Könyvek

ZORDOK, A SZÉKELY SZAMURÁJ

 

 Zordok, a székely szamuráj, Kalligram Kiadó, Pozsony, 2012

Formagyakorlat egy szerencsés balesetről (könyvrészlet)

Amikor szemem felnyitottam, egy fehér ruhás női alak hajolt fölém. – Jól van? – kérdezte, majd egy tűt szúrt a vénámba. Minden belégzés után éles fájdalom hasított végig mellkasomon. Felnyögtem. Fejem oldalra fordítottam. Anikó ült mellettem. Arcát kezeibe temetve sírt. Próbáltam összerakni magamban a történteket. Pár perc múlva kilépett a folyosóra, hogy ott várja meg, amíg lejár az orvosi vizit.

 

 – Ne haragudj, amiért elhanyagoltalak, igyekszem javítani, de most figyeljünk a lovaglásra – kérte Zordok Anikót. Átölelte, megcsókolta és fenekét gyöngéden megpaskolva lóra segítette a nőt. Csendben ügettek a hatalmas fenyők alatt. Jó negyedóra múlva a mének zavarttá váltak, és nyerítve ugrálni kezdtek. A két lovas nyeregben maradt, de Anikó nyakához nem volt zsinórra odakötve a kalap, amelyet a szél lekapott fejéről, és az erdőbe repített. A harcos megállította ménjét, leugrott róla, hogy a kalap után rohanjon. A nő az idegesen horkantgató lovak kantárszárait kezében tartva várt. Zordok befelé haladt a rengetegben, amikor ágrecsegésre lett figyelmes. Fejét felkapta. Oldalra pillantott. Háta mögött morgást hallott. Ahogy megfordult, dermesztő látvány tárult szemei elé. Egy hatalmas medve magasodott előtte. A harcos szíve a torkába ugrott, amikor a nagyvad hátborzongató vicsorgása megütötte fülét. Az ifjú bíró hiába próbált menedéket keresni a vékony fenyőtörzsek között, a szörnyeteg megállíthatatlanul rohant utána. Zordok egyre beljebb haladt a sűrűben, hogy biztos legyen benne, támadója nem fordul Anikó és a lovak ellen. Amikor már sarkában érezte a vad fújtatását, agyán átvillant: a találkozás elkerülhetetlen. Szembefordult a medvével, amely most két lábra ágaskodva, félelmetesen ordított. A harcos számára szaggatottá váltak a mozdulatok. Tekintetét végighordozta a vad apró fülein, ijesztő, széles homlokcsontján, tágra nyitott szájából elővillanó hatalmas szemfogain, a mellkasán sötétből világosbarnába játszó szőrzeten, és a nagy mancsaiból késként előremeredő karmain. Mögötte somfordáló bocsait már nem láthatta. Elszántan nézett a feldühödött állat feketén csillogó szemeibe. Látta: a barna óriás nem fog hátrálni. A következő pillanatban a medve mancsa Zordok felé indult. A harcos leguggolt. Feje fölött elsuhantak a karomtőrök. Amikor újra felegyenesedett, a szörnyeteg bal mancsával eltalálta mellkasát. Eszméletét vesztve zuhant a fövenyre. Az üvöltő nagyvad visszaereszkedett négy lábra. Hátralépett, szájába vette Zordok jobb lábszárát, és húscafatokat tépve ki belőle, húzni kezdte áldozatát a talajon. Anikó a történtektől ájultan zuhant lovak elé. Kutyák érkeztek, élükön egy szibériai juhászkeverékkel. Mögöttük Pista, a lovászfiú rohant lélekszakadva. Az ebek körbevették a medvét, amely elengedte a harcos véresen gőzölgő lábát, és zavartan himbálni kezdte nagy fejét. Pista hatalmasat cserdített a kezében levő ostorral a hozzá legközelebb eső fatörzshöz. – Szentségit a fajtádnak, mész arrébb azonnal?! – bátorította magát fogait összeszorítva. A kutyák hangosan csaholva hajtani kezdték a hatalmas medvét, amely lassú léptekkel oldalgott el, mígnem eltűnt a sötét rengetegben. Bocsai most előtte haladtak, riadtan pillantgatva az őket ugató ebekre. Amint elvonult a veszély, Pista Zordok fölé hajolt. Tenyerét a szaggatottan lélegző fiatalember halántékához szorítva még jobban megrémült. Életében nem érzett ilyen heves pulzust. Még fülében is hallotta a szívdobogást, mint küzd a fiatal bíró az életben maradásért. Letépte az áldozatról az inget. Kétségbeesetten szisszent fel, amint meglátta a mellén tátongó hosszú sebet. Halálra rémülten cibálta le Zordokról a nadrágot, amelyet átitatott a széthasított lábszárizomból a boka felé tóduló mélyvörös vérfolyam. Pista ezt látva eltakarta szemeit. Igyekezett erőt venni undorán. Kulacsából vizet csorgatott az áldozat arcára. Próbálta végiglocsolni Zordok egész testét, de az edény hamar kiürült. Éppen futni készült vele a közeli forráshoz, amikor lódobogásra figyelt föl. A lovarda tulajdonosa érkezett.

– Hova a francba tűntél el, ennyit tart neked a csikóbehajtás?! – kiáltott mérgesen a fák közül előrohanó Pistára, ám amikor meglátta lovásza kétségbeesett tekintetét, és az előtte aléltan heverő lányt, szótlanul ugrott le a nyeregből. Zordok felé már telefonnal a fülénél lépkedett. Jó félóra múlva mentőautó szirénája verte fel az erdő csendjét.

 

 – Önt az égiek védik, nem érték el tüdejét a medve karmai. Lábszárát azonban műtenünk kell, farából pótoljuk a hiányzó részeit – biztatott az orvos. Magatehetetlenül feküdtem a kórházi ágyon. Homlokomról patakzott az izzadság. Ordítani tudtam volna a fájdalomtól. Arcom Anikó simogatta, mellsebemre egy igen csinos ápolónő tett friss borogatást. Féltékenyen pillantgattak egymásra, én meg legnagyobb szenvedéseim közt is arra gondoltam: soha nem voltam még egyszerre két nővel. Mindketten önkéntelenül elmosolyodtak, amikor észrevették, hogy ágyékomnál kidudorodik a paplan.

 

 

FELNYOMTÁK SZENTNEK


 
Felnyomták szentnek, Erdélyi Híradó Kiadó-Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár, 2007

Halálka (könyvrészlet)
Nem volt kiírva a filmvetítések időpontja. Amikor összegyűlt legalább ötven ember a roskadozó kultúrház előtt, elszalasztottak valakit a sánta iskolaigazgatóért. Most is így történt. Rövid várakozás után érkezett is mérges tekintettel az öreg, kulcsokat zörgetve kezében. Dúlt-fúlt, mint akinek megették a vacsoráját, miközben kinyitotta a keskeny ajtókat, majd bekapcsolta a vetítőgépet.
– Mindenki bent van? Az előadás öt perc múlva kezdődik!
A dohos kis helyiségben vagy ötven-hatvanan tolongtunk. Egy beesett arcú ember tört utat a legelső sorhoz. Megjelenése tiszteletet parancsolt. Két méter húsz centi magas, ereje teljében levő férfi volt, bárgyú szemeivel közömbösen tekintett mindenkire. Nem érdekelte, mi történik körülötte. Letette tarisznyáját a középső székre, majd megigazítva kopott frakkját, