. Holott elemi pályaválasztása (a szerzetesi élet) és fel nem adott, életvezetést alakító elköteleződése (a nem sportként értett harcművészet) a filozófiailag tudatos lét felé terelné. Tetéződik e hajlandóság Zordok szolidaritásra hangolt, némileg naiv lelkiségével és a természet bizonyos lényeit, összetevőit (az állatvilágból a hiúzt) csodáló, maximákat kereső és hajtogató belső beszédével.

Egyenetlen könyv a Kalligram újdonsága, azonban gyengébb fejezetei sem rosszak, a jók pedig elsőrangúak. A küzdősportra rájátszó fejezetek: az ironikusan régieskedő címszerkezettel jelölt formagyakorlatok közül például az Anikóról, a faluégésről és a táncról tánc-vonulata és a hozzá kötött belső családrege mintaszerű alkotás. A históriának a testvéröcs felé kanyarítása is hű tanújele a beleérző szeretethumornak, s a szexuális töltés, motivika majdnem mindig helyénvaló, stilárisan gondos alkalmazásának. „Öccse, Zoltán – olvassuk – egy nyári délután kedvese fölött lihegő, szőrős seggű idegen férfit talált albérletében. Szerelmi csalódását azzal fejezte ki, hogy kiment a közeli hegyre, ahonnan magját a völgybe hullatta, aztán felmondta albérletét, vett egy olcsó gitárt, és két évre bezárkózott vele a szülői házba.” A groteszkum sokféleképp indázza be a kötetet. Az erdővel mély barátságot ápoló Zordok ébredése a fenyvesben falvédő-előrajzolásnak is megfelelne, úgy öltögeti a komolyan nem vehető látományokat és az el nem hessenthető szimbolikát. 

A pikareszk befejezhetetlen epikai folyam: mindig önmagába torkollik. A Zordok némileg fenyegető, a beszegő három ponttal (…) mégis nyitva hagyott modern pikareszkje úgyszintén. S az elbeszélés bonyolultabb mélye: a hős önmagával folytatott dialógusa, e hit-, hitetlenség- és hitkeresés-vita ugyancsak a lezáratlanságot indokolja. Murányi Sándor Olivér a folytathatóság és a folytathatatlanság képzetét egyformán fenntartja. Akár ezen a csapáson megy tovább, akár másikon, nem kétséges, hogy a jövőben is a humor ajándékával megáldott, nem prűd, gondolkodó olvasók számára ír majd.
Tarján Tamás, revizoronline.com, 2012. július 19.



MACSÓ SZAMURÁJ-LEGENDÁRIUM

Murányi Sándor Olivér új regényének már a címe is figyelemfelkeltő: Zordok, a székely szamuráj. Hozzáolvasva az alcímet – „kéjpróza” – végleg zavarba jövünk. Ez a zavar azonban kíváncsiságot szül. Hogy még mindig kívülről haladjunk befelé, a fülszöveg egy valaha ferences szerzetesnek készült harcművész kalandor, obszcén részletekben sem szűkölködő sagáját ígéri, mindehhez jön még a Kalligram Kiadó profiljától eleddig idegen, erotikus lektűrt sejtető, az ezredforduló környéki ponyvakiadás ízlését tükröző borító egy fiatal hölgyről készült. Érzékinek szánt, ám cseppet sem felcsigázó fotóval. Nos, a borító és a fülszöveg nem hazudik, ennél többet nem is nagyon lehet elmondani a könyvről, e tekintetben tehát becsületesen végezte a dolgát a kiadó, azt kapjuk, amit várhatunk.

Murányi szimpatikusan felvállalt célkitűzése a szórakoztatás, ám emellett el is akar mondani valamit. Hogy pontosan mi ez a valami, nehéz lenne megnevezni, mert a szereplő azon gondolatai, amelyek a történetek filozófiai mélységt hivatottak megteremteni, annyira sablonosan egyszerűek, hogy nem lehet komolyan venni, tényleg csak ennyit akar üzenni szerzőjük. Inkább arról van szó, hogy az igazságok, a bölcsességek idővel közhellyé kopnak, és Murányinak talán az a szándéka, hogy művével újra átélhetővé tegye ezeket a közhelyeket. A középpontban egy Zordok nevű fiatalember áll, akinek néhány évet (évtizedet?) átívelő története egyfajta fejlődési utat jár be, bár ezt csak félve írom, mert alapvetően nem fejlődik, csak mindig más dolgok történek vele. Életére két eszmerendszer gyakorol meghatározó hatást –  kereszténység (pontosabban a ferences lelkiség) és a keleti harcművészetek ideái, a harc filozófiája. A kötet fiktív elbeszélője egy korosodó tanárember, aki soha meg nem valósított szépirodalmi ambícióit ezzel a regényes életrajzzal kívánja beteljesíteni. Mindvégig harcosnak vagy mesternek nevezi szereplőjét, hiszen a harc törvényei szerint igyekszik élni életét. A narrátor kéziratában elhelyezett (Zordok által jegyzett) naplórészletek azt is nyilvánvalóvá teszik számunkra, hogy ez egy belső a teljes, szabad, tiszta életért. Ebben sajnos nem sok sikert ér el, életútja vargabetűinek, kicsapongásainak, hullámhegyeinek és hullámvölgyeinek se szeri, se száma, lényegében ebből áll a regény – meghökkentőnek vagy szimplán mulattatónak szánt epizódok Zordok vergődéseiből. Azt sajnos hiába várjuk, hogy Zordok a történet végére eljut valahová, valamilyen megnyugvási pontra, valamilyen magasabb szintre, vagy egyáltalán csak egy egyszerű következtetésre.  A regény nem fejeződik be. Abbamarad. A külön fejezetek nem építkeznek egymásra, nincs kisülési pontjuk, csak szépen egymás mellett sorjáznak. Az epizódok többnyire kocsmai beszélgetéseket, bölcselkedéseket, bulikat, vagány kalandokat jelenítenek meg. Enyhén életszerűtlen (szellemességekkel telezsúfolt) párbeszédek, és valóban érzékien plasztikus erotikus jelenetek (ez az egyetlen olyan aspektusa a regénynek, amivel az alcímbe foglalt kéjpróza megjelölést kiérdemli), és a szintén átélhető, filmszerű dramaturgiával dolgozó harcjelenetek jellemzik Murányi prózáját. Sokféle figurát és sorsot ismerünk meg a történetfüzérből, különös, színes alakokat, papokat, harcosokat, bohémeket, költőket, de valahogy egyik szereplőnek sincs igazán funkciója, a regényt előrevivő szerepe. Feltűnnek, apropót szolgáltatnak egy jó sztorihoz, majd magunk mögött hagyjuk őket. Zordok eközben vívja belső harcát, és persze nem tanul soha semmiből, újra és újra bajba keveri magát.

Hihetetlenül macsó regény Murányi Sándor Olivér könyve. A hátsó fülön szereplő szerzői életrajz alapján szó esik Murányi harcművészeti jártasságáról, néptáncos sikereiről, a nők iránt elkötelezettségéről, és arról, hogy maga is ferences szerzetesnek készült. Így elég nehéz elvonatkoztatnunk attól, hogy Murányi tulajdonképpen a számára személyesen kedves témákat írja meg, ez viszont kicsit magánüggyé is teszi a regényt. Számos helyen giccsbe hajló mondatai, jelenetei mögött iróniát sejtünk, ez az irónia azonban nem mindig elég erős ahhoz, hogy humorforrásként (ne hibaként) hasson. Elbeszélői stílusára jellemző a szabatosság, a klasszikus történetmesélő modor szabályainak (sokszor modorosságainak) pedáns alkalmazása. Írásmódja kétségkívül lendületes, gyorsan olvastatja magát, és végső soron könnyed szórakozást nyújt – különösen, ha valaki fogékony a harcművészetekre, vagy féktelen erotikus csatározások valóban értő leírására vágyik.

Falvai Mátyás, Új Könyvpiac, 2012. július-augusztus



IRODALMI NŐALÁZÁS, KASZTRÁLÓKÖNYV

Murányi Sándor Olivér regénye olyan rossz, hogy kínos róla írni. És még csak nem is a szöveg a legrosszabb benne.Ha valaki az utóbbi két évtizedben lapozott már „fiatal" erdélyi irodalmat, amit Székelyudvarhely-Kolozsvár tengelyen hozott össze a kiadói jóakarat, igyekezet és kapcsolati tőke, akkor semmi, de semmi meglepetés nem éri ezzel a könyvvel sem. Demény Péter a beszédes című Dilettáns éj című könyvismertetőt írta a kiadványról (kéjpróza!) de vitatkoznunk kell vele, többről van itt szó, mint dilettantizmusról. Ha valaki az utóbbi két évtizedben lapozott már „fiatal” erdélyi irodalmat, amit Székelyudvarhely-Kolozsvár tengelyen hozott össze a kiadói jóakarat, igyekezet és kapcsolati tőke, akkor semmi, de semmi meglepetés nem éri ezzel a könyvvel sem. Ismétli mindazt, amit Orbán János Dénes, de legfőképp lelkes epigonjai már régen kitaláltak.

György Attilától Demeter Szilárdig már mindenki lezongorázta a nyegleség, a humorkodás, a macsóság, a székelykedés, a barkács mítoszok hasonló regisztereit. Ha valaki ismerős az erdélyi irodalmi kocsmavilágok bugyraiban, biztosan fel is ismeri a Murányi-kötet szereplőit. Ha nem ismerős, és nem ismeri fel, akkor sem veszít semmit: legfennebb megmarad az érzettel, hogy kimaradt egy belterjes, nem túl izgalmas házibuliból.

A kötet címe (Zordok, a székely szamuráj) és alcíme, valamint műfaj megjelölése (kéjpróza) tutira megy: kézbe valót ígér mindazoknak, akik megállnak Korondon kerti törpét és cserépgólyát vásárolni, Székelyudvarhelyen Csaba királyfival fotózkodni, és szeretnének valami belevaló erdélyi, könnyű helyre csomagolható, bármikor elővehető, kellő pillanatban eldugható szuvenírt szerezni.

A kiadói stratégia nem nélkülöz minden hely- és helyzetismeretet (keletje van itt az ízléstelenségnek), bár nehezen feldolgozható, hogy az ily módon számító kiadó épp a legjobb magyar könyvműhelyek között számon tartott Kalligram. Nem, nem akarom tudni, hogy mi van valójában a kiadói döntés mögött.

Végülis minden megbocsátható: a sablonos, minden eredetiséget, újítást nélkülöző szerkezet, a magyartalan, dagályos mondatok, a sokszor látott, karakternek semmiképpen nem nevezhető figurák. A történetek, amelyek nem történetek.

Mert mi a tétje mindennek? Legfeljebb a kedves olvasó felmérgelődik, és úgy dönt az első néhány oldal után, hogy nem olvas tovább. Kikéri magának, hogy hülyének nézik, untatják, és azt gondolják, hogy figyelme megvásárolható néhány agyonkoptatott márkajellel, zanzásított erdélyiséggel, székelységgel.

Aztán hirtelen a giccs mögött fájni kezd valami, ami maradandó sérülést okoz. Olyan világ burjánzik, kap megerősítést ebben a könyvben, ami a semmibevételre épül. Murányi Sándor Olivér nem egyszerűen a fapados erdélyi macsó irodalmat műveli.

Nem csak arról van szó, hogy hőse nőtől nőig halad, alig fordulva hátra (ebből a sztoriból sok-sok remekművet írtak már, és még fognak!), hanem arról, hogy a nő itt ürügy: mondatok, ellenállás, személyiség nélküli kellék.  A nőknek csak testük van. Borítólapnyi, képernyő-kompatibilis, benyálazható, leköphető felületük. Ha kicsi a mellük, feszes a bőrük és keveset nyomnak a mérlegen, akkor jó nők (de majdnem biztosan kurvák), ha nagy a mellük és hájasok és narancsbőrösek, akkor nem jó nők (de arra mindenképpen jók, hogy hősünk, a férfi használja őket). Nem lehet őket igazán szeretni, nem lehet őket igazán utálni. A nők nem egydimenziósok ebben a történetben, ami állítólag a kéjről, az erotikáról, az önmagát kereső férfiról szól (nem szól), hanem pontszerűek. Arra valók, hogy mindig kívánják a férfit, hogy kegyben részesüljenek, hogy sose mondjanak nemet, feltétlenül és mindig tele legyenek csodálattal, odaadással. A csodálat és az odaadás pedig a behatolásig és az orgazmusig tart, és csak arról szól. A nők arra valók, hogy készek legyen bárhol, könyvtárszobában, sárban, autó hátsó ülésén áldozni, térdelni, kézbe venni, felnézni. És ettől is válik ugyanolyanná a sok, egymás mögé fűzött történet: legyen szó ezekben házasságról, válásról, szeretőzésről, kurvázásról, megcsalásról vagy sokszoros idézőjelben írt szerelemről. Mert mindezek nem szólnak másról, mint ugyanarról a (férfi)egóról.

Ennyire tán mégsem lehetne elmaszatolni a nőiességet (emberséget), még akkor sem, ha ez vállaltan férfi perspektívájú próza. (Nem, perspektíva-teremtés azért nincs benne.)
 
Ennyire mégsem lenne szabad leegyszerűsíteni, észre nem venni, meg nem érteni azt, amin ez a történetfüzér tulajdonképpen élősködik. Mert az lesz a következmény, hogy ahogyan eltűnik, azaz meg sem jelenik a nő, úgy válik hiteltelenné, jelentéktelenné az egókalandokba keveredő férfi.

Kasztrálja magát ez a könyv, és sérti az olvasót. Akkor is ha nő, akkor is, ha férfi.

Parászka Boróka, manna.ro, 2012. július 3.



TÖBB MINT KRÚDY-UTÁNÉRZÉS, VAGY POSZTMODERN DON JUAN-TÖRTÉNET?

Murányi Sándor Olivér harmadik prózakötete már műfaját illetően is érdekes, hiszen feltehetnénk a kérdést, hogy a Zordok, a székely szamuráj című könyv vajon lineáris cselekményvezetés mentén haladó kisregény, vagy inkább egymástól többé-kevésbé független, önálló epizódokból összeálló novellafüzér? A szerző – talán kissé hangzatos módon – a kéjpróza címmegjelöléssel látja el művét, amely azonban csupán tematikailag orientál, hiszen a főhős életének fő értelmét s egyben buktatóit a harcművészet mellett a nők jelentik. Annyi bizonyos, hogy az önálló epizódok között többé-kevésbé lineárisan telik az idő, ám nem tudhatjuk, pontosan hány hónap, év is telik el két fejezet között, a regény / elbeszéléskötet mindössze sejteti, hogy Zordok, az ifjú székely harcművész a történet elején körülbelül 18-20 éves lehet, a végén pedig immár érett férfiként látjuk viszont, harmincas évei elején.

Leszögezendő, hogy manapság divatos úgynevezett „nőzős regényeket” írni – elég, ha csak Szappanos Gábor vagy Kukorelly Endre prózájára gondolunk –, véleményem szerint azonban Murányi harmadik kötete egy kicsivel azért több, mint egy újabb „nőzős regény” a kortárs magyar próza gazdag palettáján. Olvashatjuk Zordok történetét úgy, mint egy modern Krúdy / Szindbád-, Don Juan-, vagy Casanova-alteregóét, aki fejezetről fejezetre új nőket hódít meg, kapcsolatai tartanak valameddig, aztán pedig mindig tovább lép, új kalandok után kutatva, azonban ez a megközelítés egy kissé leegyszerűsítő olvasata lehet a kötetnek. Ugyan Zordok valóban kicsapongó életet élő fiatalember, akit a vágy egyik nőtől a másikhoz űz, vágyainak pedig nem mindig tud parancsolni, hangsúlyozandó, hogy egyúttal élsportoló is, profi harcművész, a regény végére immár harcbíró és több danos karatemester, aki nem csupán a küzdősportot, de a mesteri fokozatok megszerzéséhez szükséges önfegyelmet és filozófiát is elsajátította. Egyszerre a végletekig fegyelmezett, olykor pedig fegyelmezetlen, szinte állati ösztönök által hajtott, túlfűtötten szenvedélyes figura, aki nem mindig tud engedelmeskedni az eszének – inkább a szívére hallgat, ami nem egyszer, nem kétszer, de gyakorlatilag minden fejezetben újabb és újabb bajba sodorja. A harcművészethez társul még egy aspektus – a történet elején a főhős ráadásul még teológushallgató és ferences szerzetesjelölt is, aki mélyen hisz Istenben és a megváltás lehetőségében, és bár (természetesen egy nő miatt) feladja a papi hivatást és a világi életet választja, végig megmarad hívő és remélő embernek. Története tulajdonképpen folyamatos keresés is egyúttal, bár mintha maga sem tudná igazán, mit keres: szerelmet, szerencsét, boldogulást, igazságot?  Ugyan megházasodik, majd el is válik, hogy újabb nők meghódításának szentelhesse életét, a harcművészet mesteri szintű gyakorlása pedig időről időre lelki megtisztulást hoz a számára, alapjában véve végig egy elégedetlen, a világ felé folyamatosan kérdéseket intéző, mindent és mindenkit megkérdőjelező, valamiféle választ / révbe érést váró ember történetét olvashatjuk.

Nem elhanyagolható szál emellett a határon túliság, az ebből fakadó identitásválság és idegenségérzés. Hiszen Zordok hangsúlyozottan székely szamuráj, pontosabban karatemester, aki szülőhazájában kisebbségi létbe szorítva él a többségi románsághoz képest. Idegenül érzi magát Romániában, többek között az erdélyi magyar írók társaságában is, akiknek baráti körébe akarva-akaratlanul is belecsöppen. (Időről időre vissza is tér közéjük, habár a narrátori sugalmazás szerint fiatalon ő maga még nem foglalkozik irodalommal.) Ugyanígy idegennek érzi magát Magyarországon, Budapesten, ahová természetesen átsodorja az élet, ahol rengeteg időt tölt idevetődött erdélyi barátoknál, valamint különböző albérletekben, ám mindezt mégis hazátlanként, valódi identitását elvesztett emberként éri meg, vagy még inkább olyan emberként, akinek talán sosem volt valódi, stabil identitása. Ez talán egyfajta magyarázatként szolgálhat arra is, miért vetődik nőtől nőig, várostól városig, s bár reméli, hogy egyszer megállapodhat, a lelke legmélyén tudja, hogy túlságosan öntörvényű ember ahhoz, hogy valaki mellett / valahol letelepedjen. Mindig többet és többet akar, s legmélyebb meglátásait az életről és saját magáról a kötet folyamán végig következetesen kurzívval szedett belső monológokban fogalmazza meg. Identitását, egész létét először a harc felől igyekszik megtalálni, ha már hazája, stabil identitása nincs, épüljön hát minden a folyamatos harcra, a küzdősport gyakorlásának értelmében és átvitt értelemben, életfilozófiaként is:

„A harcos ott rejtőzik a genetikámban. A felszínen bárkinek tarthatnak az emberek. De legbelül csak a harc van, amely minden újabb lélegzetvételemnél kísér.”

– olvashatunk egy rövid, szentenciózus harcmesteri ars poeticát a 68. oldalon. Itt még persze az egészen fiatal karateharcos szólal meg, igaz, már megházasodott, mely házasság azonban természetesen nem tartott néhány évnél tovább.

Kicsivel később, ugyancsak egy belső monológ közepette, új aspektus is belép Zordok énkereső / igazságkereső életébe a nők és a harcművészet mellett, mégpedig az önmagunkkal való megbékélés, a megnyugvás lehetősége a természeten keresztül. Konkrétan a horgászat, mégpedig nem is akármilyen, hanem az úgynevezett műlegyes horgászat, mely során a horgász egy szál damillal és egy rovarnak látszó csalival áll a sekély vízben, majd kifogása után a halat következetesen visszadobja a vízbe, Baudelaire-rel szólva visszaadva a természetnek, mi néki joggal visszajár, s egy kicsit eggyé is válva vele, megtalálva valamiféle belső békét, ha mást nem, legalább átmeneti jelleggel.

„Bármennyire próbálja tagadni a legtöbb kultúra, az ember poligám. Ebben erősen hasonlít az emlősökhöz. Kendőzhetik ezt ugyan különféle erkölcsi tanítások, az elmélet, a szép eszme legtöbbször elválik a gyakorlattól. Ezzel küzdve kell apának és férjnek lennie minden férfiúnak, habár sokan kényszerűségből döntik el sorsukat, elfogadják az élet olykor meglepő, olykor banális változásait. Hogy nem taglóz le újra a női húsban bujkáló kísértés, nem ígérhetem. Egyben vagyok biztos csupán: reggel, ha kisüt a nap, horgászni megyek.”

– nyilatkozik Zordok egy újabb belső monológjában. S valóban, a horgászat, a természetjárás, a városból, a civilizációból való meditatív, megbékélést kereső kivonulás még a történet további fejezeteiben is visszatérő motívumként jelenik meg, időnként megnyugvást adva a hányatott életű főhősnek, aki persze ezután mindig végzetszerűen visszatér korábbi életformájához.

Zordok történetében nem elhanyagolható motívum az irodalom jelenléte sem, hiába nem tekinti magát írónak még életének ebben a szakaszában. Erős kritikával illeti ugyan az erdélyi, s talán az egész magyar határon inneni s túli irodalmi életet, mely szerint a költők-írók nem tesznek mást, csupán isznak, hőzöngenek, egymásra irigykedve pletykálnak, konspirálnak, mindössze azt nem teszik túl gyakran, amit hivatásuk szerint kellene – hogy olyan szövegeket állítsanak elő, melyekkel, ha mást nem is, de másoknak képesek üzenni. Ettől függetlenül implicit módon ott munkál Zordokban az íróvá válás vágya, hiszen nem árulunk el nagy titkot, ha elmondjuk: önéletrajzi ihletésű regényről van szó, a főhős pedig természetesen a szerző alteregója. Erről tanúskodik, hogy Zordokot mély barátság fűzi egy Dihorjuska (oroszul: görényke) becenévre hallgató fiatal költőhöz, valamint egy Alekszander Szergejevics névre hallgató, meghatározatlan nemzetiségű, ám a küzdősportokban valamennyire szintén jártas poétához, aki egy felolvasóest alkalmával még egy verset is dedikál az írók-költők közt valamilyen oknál fogva nagy tiszteletnek örvendő karateharcosnak:

Délután

Éltem. Eredmény:
haminchárom év –
meg egy fél.
Voltam. Zsoltárhang.
hideg kolostorban,
vasalót feszítőn –
öltönyök ezrein él
asszony karlegyintése,
gyerekszemben kelő –
elhalóból futó
fehér sarki fény.
Vagyok. Számlákra
fagyó mosoly,
Mester és Tanítvány,
fiait féltő,
csenevészmadár,
harapva húsomat
untalan.
Vagyok, aki van.

E fiktív verssorok valóban összefoglalják Zordok figurájának alapvonásait, aki kezdetben tanítványként indul, s a végére mesterré érik, mind a küzdősport, mind pedig az élet területén. Ugyan a cselekmény során maga még nem ír, de az írói / művészi identitás már elkezd kialakulni benne. Belső monológjai sokkal irodalmibbak, meditatívabbak, mint maga a kötet nem-kurzivált, főként leíró, pikareszk elemektől sem mentes főszövege. Megszólalásai, meditációi azok, amelyek voltaképpen íróvá emelik a főszereplőt. Ezt erősíti az a szál is, mely szerint Zordok testvére, Zoltán ugyancsak művészember, zenész-dalszövegíró, egy posztmodernkori trubadúr, aki leginkább szerelmi csalódásait énekli meg. A harcmester mindezt tökéletesen megérti, s lassanként maga is azonosul ezzel az életérzéssel. Bármilyen megvetéssel is illeti eleinte a hiú, iszákos, pletykás és önző  írókat, költőket, nem is olyan paradox módon egy idő után maga is eggyé válik közülük.

Zordok a regény vége felé egyik nagy szerelmével, Anikóval ugyancsak szakít, miután egy fényképész barátja szentenciózusan megállapítja, hogy egy férfi négy év alatt tesz tönkre egy nőt. Ezzel ismételten csak lemond a stabil kapcsolat nyújtotta megállapodás lehetőségéről, és folytatja megkezdett fizikai és szellemi értelemben vett vándorútját, mely továbbra sem tudni, hová vezet.

Az öngyőzködés rendületlenül megy: a hős kitartó, a nehezebb ösvényt választotta avval, hogy elkötelezte magát az életszövetségre, mely egymás megbecsülésén és tiszteletén alapul. Vajon azt is elhitetik magukkal a férjek, hogy igazán szabadok? Mert úgy élnek, mint a kutya: a gazdájuk adja a napi betevőt – hűségükért cserébe. A farkas ezzel szemben jóval ritkábban jut zsákmányhoz, de akkor olyan ünnepet ül, amilyet a kutya meg nem érhet… Jól mondta a glamour-titán: körülbelül négy év alatt fárasztunk le egy nőt annyira, hogy – ha továbbra is mellette maradunk – rendőrré változik a számunkra. Még egyszer nem viszem vásárra a bőröm. Kiválasztok magamban egy kávéházat, ahol holnap kiadom Anikó útját.”

– ez Zordok nyilatkozata a 201. oldalon, immár igencsak a történet vége felé, s mindez így is történik. A székely szamuráj tovább kóborol a nagyvilágban, de legalábbis Románia és Magyarország között, keresve azt, amit eddig sem talált meg, s amiről talán már maga sem tudja, micsoda. Arra azonban rádöbben, hogy számára talán a legfőbb érték a szabadság, a kötöttségek, kötelességek hiánya. Végül aztán egy titokztatos, pusztán a Tanár Úr néven emlegetett, még az írók társaságából megismert idős / idősödő irodalomtörténész az, aki megírja Zordok történetét, s a kéziratot egy kocsmában meg is mutatja neki. Talán a Tanár Úr sem más, mint Murányi Sándor Olivér másik alteregója, aki immár idősebb fejjel, valóban íróvá érve írja meg azt, ami vele történt körülbelül 10-12 év leforgása alatt? A Tanár Úr búcsút vesz Zordoktól, ahol a cselekmény véget ér, már nem találkoznak többé, s csupán egy álomban látja viszont, mely egyszerre sejtetheti a fiatal harcmester-életművész-író halálát, ugyanakkor visszatérését, új kalandokba keveredését is. E homályos, nyitott befejezés ugyancsak izgalmassá teszi a művet.

Úgy vélem, Demény Péter a Népszabadság hasábjain nemrég megjelent, igen szigorú és elítélő, Murányit egyenesen dilettánsnak tituláló kritikájával semmiképpen sem szabad azonosulnunk. A szerző sokkal többet hoz ki a választott műfajból, mint amennyit a kortárs próza egyéb jeles és kevésbé jeles képviselői. Stílusa, hangja egyéni, műve a könnyed, olvasmányos hangvétel ellenére mély mondanivalóval bír, több szintű olvasatot tesz lehetővé. Nem gondolom, hogy dilettánsnak kellene nyilvánítanunk egy szerzőt, mert egy elődei által jól kitaposott hagyomány nyomdokain halad, s egy bizonyos tematikából igyekszik a lehető legtöbbet kihozni, továbbá teszi mindezt olvasmányos, élvezetes, szellemes stílusban.

A könnyed, sokszor ironikus stílus, a gyakran megjelenő, olvasót megnevettető helyzetkomikumok, ad absurdum vitt élethelyzetek mellett az alaphangvétel végig komoly marad. Murányi-Zordok nem csempész több viccet, iróniát és öniróniát, ugyanakkor sokkal több drámát, pátoszt sem történetébe, mint amennyit kell, s úgy vélem, a komikum és a tragikum, a végletekig fegyelmezett harcmester és a végletekig fegyelmezetlen és kicsapongó életművész egy személyben megjelenő figurája remekül kiegészítik egymást. Jóval több ez a könyv, mint posztmodern Krúdy-utánérzés vagy egy sokadjára újraértelmezett Don Juan-történet. A Zordok, a székely szamuráj újszerű, a nőcsábász értelmiségi életművész prózairodalmunkban bevett és jelenleg is igencsak „trendi” figuráját továbbértelmező, érdekesebbé tevő mű, melyet könnyű szívvel lehet ajánlani az izgalmas, olvasmányos és egyúttal filozofikus, a posztmodern-ironikus és egyúttal a nagy kérdéseket még mindig feszegető prózára fogékony mindenkori olvasónak.

Kántás Balázs, Apokrifonline, 2012. június 27.



DILETTÁNS ÉJ

Piaci szempontból bizonyára megéri, hogy egy kötetnek az legyen a címe: Zordok, a székely szamuráj, műfaji megjelölése pedig: kéjpróza. Hiszen ma is van egy nem elhanyagolandó réteg, amelynek számára a „székely” melléknév a garantált minőség érzetét kelti, s van egy másik, amely a „kéj” szó hallatán azt gondolja, mégiscsak érdemes irodalmat olvasni.

Ez a két réteg pedig nyilvánvalóan metszi egymást, s egy akkora-amekkora közös halmazt hoz létre. Azért azt mégsem reméltem, hogy ami ellen annyit küszködöm a kultúrideológia terén, az visszaoson majd a kereskedelem hátsó kapuján.

Mindez persze még semmit nem mond a könyvről, Murányi Sándor Olivér regényéről. Annál többet elmondanak viszont azok a furcsa mondatok, amelyekbe lépten-nyomon beleszalad az ember. „Szemeit érdeklődéssel szegezte rám, miközben olyan erővel és határozottsággal szorította meg kézfejem (!), amilyet eddig még nemigen tapasztaltam. Életem folyamán megtanultam, kézfogása ugyanúgy árulkodik az emberről, mint beszéde.” „Hagyjam elkallódni ezt az átütően rendkívüli történetet?” „Feltettem a kérdést magamnak: mivel is kezdődik egy ember története? A megfogamzással? (!) A születéssel? Aligha. Talán legidősebb életben levő rokona történetével, valamint az eszméléssel, amikor véget ér számára a felhőtlenül szép gyerekkor, és felébred benne a világ.” Magvas gondolatok kétségkívül.

Ugyanilyen magvasakat találhatunk a kurzívval szedett „átütően rendkívüli történetben” is: „Egyenként voltak számára fontosak a napfelkelték, amelyeket nem érthettek meg a fronton elesett társai, a déli harangszónál leemelte fejéről a kalapot, s földre tette ásóját a mezőn, vasárnap pedig templomba ment, nem bevásárlóközpontba.” Azok az elesettek bizonyára globálisan nézték a napfelkeltéket, nem egyedi lényegük szerint…

A befejezés nem kevésbé rendkívüli. Réka letolja magáról a fiatalembert, mert a férje közelg. „A férj dobott. Zordok ugrott. A villa elindult. Zúgva hasította át a levegőt. Mintha még megállt volna egy pillanatra félúton a csűr magas teteje alatt…” Egy rajzfilmet olvasunk: előbb a villát dobó kéz, aztán a villa elindulása, végül a metafizika a végtelen felé félúton…

Mindez a mesterkéltség már a fülszövegen is látszik, de az olvasó akkor még reménykedik: „Az író-harcművész-néptáncos 1974-ben született. 1987-ben a Nicolae Ceausescu főfőelvtárs tiszteletére rendezett Megéneklünk Románia Országos Fesztiválon legkisebbségiként első díjat nyert a kalotaszegi legényessel, megelőzve a többségi táncosokat.” Főfőelvtárs és legkisebbségi…

A reménykedés tehát átütően hiábavaló. A Zordok… nagy lendülettel megírt, huszonegy formagyakorlatra osztott dilettáns kötet. Az erotikus részletek nem ábrándítják ki a Júlia füzetek rajongóit: „Júlia felemelte rövid szoknyáját, és hasa alá nyúlt. Lehetelfinoman (!) húzta félre hüvelykés mutatóujjával feltűnően keskeny alsóneműjét.” Beleborzongok, látván, hogy tangáról lehet szó…

Ha jó regény lenne, valami újat, valami mást tudnánk meg a székelyekről, például azt, hogyan találkozik a szamuráj ethosza egy határvidéken megedződött kelet-európai kisebbség életmódjával. Ha a szerző tudná ütköztetni a különböző regisztereket, olyan könyv lenne az eredmény, mint Benedek Szabolcsműve, A vérgróf. De ebből semmi sincs, csak valami akarnok affektáció, rossz mondatok, közhelyes jelenetek, székelykedés. A székely mint macsó, a székely mint nőcsábász, a székely mint olyan, aki megbecsüli a napfelkeltét, és a csűrben szeretkezik. Murányi nem a furfangoskodástól góbé, mint Tamási vagy Nyirő (de ők minden góbéskodás ellenére írók voltak), hanem valamiféle „dugd-vágd-nem-apád” esztétika képviselőjeként, aki sem a szavak értékével nincs tisztában, sem a mondatok ritmusát nem hallja, sem a sztereotípiáktól nem képes (talán nem is akar) elmozdulni.

Galeriművészet ez: mintha azért íródott volna, hogy a szerző elnyerje a dáridózó férfitársaság dicsérő felkiáltásait, bebizonyítsa nekik, s meggyőzze önmagát is, hogy tényleg író. Ilyen kicsiségeken azonban nem töpreng a Megéneklünk Románia nyertese: ő csak dalol, mint madár az ágon. Problémátlanul a dilettantizmus éjszakájában.

Demény Péter, Népszabadság, 2012. június 9.



ÍRÓ, HARCMŰVÉSZ, NÉPTÁNCOS

A fülszövegből értesülök: a 38 éves szerző "író-harcművész-néptáncos", aki "tizennyolc évesen két hétig volt ferencesszerzetes-jelölt", mert "állítása erint ennyit bírta nő nélkül". Két könyve jelent meg Erdélyben: egy "harcesszé"-gyűjtemény és egy novelláskötet, első regénye egyben magyarországi debütálása. Bemutatkozása emlékezetes is marad: az amúgy kivételes minőségérzékű Kalligram kínálatának - remélhetőleg sokáig utolérhetetlen - mélypontjaként.

A főhős harcművész, néptáncos és naplóíró, az ő életét követjük nyomon, miközben azon izgulunk, sikerül-e a szerzőnek valahogy történetté tákolnia egy rakás anekdotát, a haveri körnek címzett belső poént, kocsmai beszólást és sztereotípiát. A nagyapa a háborúban, Zordok az egyházi iskolában, a katonaságban, a házasságban, a kocsmában és a karateversenyen. Az úgynevezett humor valamivel a hollywoodi B-filmek alatti tartományban mozog: az énektanár nem tud énekelni, a kövér prostituálttal undorító dugni, és olyan nagyszerű fricskák sorjáznak oldalakon keresztül, mint hogy "akkora faszfej, hogy fülei a herék". Fejlődésregény akarna ez lenni, de nincs fejlődés, nem is lehet, mivel Zordok, a szerző alteregója az elejétől utolérhetetlen emberi nagyság. A tökéletes férfi: ez onnan látszik, hogy sokat verekszik, sokat iszik, sokat baszik, tiszteli Istent, és lenézi a nőket. De a könyv arcpirító ideológiai hátterét ugyanúgy nevetséges lenne elemezni, mint narrációs technikáinak sutaságát, ugyanis még annyi ideig sem lehet komolyan venni, amíg ezeket a kritikákat megfogalmaznánk. E "kéjpróza" egyetlen bravúrja, hogy úgy is képes bántó baromságokat állítani, ha a mondat maga nem értelmes: "a ló olyan, mint az asszony. Ha rajta vagy, vásáron a bőröd, a gyönyör pedig csak feledteti: éles pengével játszol". És így tovább, ezen a nívón és hangulatban, a macsó ostobaság és az írásképtelenség legmélyebb bugyraiba.

Urfi Péter, Magyar Narancs, 2012. június 7.



EGY HUSZONEGYEDIK SZÁZADI CASANOVA


Murányi Sándor Olivér harmadik, Zordok, a székely szamuráj című kötete, amely a Kalligram Kiadó gondozásában jelent meg, meglepően új hanggal jelentkezik a magyarországi prózairodalomban. Nem kíván beilleszkedni semmiféle modern kordivatba, inkább a klasszikusokra, azok közül is kedvenc olvasmányaira építkezik. Időnként az az érzésünk, mintha a Don Quijoté-t parafrazálná, de tetten érhető Thomas Mann vagy Hermann Hesse, Hemingway hatása is. 

A Zordok egy kétszáznegyven oldalas mű, amely nem fejezetekre, hanem huszonnégy formagyakorlatra oszlik. A terjedelmét tekintve lehetne akár kisregény is, azonban korántsem egyszerű besorolni bármilyen műfaji kategóriába. Kísérleti prózának, helyenként igen erős lírai felütéssel dolgozó, modern kalandregénynek, pittoreszk elemeket használó szövegnek mondhatnánk. Maga a szerző sem kívánja műfaji kötöttségek szerint behatárolni művét.  „Regénynek nevezhető-e majd, ami elkészül? A regény meghatározásáról sok előadást tartottam. Tudom, mi minden regény és mi minden nem regény. Hogy Zordok regény-e vagy sem, nem tudom. Igyekszem szavaihoz, történeteihez tartani magam. Ez lesz a nagy mű, amelyet egész életemben meg akartam írni? Ezt végképp nem tudom.” – mondja a könyvben Tanár úrként szerepeltetett író, aki Zordok, a harcművész-kalandor történeteit hivatott megírni.

Azonban Murányi mégis ad egy kevés fogódzót a műfaj eldöntésében olvasójának, hiszen a borítón az áll: kéjpróza.  A székelyudvarhelyi szerző első kötete, az Üres és teli (Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány, 2007) harcesszé, a második, Felnyomták szentnek (Erdélyi Híradó Kiadó, 2007) pedig pornóprédikáció. Így nem meglepő, hogy most is valami egyedi, saját maga alkotta kategóriával rukkolt elő.

Ha előző műveivel keressük a rokonságot, mind a tematikában, mind a stílusban közös vonásokra lelhetünk. Nyelvezete, akárcsak korábbi könyveié: szikár, tömör. A történésre fekteti a hangsúlyt, nem akar pusztán szövegirodalmat művelni. Mindhárom mű részben vagy teljes egészében önéletrajzi ihletésű, a harcművészettel, a nőkkel, az irodalommal, az emberi élet kalandos útvesztőivel foglalkozik. Felnyomták szentnek című kötetéről Fried István a következőképpen ír:  „Novellisztikája egyként merít a magyar történelemből, a szakralitásból, a kisvárosiasság szülte különc alakok rajzából, de szemtelen biztonsággal és magabiztosságból rántja le a szentet a profánba, s emeli a profánt a magasabb régióba. Az ifjú erdélyi magyar irodalom belvilága karikatúrákra készteti, nyelvi humora ennek a belvilágnak szóhasználatával éppen úgy él, mint az erdélyi hagyományokéval.” Mindez elmondható újabb prózakötetéről is.

A Zordok, a székely szamurájban egy harcosról olvashatunk, aki  a fenyvesek ódon és titokzatos világában érzi igazán otthon magát: „A homályban ég felé törő fenyők olyanok, akár egy-egy gótikus katedrális. És a csend, a hegyi vidék csendje, amelyet már gyerekkorom kezdetén élveztem. Mintha beleszülettem volna. Sokan rettegnek attól, hogy egyedül maradnak ebben a csendben, mások itt találják meg a békéjüket. A rejtettség új távlatokat nyit”. Nemcsak a fenyőerdő, hanem a könyv is folyton új távlatokat nyit olvasója előtt. Mészáros Sándor szavait idézve, olyan, mint egy kínai szekrény, amelyben újabb és újabb fiókok nyílnak ki.

„Mivel is kezdődik egy ember története? A megfogamzással? A születéssel? Aligha. Talán a legidősebb életben lévő rokona történetével, valamint az eszméléssel, amikor véget ér számára a gyerekkor, és felébred benne a világ.” Az izgalmas, mozaikszerű történetek, amelyek külön-külön is élvezhetők, egésszé olvasva fejtik ki igazán hatásukat. Zordok kezdetben szerzetesnek készül, majd a szerelem, a női szépség iránt érzett féktelen vágy más utakra tereli. Hajmeresztő élethelyzetekbe keveredik, medvével harcol, lovaglás közben éri baleset, csaknem meghal egy autószerencsétlenségben harmadmagával, több furcsábbnál furcsább nőtípus ölében pihen meg, új erőt merítvén a gyönyörből. Emellett harcművész, és ez az egyetlen dolog, amely mindvégig stabil fogódzónak látszik életében. Több szakmát, életmodellt is kipróbál (kabátvasaló egy gyárban, mintaférj, kicsapongó szerető, szerzetesjelölt). Vendég a nagyvárosban, az erdőben, a költők kávéházában, a ferences reverendában, na meg a nők ölében is. Egy huszonegyedik századi Casanova, akinek senki sem bír ellenállni, botrányhős, polgárpukkasztó, mindenféle rendet, szabályt megszegni akaró lázadó. Aki ismeri Murányi Sándor Olivért, sok ponton ráismerhet szerzőnk saját történeteire, életének sorsdöntő pillanataira.

A mű főhőse példázatszerűen mutat rá az emberi esendőségre, életünk alapvető törvényszerűségeire. A humoros, pikareszk elemekkel tűzdelt történetek közé egy-egy aforizmaszerű bölcseletet szúr be. Nem filozófiai traktátust kíván ez által elénk tárni, csupán egy erős mondatot villant meg, amely pont elegendő, hogy lélegzetet vegyünk és elgondolkodjunk két gurgulázó nevetőgörcs között. Ezek pedig elsősorban a harcművészet, az irodalom, a horgászat, az emberi gyarlóság, az ösztönszféra témái köré csoportosulnak, megadva a fő vonulatait a könyvnek. „A harc ott kezdődik, ahol véget ér a félelem” – fogalmazza meg az apró bölcsességet a kötet.  Vagy a következőképpen szól: „A harcos ott rejtőzik a genetikámban. A felszínen bárkinek tarthatnak az emberek. De legbelül csak a harc van, amely minden újabb lélegzetvételemmel kísér”.

Az irodalmi élet egyáltalán nem szimpatikus Zordoknak. Nem tartja elég őszintének, igazságosnak, ami a „múzsafiak” között zajlik. Kemény kritikát fogalmaz meg velük szemben, és parodizálja a belterjességet is: „Magam két évtizeden át készültem arra, hogy mester legyek. A múzsafiak ellenben éjszakánként megajándékozzák jelen lévő társaikat ezzel a címmel, amely avval is jár, hogy a hátad mögött még nagyobb erővel gyaláznak”. Az emberséget tartja a művészi produktum fokmérőjének. Véleménye szerint, aki embernek nem állja meg a helyét, az művésznek is éppoly hitvány.

„Házimacskává válhat-e a hiúz? Utam fejlődés volt, mert saját sorsom éltem meg” – mondja Murányi Sándor Olivér, akinek legújabb kötete talán pont a zsigerekig ható személyes hang miatt nyújt átütő képet mai társadalmunkról, árnyaltan fogalmazva meg egy romantikus, huszonegyedik századi lázadó szavaival mindazt, ami romlottá, őszintétlenné tesz bennünket: „Mindig is lesznek olyanok, akik nem akarnak beilleszkedni a társadalomba, amelyet különféle világgépezetek irányítanak. Tagsági igazolványokkal, oklevelekkel, hitelkártyákkal próbálnak besorolni és lekötelezni. A rangkórsággal, a kivételezettségekkel és a címekkel minden hatalom meg tudja fogni az embert. A rang falkát feltételez, amely nehezen tudja elfogadni, hogy van, aki egyedül vadászik”. Murányi Sándor Olivér is talán egyedül vadászik, de ezzel a könyvével célba talál.

Varga Melinda, irodalmijelen.hu, 2012.május 17.



KIFELÉ VEZET A TITOKKAL TELJES ÚT?

(Murányi Sándor Olivér Zordok, a székely szamuráj című regénye elé)


A modernségnek talán első hírnökei, a német kora romantikusok meggyőzően hirdették: befelé vezet a titokkal teljes út. S ez a befelé egyként jelölte az egyes ember és közössége (magán)történetét, amelynek meséjéből születhet meg a regény. Murányi Sándor Olivér a maga elbeszélését távolabbra helyezte a romantikus esztétikáktól, lelkében romantikus, tetteiben olykor a hóbortosságtól sem egészen mentes hősét, Zordokot, aki egyszerre játssza el néha Don Quijote, néha egy, a számítógépek világába született szamuráj szerepét; miközben kalandregényi elemek váltakoznak balladás előadással, lírizáló természetleírások szokatlan gondolatfutamokkal. Mégsem állíthatnók, hogy Zordok szereptévesztő, csak betévedt a XX–XXI. századba, régen kellett volna élnie, talán valamikor a csirkefogó-regények évadán. Zordok a legmaibb kor elégedetlen fiatalembere. Aki keres. A világban önmagát. És önmagában a világot. Kísérletezik: egyetemet végez, megházasodik, előbb táncművész, utóbb harcművész, mindkettőben országos bajnok, szétnéz a fiatal írók között, és továbbkeres; egy időben ferences szerzetesnek készült, de az égi és a földi szerelem közül a földit választotta. Siker és kudarc az osztályrésze, legnagyobb sikere közepette érzi, hogy kielégületlen maradt; kudarcos mélybe hulláskor érzi, nincs tovább, de lesz tovább. Mert akarja, hogy legyen tovább. Kalandregény volna tehát az a műfaji jelölés, amely egy fiatalember szakadozott, jellegzetességében különös, különösségében jellegzetes történetével ismertet meg? Aki kifelé törekszik, kalandokat él át? Az eseménydús, fordulatos cselekmény lenne a kalandregény jellemzője? Nem szabadulhatok attól a gondolattól, hogy vitaregény a Murányi Sándor Olivéré. Vitázik, noha kimondatlanul, szövegekbe, párbeszédekbe rejtetten, azzal az elképzeléssel: lehet-e ma nevelődési regényt írni, a XIX–XX. század egyik legfontosabb regényalakzatát újra lehet-e gondolni? Goethe és Thomas Mann alakjai valahonnan valahová tartanak. A tudatlanságból a beavatottság irányába haladnak. A kívülállástól a befogadtatásig tartó utat teszik meg. Kísérleti terepen, egy varázshegyen, példázva a fausti igazságot: téved ez az ember, míg munkálkodik. Zordok nem kevésbé bolyong. Tánc- és harcművészet, magánosság és együttlét között. A leginkább a nőkben keresi: mit is? Nem az Örök Asszonyit, nem az erotikus vonásoktól sem mentes Magna Matert. Talán azt, aki – Adyval szólvást – „útra vált belőlünk?” A méltó társat? Akkor miért riad meg, ha rálelni vél? A nevelődési regény közelébe kerül a Zordok, az önismeret lenne a még oly távoli cél, amelynek megközelítésétől minduntalan eltérül. Változik, persze, a főszereplő; de az út, amelyet megtesz, kanyargós, hullámhegyekkel és hullámvölgyekkel. Csak közömbös nem tud maradni, részt akar venni, igaz, nemigen nevezhető meg, miben.

Az olvasó egyszerre van könnyű és nehéz helyzetben, hogy kézbe kapja a könyvet. Töprenghet: ki beszéli el a történetet? Zordok naplójegyzeteit betűzgeti, valóban, de Zordok átadja az öreg tanárnak fésületlennek mondott írását, aki „megszerkeszti”, és így adja közre. A tanár szintén járja a maga útját, keservesen tapasztalja meg az íróság nehézségeit. Zordok adja a nyersanyagot, a tanár a külső formát. De mikor ki beszél? A tanár csak stilizál? Odavetett mondatokat egyenesít ki? A beiktatott naplójegyzetek legalább olyan szépen szólnak, mint a tanár mondatai (ha az övéi). És szépen szólnak? Az őszinteség erejével, a szókimondáséval, amely nem ismer a szólás előtt gátat, árad, nem retteg a triviálisabb megoldásoktól sem. Zordok az erdőben boldog, de az élet nagy sötétlő erdejében nem egyszer téved el. Kegyetlen önmagához, mindazokhoz, akikben hamisságot fedez föl, naivitástól sem mentes. Hiszi, hogy nem született tengni, mint az állat, hanem tudni és haladni előre. De még az öreg tanár sem tudja, merre van az előre… A XX–XXI. század fordulójának könyve, egy céltalanul cél felé tartó ifjúság, pittoreszk elemekben gazdag regénye. Szerzője Murányi Sándor Olivér. Jegyezzék meg ezt a nevet. Érdemes.

Fried István, irodalmijelen.hu, 2012. április 20.



LÉGIONÁRIUS...

Murányi Sándor Olivér 2007-es Felnyomták szentnek kötete olyan értelemben meglepetés, hogy a végletek novellisztikája, meglepő a novellák fesztávolsága, a hangvételek változatossága, a szabályosabb meg a szabálytalanabb előadásmód ciklusokba rendeződése, minekutána tudatosul, hogy a szent és a profán valójában ugyanannak színe és visszája (Anatole France ezt tudatta a maga szkeptikus-ironikus módján Thais-ával, Thomas Mann A kiválasztott című regényével tanúsította, hogy a legnagyobb bűn közelében ott a kiengesztelődés, a szentté válás lehetetősége). A világirodalmi példák csupán azt célozzák, hogy obszcén és emelkedett, nevetséges és fenséges, szakrális és deszakralizált mai szemlélését értékelni tudjam a novellista kötetét lapozgatva. A ciklus első részében Szent Ferenctől Fráter Györgyig, kisvárosi különcöktől gyermekkori traumáig, szinte misztikába hajló erdélyi történettől a költőkarrier szatírába hajló, egyben anekdotizáló előadásáig próbálja Murányi a megszólalás célszerű, tömörített alakzatait – sugallva, hogy egy terjedelmesebb epikai mű történetváltozatai felé ugyanúgy nyitható ez a fajta novellisztika, mint egy korszerűbben értelmezett erdélyiség felé (amelynek olyan képviselőit érdemes idesorolni, mint Mózes Attila, Király László és nem utolsósorban Bálint Tibor). Murányi egyetlen epizódot vázol föl, nemigen bontja ki, sejteti, hogy a színre hozott emberi sorsok egy szigorúan megtervezett vagy éppen ellenkezőleg, egy sugallatra megváltozó tudati cselekvés irodalmivá alakuló dokumentumai. A tömörítés minden bizonnyal erőssége, a lemondás a fölös retorikáról nem kevésbé. A középkor emígy jelenik meg: „Alkonyodott, a környező dombok, mint hasukon fekvő vörös oroszlánok búcsúztak a Naptól, egyre inkább maguk közé rejtve széles mancsaikkal a várost”. Hogy aztán a Naphimnusz (a novella végén) elárulja az itáliai tájkép mögöttesét. Az utolsó napját élő Fráter György a sírba viszi legújabb, fondorlatos nemzetmentő tervét, s ami marad, a természeti mítosz sokértelműsége által elfedett üzenet a létezés kiszámíthatatlanságáról:„...Pisztrángjai szétrebbentek a gyilkosok fegyverei elől, nyíl-oldaluk megvillant a reggeli napsütéstől áttetsző vízben – először a Maros fűzfái alatt, majd a Küküllőbe szöktek, és üldözőik elől menekülve, a hegyi vizek felé vették útjukat. Azóta is szüntelenül zaklatják őket, de mindig ott tanyáznak a Tatros völgyét keresztül-kasul irdaló patakocskák mélyebb árkaiban.”A második ciklus beszédes címe: Pinufiusz apát pornóprédikátzióiból. A harmadiké: Lógalék: Pinufiusz apát hagyatékából. Tág tere nyílik a szent lerántásának a profánba. Történhetne ez kamaszos kajánsággal, történik (a kevésbé sikerült darabokban) rousseau-i civilizáció-kritikával, illetőleg a civilizációs kényelmesség természetelvű ostorozásával, a nyelvi humor azonban menti még a „fedezet” nélküli kijelentéseket is; és történik a legsikerültebb darabokban a regiszterek igen ügyes és hatásos keverésével. Hiszen a prédikáció a jobbulás, a tanítás, az útmutatás, nagyon kevéssé a személyes esetlegességek, az önirónia műfaja, az évszázadok szentesítette műforma, a rituálé a közbeszéd, az alulretorizáltság, a töredékesség hangján szólal meg, prédikációs fordulatok kénytelenek megférni obszcén kifejezésekkel, a szentség fölmutatása szembesül a testiség különféle képeivel. S ha olykor némi didakszis üt át a jóízű szemtelenséggel előadott történeteken, bőségesen kárpótol a történetekben föl-fölbukkanó, akár fergetegesnek is nevezhető humor. Összetett ez a humor: akad benne olyasmi, amit a diákbeszéd szabadosságából örökölt a beszélő, akad olyasmi, ami kitűnően megszerkesztett ál-naivitásból fakad, és akad olyasmi, ami a történet nyitottsága révén az olvasóra bízza a végkifejlet megkomponálását, amelyhez azonban az elbeszélő semmiféle útmutatót nem mellékel, drámai és vígjátéki befejezést egyként megengedve.A Lógalék betekintést enged a fiatal erdélyi irodalom hétköznapjaiba, ennek novellisztikus epizódjait fűzi csokorba, kissé belterjes világot, beltenyészetet mutatva be. Alábbi idézetem a második ciklusból való, annak bizonyságául, miként ölelhető egybe teológia és a megismerésnek bibliai jelentése, mondjuk ezúttal is így: a szent, és a profán, a szerelmi aktus során miként válhat egy dísztelen legénylakás egy zuga szent térré:„A liturgiai tér és idő harmonikusan egészítette ki egymást, miközben az asszonnyá lett Barbarával ott lebegtünk a mindenség határán. Morális mélységeket és dogmatikai magasságokat egyaránt átjárva, primiciám hangos ordítással többször is életvizet hintve mindenek forrásába, az örök és szent női ölbe, újra és újra felfedeztem a szerelem nyálkáján csúszó ujjaimmal, nyelvemmel és szentelő botommal (az eszmével), hogy milyen jó az, ha a férfi elhagyja anyját és apját – de utóbbinak magával viszi lakáskulcsát...”A visszaemlékező és emlékeit prédikációformába öntő idős pap a beszélő, aki a régmúltat az ifjú szerelmes tüzével prédikálja, tekintettel lévén arra a frazeológiára, amely szerint szentbeszédeit meg kell szerkesztenie.
(Részlet Fried István Az Előretolt Helyőrség újabb légionáriusai (kötetek ifjú erdélyi szerzőktől) című írásából. Megjelent: Helikon, X. évfolyam 2009. 2. (520.) szám — január 25. További részletek:http://www.helikon.ro/index.php?m_r=1544, http://www.helikon.ro/index.php?m_r=1574)
 

FRIED MESTER

Dr. Fried István Herder-díjas irodalomtudósnak OJD mutatott be az árkosi írótáborban. Azóta a professzor úr is bemutatott engem Éva és Tamás mellett a szegedi olvasóközönségnek. De ennél még fontosabb, hogy a hetvennégy éves Mesterben örökifjú Barátra leltem egy olyan időben, amikor az emberek keverik a barátság és a haverség fogalmát. Mikor jelezte, hogy írni fog rólam, kértem, hogy üssön–verjen a szavaival, mert a karatéban ehhez szoktam, s – amint az AIDS–szakértők is mondják – a negatív jobban életben tart.
– Majd négyszemközt… A nyilvánosság előtt most megdicsérem, de amit négyszemközt kap, azt nem teszi ki az ablakba. – mondta. Elküldött laudációját az alábbiakban közéteszem, de ne féltsetek, nem szállok el magamtól, Fried Mesternek köszönhetően máris zeng és ég a pofám…
Murányi Sándor Olivért Székelyudvarhely küldte hírhozónak a magyar irodalomba, bizonyára azzal az utasítással: hirdetné, hogy Székelyudvarhelyről is látható Európa, Európában pedig Székelyudvarhely nem jelentéktelen kisváros. Novellisztikája egyként merít a magyar történelemből, a szakralitásból, a kisvárosiasság szülte különc alakok rajzából, de szemtelen biztonsággal és magabiztosságból rántja le a szentet a profánba, s emeli a profánt a magasabb régióba. Az ifjú erdélyi magyar irodalom belvilága karikatúrákra készteti, nyelvi humora ennek a belvilágnak szóhasználatával éppen úgy él, mint az erdélyi hagyományokéval. Jelenleg egy csirkefogó–regénnyel érintkező kalandos történet megszerkesztésén munkálkodik, egy nevelődési regény körvonalait igyekszik felhúzni. Útja egyre magasabbra visz.
Fried István

ERDÉLYI VILLONOK

A fenti címben a pokoljáró poéta neve helyén a villan szó is állhatna. Zalán Tibor 2004-ben így jellemezte a fiatal erdélyi lírikusok egyikét, Király Zoltánt: „…vágánsköltő, huszonegyedik századi villan, cluj-vári csavargó, se utód, se előbb…” Ezúttal három másik szerzőről lesz szó. A költészet napja kolozsvári forgatagában valamennyiükkel személyesen is találkozhattam (két szakmai eszmecsere, előadóestek, ünneplések, köszöntések az irodalom egyik ottani bohém törzshelyén, a Café Bulgakovban – szalonna- és hagymalakomával, pálinka-áldomással).

Felnyomták szentnek

a címe az 1974-es születésű Murányi Sándor Olivér novelláskötetének (Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy – a másik két mű szintén innen való, vagyis az Előretolt Helyőrség Könyvek számát gyarapítja. Sorozat- és kötetszerkesztő: Orbán János Dénes). Ebben „híres szentünk”-ként említtetik François Villon: a második ciklus (Pinufiusz apát pornóprédikátzióiból) emlékezik meg róla (is). Murányi, aki a teológiától a bölcsészeten át a két danos harcművészetig sok minden kipróbált, ügyes kézzel és fürge szellemmel hozta létre az aktuálissá és lokálissá tett, fiktív profán szentbeszéd felszólító módú ironikus dikcióját. Ehhez a részhez kapcsolódik a Lógalék: Pinufiusz apát hagyatékából két írása: kulcsnovellák az erdélyi fiatal írók nyájáról. Körükben nem ritkaság, hogy (akárcsak Harcsapajsz és Herkules nevezetű szereplőink) „A korcsoma felé vették útjukat, mely a Bul-ga-kov nevet viselte (ősi szikulusz kifejezés, magyarul annyit jelent: »Jobb, mint otthon«)”. Az apát-krokiknál – legyenek bármily vitriolosan kritikus és önkritikus jellegűek – valósabb irodalmi értéket képviselnek az első fejezet, a Halálka miniatürizált, lirizált elbeszélései. Épp a címadó is, meg főképp A kőgyűjtő, a Pisztrángrebbenés és a Tavasszal a farkas megrázza magát. A nyelvi regiszterek keverése ezekben sem mindig tökéletes, de tömörítő, a sorok között olvastató építettségük eredeti karakterű novelladrámákat eredményez. Murányi a konkrétumot és az elvontságot egyszerre viszi a szövegbe, s ez a képesség – a stilisztikai érettségnek köszönhetően – jó elbeszélőt, nagyepikai távlatokat is ígér.

Mi nem lóg ha áll

címen az 1980-as Muszka Sándor egy paksaméta vers két ciklusát fűzte a Muscariculum című önéletrajzi elbeszéléshez. Muszka jelenleg az erdélyi fiatal irodalom legkeresettebb komikus előadóművésze, rögtönző humorista-literátor, a stand up comedy egyik virtuóza. Szociális kritikai érzékenységét nem túlzás Hofi Gézáéhoz, poentírozó következetességét Sándor Györgyéhez, hanghordozását és vicceit az élőszóban remeklő parodistákéhoz hasonlítani (bár persze több a különbözés, mint a rokonulás, s artikulációt, mesterfogásokat lehet még tanulni). A küllemre Tersánszky Józsi Jenő langaléta termetével, szögletességével bíró Muszka a vezetéknevére rájátszó curriculum vitae lapjain nem kódorog távol a kakukmarcis élménybeszámolótól. Fordulatos élményanyag, primer vehemencia halmozódik a sodró, tabudöntögető, rétegnyelvi szövegben, amely azonban az írástechnikailag nehezebb helyeket káromkodásokkal, nyers szavakkal, ismétlésekkel üti el, ugorja át. A versek poétikailag elég kezdetlegesek, dal- és sanzonszerűségük dúdolásra, éneklésre teremtette mindet (szerzőjüknek saját együttese volt). Némi adys, józsefattilás beütés is színezheti őket: „Jön a vonat s a hegyek mögül / A reggel próbálja szárnyát / Tócsákba gyűl az égi kék / S egy varjú megunva álmát // Károgni kezd majd felszáll köröz / S a várón hogy senki éppen / Én láthatom csak mi eltörött / Minden egészben” (Minden egészben). A sok vagány, gonoszkodó geg, a beatről lekésett magányos dalnok villoniádáinak dinamizmusa nyilván jól érvényesül fiatal közönség előtt, de bátran kölcsön merném venni a kötelet a francia vagabundtól: nyakamat rá, hogy Muszka nem poétaként írja be nevét az irodalomba.

A pap leánya, birtokostul

– Bálint Tamás (1985) gyűjtötte össze e címen verseit. Ő éppenséggel iskolázott lírikus, rímről, ritmusról nem szívesen mond le. Egyik egyéni fogása, hogy a villoni ballada tájékáról átemeli a nyolcsoros strófát, s egy sorral megrövidítve olyan struktúrát farag belőle, amely nem veszíti el ugyan a rímteljességet, viszont szembeszökő kurtítottságával mégis diszharmóniát vált ki az olvasóból. Valami veszteségre utal. A versek egy része új tartalmak nélküli formajáték, ifjonti panasz az ellentmondásos életről: „Jól éltem eddig, és jól ment sorom, / de nincsenek már nyugodt éjjelek, / éberen magam őrzeni fogom, / és végül reggel nélkül ébredek. / Holott mindent megtettem értetek, / ha elalszom is nyögve riadok, / s szerencsém is tán végleg itthagyott” (A hajdan volt vígságról). Az egymásra mézként, viaszként olvadó versek takarékosan csepegtetik a személyességet, a versbeli én visszahúzódik a gondosan alakított forma mögé, s mintha onnan vizslatná, szavaival miféle hatást tesz. Egyhúrú, de nem egyhangú költészet. A villonizáláson kívül más áthallásokra is fogékony, hiszen Bálint is erdélyi Villon-siheder, s ha például A kedv csütörtöke kis tömbjét írja, Dsida Jenő Nagycsütörtök című remeke visszhangzik: „A húsvéti szünetre tartottam éppen haza, / és az éjjelt a segesvári konténerállomáson / voltam kénytelen tölteni, a síneket a tavalyi / árvíz miatt javították. Csatlakozás így nem, / de nagycsütörtök véletlenül akadt. Elsápadva / ennek tudatában, kövér cseppekben izzadtam, / sasoltam a fák ágaira felmasírozó rovarokat, / miközben az agyamra is kis hangyák indultak. / Vajon nagyobb hévvel kerekednének fel, / ha tudnák, a nyír törzse nem a mésztől fehér?

Tarján Tamás

E)RO(TO)MÁNIA RULEZ!

Egy téli napon történt, valamikor az ünnepek környékén: a Mester szólásra emelkedett. Ez máshol, más idõben óriási szenzációnak számított volna, és évszázadokig zarándokok lendítették volna fel a helyszín turistaforgalmát, de nem így történt a Városban. A Városban ugyanis nagyon sok mester élt, és megvolt az a kellemetlen szokásuk, hogy feszt szólásra emelkedtek. A nép lassan hozzászokott, mert a nép az olyan. Így aztán a Városban a mesterek tanításainak köszönhetõen teljes harmónia uralkodott. Mindenki boldog, erkölcsileg kifogásolhatatlan, a nemzetikeresztényszocreálkonzervatív-liberopolgári elveknek teljes mértékben megfelelõ életet élt. Úgy is nevezhették volna a várost, hogy Új Atlantisz (akár), de õk szerényen csak Fõvárosként emlegették. A mi Mesterünk nemcsak úgy amúgy passzióból emelkedett vala szólásra. Hanem mert felháborodott. Felháborodásának pediglen a Sátán legújabb trükkös ténykedése szolgáltatta az alapot… Az irodalmi estnek álcázott ördögi csapda talán még be is jött volna neki, ha Mesterünk nem szúrja ki, hogy bizony kilóg az a bizonyos lóláb. A Mesternek akkor kezdett gyanús lenni a dolog, amikor az ártatlan könyvbemutatónak álcázott ördögi mûsorban elhangzottak a p-, f- és b-betûs szavak. A Fõváros lakói ugyanis nem szerettek másként tekinteni a p-re és f-re, mint szükséges eszközökre a Nemzet gyarapításának szolgálatában (bár gyanítható, hogy azért némelyiket néha másra is használták). Namármost: ha netalántán a kicsi f a kicsi p-be került az elkerülhetetlenül b, de ez mindenkinek a magánügye. Egyébként is gusztustalan dolog az egész, kár is beszélni róla, térjünk vissza inkább a Sátánra.A Sátán bizony melléfogott. Már az a tény is gyanús volt, hogy elég szedett-vedett akciócsoportot küldött: csupa alkoholista, ifjú semmirekellõ. És az is nagyon gyenge próbálkozás volt, hogy a nézõk soraiba, a jóravaló városlakók mellé, becsempészte saját embereit, akik, míg napközben szakembereknek, üzletembereknek, közéleti személyiségeknek, oktatóknak vagy kutatóknak álcázzák magukat, valójában mind a gonosz követei. Még a líder szerepkör betöltésére sem futotta jobbra a tudvalevõleg nagyreményû, ámde még gyerek Búbocskánál, akit egyrészt a személyiségével éles ellentétben álló fehér öltönye, másrészt retorikája ítélt könyörtelen bukásra. A baj ott lehetett, hogy Búbocskán nagyon érzõdött a szomszédos ország miniszterelnökeinek a hatása (Lucifer mellett csakis õket tekintette mestereinek, hiába is jöttek neki tanárai olyan nevekkel, hogy Borges, Villon, Faludy vagy hasonlók), és ezt a tényt a mi Mesterünk azonnal kiszúrta. Búbocskára túl nagy hatással voltak ezek a miniszterelnökök, olyannyira, hogy még nevet is kölcsönzött magának egyiküktõl, egy másiktól pedig hosszas és fáradságos tanulási folyamat árán szókincset, mely a trágárságokat sem nélkülözte. Egyébként is nagyon szerette a rokon népet.Szóval Búbocska megbukott, és vele együtt a díszes ördögi társaság is, midõn a Mester szólásra emelkedett, és a Fõvárosi Újság hasábjain (az írás, néhány másik fõvárosi szerzõ mestermûvével együtt, méltán pályázhat arra, hogy majdan az Új Biblia alapjait képezze) leleplezte az ördögi öszszeesküvést. Azóta sincsen könyvbemutató a Fõvárosban (esetleg a Palota dísztermében mutatják be néha helyi szerzõk erkölcsileg kifogásolhatatlan, szigorúan a népnevelés szellemében megírt mûveit, két szoboravatás között). És így újra teljes a harmónia a Fõvárosban. Csak néhány száz részeg verekedik csendben valamelyik éjszakai kultúrközpontban. Tanulság(ok):Kedves szülõk és tanárok! Ne engedjétek a gyerekeiteket, diákjaitokat könyvbemutatóra! Óvjátok õket a Gonosz mesterkedéseitõl, ne hagyjátok, hogy elültesse erkölcstelen szamárságait okos kis kobakjukba, kiszorítva onnan a Tudást. És arra is gondoljatok, hogy mennyi idejüket elveheti egy ilyen bemutató a hasznosabb dolgoktól (tévénézés, buli, kocsma, magasröptû eszmecsere a parkban és ilyenek).Elvtársak! „Hagyjuk a szexualitást a hanyatló Nyugat ópiumának!”Vagy az a bajom, hogy még túl fiatal vagyok és szélsõségesen liberális? Akkor nem marad más hátra, minthogy felsóhajtsak, Orbán János Dénes szavaival: „Bárcsak az erdélyi fiatalságot meg lehetne rontani az irodalom által!

Simon Károly, Polgári Élet

NA MEG A BEMUTATÓ!

Három szerző, Bálint Tamás, Murányi Sándor Olivér és Muszka Sándor új kötetét mutatta be három rangos irodalmár, Orbán János Dénes, Nagy Koppány Zsolt és Sántha Attila, mindannyian a transzközépnek becézett erdélyi irodalmi hullám képviselői. Bálint Tamás első verskötetét, Murányi Sándor Olivér második, ezúttal prózakötetét, valamint Muszka Sándor szintén második, versekkel elegyített prózakötetét Sántha Attila kérdésekkel, OJD csípős-humoros kommentárral, NKZS pedig tréfás-ironikus versekkel (limerick) körítve ajánlotta az olvasóknak a Gondűző étteremben.
Bálint Tamás és MSO esetében vidáman működött a kérdve- kifejtő bemutató, Muszka Sándor még harsányabb kacagásra bírta a jelenlevőket rögtönzött székelykabaré-jelenetével. Egyszóval harsogott a derű, villogtak a szólelemények, sziporkáztak – főleg a nemi élet rejtelmeiből vett – telitalálatok, pirosodtak tapsoló tenyerek, a szerzők felé forduló arcok is néha. Végül OJD szellemes Petőfi és Arany, illetve Tamási és Karinthy-stílusparódiák alapján mutatta be klasszikusaink (ál) vélekedését a homoszexualitásról. Alulírott sem tudtam visszafogni szelíd röhögésem, csupán később szomorodtam el. Alábbiak miatt:
1. A transzközép irányzattal polgárjogot nyert itt-honi magyar irodalmunkban a szexualitás összes devianciájával együtt, de ugyanezzel polgárjogot nyert a közönségesség, a nyelvi durvaság és legtöbb érték lerángatása övön aluli szintre.
2. Anyaországunkban a miniszterelnök hozta divatba a trágárságot, édes Erdélyünkben az újabb irodalom kiegészíti ezt rögeszmés erotomániával; baj, ha nem kérek belőle?
3. Megakönyvbemutató? Na meg a könyvbemutatókon az én időmben nem ittak versenyt az írók a nagyérdeművel szemtől szemben… El kell viszont ismernem, hogy a transzközéppel ebben az egyben lelki rokonságot érzek: én is vedelem pl. a sört, de lehetőleg illő helyen és illendő alkalomból.
4. Sok vihart megélt újságíró barátom mondta: soha le ne írj senkiről és semmiről olyan szöveget, amit szégyellnél fölolvasni édesanyád előtt! Édes anyanyelvünk, múljon el tőled a trágárkodás keserű divatja…
5. Ezek az írók sztárok, tehát példaképek jó néhány irodalomkedvelő, olvasmányélmények alapján önmagára találó tinédzser számára; én pedig nem szívesen engedném el a diákokat ilyen hangvételű könyvbemutatóra. Vagy az a bajom, hogy megöregedtem és szélsőségesen konzervatív lettem? Akkor az öreg Igali szavaival: grácia fejemnek!

Fábián Lajos, Polgári Élet

NINCS KEGYELEM, NINCS KATARZIS

(Murányi Sándor Olivér: Felnyomták szentnek
Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár 2007)

Annyi okosat mondogatott Goethe titkárának, Eckermannak, hogy Murányi Sándor Olivér újabb kötetéhez is jut belőle egy idézet. A német szellemóriás olyasmit mondott, hogy az igazi költészet az alkalmi költészet. Először udvari poétákra gondoltam, később koppant le, hogy a különös eseményhez kapcsolódó, ihlet szülte szövegre érthette szentenciáját Goethe.
MSO kötetének gerincét szűkebb régiónkban közismert szereplőket bemutató groteszk parabolák, illetve alkalomhoz kapcsolódó, ironikusan profanizáló, posztmodernül vulgarizáló példabeszédek alkotják. Szerzőnk stílusa a kopárságig szikár, lényegre törő, amint az illik a harcművészhez, MSO alteregójához. Paraboláinak legfőbb mondanivalója a méltósággal vállalt, illetve elfogadott, legtöbbször tragikus végzet: a hőst majdnem megeszi a „memme”, elviszi a halálvonat végállomásra, megjelenik neki Csaba királyfi, stb. És elmarad a katarzis az olyan konzervatív olvasóban, mint jómagam, aki lelki épülésre szokott olvasni bölcs sztorikat. Üres és teli című harcesszé-kötete után a szerző immár az Előretolt Helyőrség Szépirodalom Páholyába is berúgta poszt-teológiai üzenetét: légy kemény és viharálló, ne várj arra, hogy majd megsegít a nemi ösztön, vagy annak csitulása után Isten…

Fábián Lajos, Polgári Élet

CSAK AZ NEM ELÉG

Nem tudok arról, hogy az Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy kiszállt volna valaha is Székelyudvarhelyre olyan szép számban, mint ahogy tette 2007 végén a Gondűző Étterem és Szálloda pincéjében szervezett hármas könyvbemutató alkalmán. Meg kellett volna erről a jelenlétről kérdezni Balázs Imre József irodalomkritikust, aki maga is részt vett az esten, illetve arról is, hogy mondjuk hét-nyolc évvel ezelőtt milyen témákban verseltek a Helyőrség ifjai. Ki tudja...?! Nincs veszve az olvasás, sem a könyvek, gondol­hat­tam volna az Előretolt Hely­őrség-könyvek bemutatá­sának estéjén, mert ugyanis az ünnep helyszíne, azaz a Gond­űző pincéje tele volt em­berrel. Mégis inkább arra gondoltam, lám-lám a könnyű irodalom, na meg ez a válogatott férfigárda csudamód vonzza a népet. Érdekes, mert ez a bi­zonyos költő-író generáció és leg­inkább műveik igencsak meg­osztják a közönséget. A haverok őrjöngve üdvözlik, a lányok nyála gyűlik, a pasik zöme rühelli, az idősb, de magukat haladó szelleműnek valló irodalmárok meghallgatják, illetve még kacarásznak is a meredek szövegeken. Az Erdélyi Magyar Írók Ligá­ja (E-MIL), az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA) és az ERGO-Erdélyi Gondolat Egye­sület szervezte könyvbemutatón Lőrincz György író, az EMIA elnöke üdvözölte a kö­zönséget, ezután pedig rög­tön színre lépett a debütáns, Bá­lint Tamás (Irodalmi Jelen – Mé­hes György-debütdíj). A pap leá­nya, birtokostul (Erdélyi Hí­r­adó Kiadó, Előretolt Helyőr­ség-könyvek) című kötetére vo­natkozóan megtudtuk, sok mindenki támogatta anyagilag az írást, díj, alapítvány, mie­gy­más, a fiú pedig közgazdaságtant hallgat Kolozsvárt. Elő­ször voltak a kérdések, illetve egy közgázízű életrajzocska Or­bán János Dénes, az E-MIL el­nökének előadásában. Sán­tha Attila költő is hozzászólt, hogy például mély em­beri aggódások jellemzik Bá­lint Tamás líráját. Bálint Tamás vi­szont láthatóan zavar­ban volt a nyilvánosság előtt, pe­dig a legjobb kötetet tudhatta ma­gáénak. Nagyon jó érzék­kel, vagy tudással – mindegy – uralja a magyar nyelvet. A fel­olvasások után limerikekkel Nagy Koppány Zsolt tette fel az i-re a pontot, és általában nagy tetszést aratott velük. Jók is voltak. (OJD-életrajzocska fráteresen). Murányi Sándor Olivér Bálint Ta­mással ellentétben nem mai har­cos, a nyilvános szereplés nem zavarta, el is ragadtatta ma­gát a végén, oly jó volt fel­olvasni a művet. A Fel­nyomták szentnek című novelláskötet (Er­­délyi Híradó Kiadó, Elő­re­tolt Helyőrség-könyvek, E-MIL A­vantgarderobe-díj) már rég meg kellett volna jelenjen. Há­rom részre, vagyis inkább ket­tő­re oszlik a könyv, első a Ha­lálka, második a Pinufiusz apát por­nóprédikátzióiból, va­la­mint két novellát találunk még a Lógalékban (Pinufiusz apát ha­gyatékából). Egyébként en­nél a műnél is keresték az est há­zigazdái, hogy kik voltak a mes­terek, például Bálint Ta­más Villonra és Faludyra es­kü­dött, Murányinál már Coelhót és Borgest emlegették. Kétség sem fér hozzá, a kötet első része lírai, enyhén misztikus, míg a második sokkal szára­zabb, afféle fiktív urbán legen­dák. Látszik, hogy egymástól jól elkülöníthető időben írták ő­ket. A második rész címei na­gyon ismerősen csengenek, olyan jozefátosak. Mindenkép­pen a pornográfiának a vallásos témával való keveredése iz­galmas út, de visszás a jól is­mert lígafiguráknak, kocsmának való emlékállítás. Ide­tar­to­zik az is, hogy a harmadik, Muszka Sándor Mi nem lóg ha áll című kötetével ellentétben Mu­rányi szövege sokkal pre­cízebb, kimunkáltabb. Sánt­ha Attila ismét aggódást vélt fölfedezni az írásokban, meg nagyon erős férfiszem­szö­get (erre Murányi: „Ne ha­ra­gudj, ha nem tudok lányként írni!”). A Pinufiusz apát hagya­tékában található írások azoknak jelentenek igazán szó­rakozást, akik ismerik a sze­replőket, Endrét, Andriskát, Johnnyt, vagy ép­pen Francoist. Aki nem ismeri ezeket a miti­kus alakokat, an­nak szebb jövőt. Nagy volt a röhögés a kézdivásárhelyi Muszka Sán­dor elő­a­dásán. Apropó, előtte OJD-fé­le é­letrajz. Az ab­szurd, székely humor bejön az embereknek, főleg akkor, ha nem erőltetett, ha spon­tán, sza­bad satöbbi. És ez i­lyen volt, még akkor is, ha ez a szé­kely(kedély)esdi már lerágott csont. Nagyobb sikere volt, mint a vulgaritásoknak. A Mi nem lóg ha áll (Erdélyi Hí­r­adó Kia­dó, Előretolt Hely­őr­ség-köny­vek, Irodalmi Jelen – köl­tészeti díj) próza és vers egyben, illetve két részben. Mus­ca­riculum – igen találóan ez az első rész címe, nagyon egysze­rű szöveggel, egy adag infanti­lizmussal olyan bada-dadásan (vagy Tudósok?) győz meg ar­ról, hogy bár egyszer beleol­vass. A Muscariculum olyan han­gú, mint az Ady-verset sza­való Latinovits. Mély, közönnyel teli, megfáradt, párás. A versnél is ugyanez érezhető, nincsenek nagy amplitudók, és épp ettől jó, és nagyon új. A szövegek vulgaritásáról: e­zen a ponton sok mindent meg­tudunk a szerzőről, röhö­günk rajta, magunkon és me­­-g­int magunkon. Ha van a szö­vegben vulgáris kifejezés, akkor a szöveg legalább le­gyen olyan, mint Apollinaire Ti­zen­egyezer vesszője, vagy Sade budoárja. Csak Az nem elég (bár lehet, ezt a Helyőrség meg­cáfolja). A találka tanulsága: mindenki többé-kevésbé élvezte. Az­tán meg érdemes itt népszerű szerzőkkel könyvbemutatót szervezni, lám, hálás a közönség.

Barabás Blanka, Udvarhelyi Híradó

KIADÓI GERILLAMARKETING

Mivel lehet eladni egy könyvbemutatót?
[17.12.2007]

Az Erdélyi Híradó Könyvkiadó zenés showműsorral próbálkozott, a legújabb Előretolt Helyőrség-kötetek mellé Murányi Tóni és zenekara muzsikált. A Bulgakov kávéház irodalmi szalonjában az összes ülőhely elkelt, a közönség pedig díjazta a házigazda Orbán János Dénes esküvői frakkját és a szerzőkről írt humoros életrajzait.
Murányi Tóni és zenekara, jobboldalt Orbán János Dénes frakkban
Bálint Tamás költő és közgazdász A pap leánya, birtokostul című kötetével indítottak, amely a szerző bevallása szerint többek között azt firtatja, hogyan lehet meggazdagodni. Végül a honoráriumban, azaz az E-MIL 1000 eurós debütdíjában is sikerült kiegyezni. Murányi Sándor Olivér Felnyomták szentnek című prózakötetének bemutatója pörgősnek és humorosnak ígérkezett. A harmadik pornó-prédikációnál (a szerző által kitalált, vadonatúj műfaj) azonban néhányan lassan úgy éreztük, egy Murányi Olivér one-man-show-ra csöppentünk,
Murányi Olivér, szerzetes, irodalmár, karatés, néptáncos, és még mi is?
ami soha nem ér véget – és ez a benyomás csak erősödött, amikor a szerző karate- és néptánctudásából is ízelítőt kaptunk. Az első sorokban viszont töretlen volt a jó hangulat, annak ellenére, hogy a rendezvény harmadik órájába is jócskán beleeveztünk. Töredelmesen bevallom, nem volt türelmem kivárni, hogy Muszka Sándor Mi nem lóg ha áll című vers- és prózakötete sorra kerüljön, úgyhogy soha nem fogom megtudni, mi hangzott el a félig önéletrajzi ihletésű, félig fiktív novellákról, illetve az azt követő versekről. Pedig érdekelt volna.

Fülöp Noémi, Balázsi-Pál Előd, Transindex

KÖNYVBEMUTATÓ MARATON

2007 végi könyvbemutató maraton a Bulgakovban

Hármas könyvbemutatóra került sor csütörtök este a Bulgakov kávéházban. Muszka Sándor, Murányi Sándor Olivér és Bálint Tamás kötetei kerültek terítékre az év utolsó irodalmi összejövetelén. Az estet Murányi Tóni és zenekara dallamos produkciói tették hangulatossá. Az Erdélyi Híradó évzáró irodalmi estjei, könyvbemutatói mindig tartogatnak kellemes meglepetéseket az érdeklődők számára, ez most is hasonló képpen történt. Orbán János Dénes az est „inkvizitora” és házigazdája humoros hangulatú „moderáló szövegekkel” mutatta be a szerzők életét, költői, írói pályafutását.Az első szereplő Bálint Tamás első kötetes szerző volt. Bálint Tamás művei nem ismeretlenek az irodalom kedvelők számára, számos írásával találkozhattunk a Helikon, Irodalmi Jelen hasábjain. Jelenleg a BBTE közgazdaság szakán végzi tanulmányait.A pap leánya, birtokostul kötet sajátos jellemzője a líraiság. A három ciklust magába tömörítő kötet igencsak élvezetes olvasmány élmény, mint ahogy erről az elhangzott versszemelvényeknek sikerült meggyőzniük az egybegyűlt közönséget.„ Elképzeltzem ezt a néhány sor egy kötetben, melyet barna csomagoló papírba csavarva cipelek ki a nyomdából az autóig, és életemben először érzem, hogy súlya van annak, amit írok.” – olvashatjuk a kötet hátulján lévő fülszövegből.Bálint Tamás A pap leánya birtokostul című kötete az idei év Debütt díját nyerte meg.Az est második „ áldozata” is hozott magával néhány meglepetést. Murányi Sándor Olivér Felnyomták a szentnek című novellás kötete érdekes stílusú írásokból áll össze, az eredeti humorral megfűszerezett novellák ezek. Megtudhatjuk, hogy milyen a pehelysúlyú zseni, milyen egy igazi költő, vagy éppen egy férfiú. Murányi Sándor Olivér izgalmas életútat járt be, amíg elért az irodalom világához, tudtuk meg a Orbán János Dénes felveztő szövegéből. A gyulafehérvári teológia padjaitól a két dános harcművészig, a bölcsésztan hallgatótól a költőig és családapáig valóban sok minden történhet egy emberrel. A szerző a könyv ismertetése mellet a karaté világából is adott ízelítőt az érdeklődőknek. A rövid harcművészeti produkció után egy kalotaszegi legényest is eltáncolt.Muszka Sándor Mi nem lóg ha áll kötete zárta a könyvbemutató maratont.A szerző nem ismeretlen az irodalombarátok számára, hiszen Ennyi ha történt című verses kötete kivívta magának a sikert. Első kötetéről kilenc darab pozitív kritika szól, s a felolvasott második kötet részletei azt bizonyítják, hogy erről is fog szólni jó néhány pozitív vélekedés. A kötet érdekessége, hogy félig lírai darabokból, félig novellákból áll.A szerző elmondása szerint az egyszerű és szép dolgokat szereti. Versei valóban az egyszerűről és szépről szólnak sajátos, erdeti stílusban. Novellái fiktív, de néhol valóságos, élerajzi ihletésű témákat dolgoznak fel, humoros, olvasmányos történetek.Az est hangulatát „megpendítő” Murányi Tóni és zenekara mint az ünnepelt szerzőknek,mint a közönségnek kiválló hangulatot szolgálattak. Elmondhatjuk hogy tartalmas év végi estnek lehettünk résztvevői.

Molnár Melinda , Erdély.Ma


SZENTSÉG ÉS NEMISÉG

Farkas Wellmann Éva

Szentség és nemiség, sajátos alakváltozatokkal

Murányi Sándor Olivér: Felnyomták szentnek. Erdélyi Híradó Kiadó, Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár 2007

Ritka esetekben találkozni kortárs debütköteteknél ennyi tudatossággal, bátorsággal és izgalommal, mint jelen könyv olvasásakor. Murányi Sándor Olivérnek nagy eséllyel sikerült meglepnie elszórt szövegeinek korábbi olvasóit is. Mindezt tette úgy, hogy a fent említett tulajdonságok minden mesterkéltség nélkül szövik az írások egymásutánját az utóbbi évek egyik legeredetibb, legsajátosabb hangú szövegegyüttesévé.
Karakteres, jól megkonstruált történetek ezek, amelyeknek olvasása során igen jelentős részben kiegészül az olvasói élmény a saját alkotómunka örömével. A szövegek minden információt tartalmaznak, de sosem terjengősek, mondatai nagyon rendezettek, letisztultak.
Életszerűek a témái, de még inkább ezt lehet érezni azok sajátos feldolgozási módjával kapcsolatban. A felületes olvasó számára meghökkentő lehet ahogyan Szent Ferenc vagy Antal otthonosan mozog ugyanazon könyv történeteiben, mint a remeteséget a maga módján értelmező férfi, a kisvárosi önjelölt zseni, a bűnöző vagy éppen a visszatérő Jézus . A karakterek úgy fiktívek, hogy megalkotásuknak ára nem a valószerűtlenség. Murányi igen pontosan ismeri "hőseit", sőt szerkezeti tökéletességre is törekszik. Nem tesz funkció nélküli kitérőket, vagy ha mégis úgy tűnik, utólag minden bizonnyal a játék részévé teszi az olvasó becsapatásának történetét is. Ez a valóságjelleg teszi, hogy még vonzáskörébe sem kerül Murányi a különben igen hívogató, nem egy alkotót rászedő közhely-kényszernek. Amikor a legyezőhorgászról ír, ott pontosan érezzük: szinte a szövegnek is feltehetők e különleges szenvedéllyel kapcsolatos kérdéseink, a falusi mozivetítésnek pedig minden apró részletét magunk elé képzelhetjük.
Murányinál a vallásosság, de még inkább az egyénileg átértelmezett szentség vegyül a szexualitással (és szükségszerűen annak vallásos alakváltozatával, a paráznasággal). A szerzőt ért legtöbb vád éppen ennek a kettőségnek a termékeny művészi megképződésétől tekint el. Egyfelől a könyv túlzott férfiassága, másfelől túlhajszolt szexualitása miatt szokás hibáztatni Murányi Sándor Olivért. A két – egymásból eredeztetett – vádpontot azonban szintén két, a szöveg jellegéből kikövetkeztethető ellenérvvel vélem megtámadhatónak. Mindenekelőtt az, aki a kötetről mint egységről nyilatkozik általános érvénnyel, az minden valószínűség szerint nem olvasta a könyvet. Ha olvasta volna, minden bizonnyal emlékezne arra a fejezetválasztó lapra, amely két, egymástól tematikailag független, nagyobb részre tagolja a történeteket. Ilyenformán a vádpontok is elsősorban a második fejezetre, a "pornóprédikátziókra" lehetnének vonatkoztathatóak. Másfelől ezek a szövegek – már műfajmegnevezésükből adódóan is – olyan mértékben vegyülnek a vallásossággal, hogy bizonyos pontjain az olvasásnak természetszerűleg tevődik fel a kérdés: vajon a szexualitás részletezéséért, avagy a szent tartalom grotszk megvilágításba helyezéséért íródtak meg ezek a pornóprédikációk? Különös, ám mégis természetszerű vegyüléke ez a nemiségnek és az emelkedettségnek – csupán a hátborzongatóan elfogulatlan életszerűség okán. A legyezőhorgász című szövegben található az az egyetlen mondat, amely fölöslegesnek tűnt ebben a könyvben. A legyezőhorgásznak feltett kérdésre, hogy miért horgászik, érkezik a válasz – nem kevés költőiséggel –, hogy: "– Te miért alszol, és egyáltalán: miért lélegzel?" Aztán szerzőnk magyarázkodni kezd: "Így mondta el az öreg lord, hogy életét jelenti a horgászat." A műfajjal természetesen megmagyarázható ez a minimális redundancia, azonban olvasott szövegben bizonyos mértékben a befogadói képességeket alábecsülőnek mutatkozik. Murányi Sándor a könyv egyik bemutatóján azzal "védte meg" – amúgy igen szellemesen – novelláinak túlzottan maszkulin hangnemét, hogy ő nem nő, ezért bocsássanak meg, ha nem tud úgy írni, ahogy ezt egy nő tenné. Írásait olvasva ebben nagy mértékben igazat is lehet adni neki. Egyetlen részlet nem stimmel: ha már a nemek harca beleszövődik történetünkbe, hozzáfűzném: kijelentésének megfelelően valóban nem tud úgy írni, mint egy nő. Értem ez alatt, hogy amit a nő szemszögéből igyekszik láttatni, kevésbé tűnik hitelesnek, sikerültnek, mint a saját, pontos, akár túlontúl is férfiasnak vélhető állításai.
Az első rész egyik reprezentatív darabjában, a Pér ugrik rohanó patakban címűben, a horgászatot mint ősi ösztönt értelmezi át: a rohanó patak partján hangzik el a halálhír és a születés híre. Murányi ironikusan fordul saját kijelentéseihez is, és a horgászat újból meg újból megismétlődő rítusa az emberi becsvágy és lemondás szerkezetében hasonló típusú gesztusával kerül megérdemelt közösségbe. A folytonosság csodásan megmásíthatatlan jellegének tökéletes képe a befejezés: "mert tudja, nincs két egyforma pér, de mindegyik nagyon gyorsan tud menekülni, az Alkalom pedig vissza nem tér."
A medvepásztor történéseinek részletei egyenként is elbeszélés-témák lehetnének: az Erdélyben pénzért vadászó német kocaturista esete, az először hajtani induló fiú, majd a fizikailag tönkretett külsejű, majd lelkileg megalázott nyomorult ember vívódása, az elcsúfított társát elfogadni nem tudó lány döntése... A groteszk és az ironikus határán egyensúlyoz a gesztus, amellyel a Vadászok Országos Szövetségének Elnöki Tanácsa kárpótlásul a balesetért egy medve ingyen kilövését engedélyezi a baleset után a szerencsétlen fiatalembernek. A fennkölt, a tragikus és a meg-nem-éltségből fakadó megfoghatatlanság együttesét idézi meg az olvasóban a mozdulat, mellyel a levelet megsemmisíti az írás hőse. És a végtelenül pontos, lelkiismeretes elvarrása a szálaknak: "Megértette, hogy senki és semmi nem hibás, s mindennek, ami él – a saját életének is – egyetlen célja van: a lehető legvégső időig megmaradni és megújulni. – Túlélted. Mit akarsz még? – suttogta magának gépiesen. – Aki túlél valamit, az megnyerte a saját perét, nincs joga és oka vádaskodni..." Azzal, hogy ez a kijelentés a zárórész környékén ilyenfajta távlatát nyitja a továbbgondolásnak, úgy tűnik, Murányinak valami sokkal több sikerült annál, mintha oldalakon keresztül taglalja ezen sorok értelmezését. Az egyéni alkotómunka során a megfogalmazott hiteles "történet" sajáttá minősül: a játék terébe invitálja olvasóját, épp csak a szabályok ismertetésével. Majd nagylelkűen megosztja a teremtés örömével járó izgalmat is.
Rendkívül szellemes, élvezettel olvasható darabok a Pinufiusz Apáttól származó pornóprédikációk. Murányi nem fél érthetően, izgalmasan írni, sőt, humort, cinizmust csempészni szövegeibe – s kísérletei az esetek jelentős részében telitalálatok. A csípős megjegyzéseket még érdekfeszítőbbé teszik az esetenként "kívülről" ismerős utalások, s ez abban az esetben is így van, ha a valóságban mégsem tudjuk pontosan azonosítani az analógiákat. Talán amiatt, mert általános érvényű felismerésekkel van dolgunk, melyek jócskán túlmutatnak egy-egy való élethez kapcsolható vonatkozáson. A "megfeleltetős" szövegek sorában egyébként a Jézus és a tizenkét violátor című minden bizonnyal a legfergetegesebb.
Kíméletlen, szarkasztikus, és játékosan nevettető stílusa megkülönböztethetővé teszi kortársai között, azért is, mert ezen túlmenően: témái sosem erőltetettek, a szöveg nem szétírt, és nem olyan értelemben provokatív a szöveg, hogy az olvasó virtuális kezét elengedje. És vigasztalja a szerző erkölcsét féltőket "saját" mondata: "ha túl közel kerülünk a bűnhöz, az egy idő után elhagy bennünket". Örömmel teszem hozzá mindehhez annak, aki nem tudná: Murányi Sándor Olivér jelen kötetével elnyerte a 2007-es év Avantgarderobe-díját.

Irodalmi Jelen, 2008. április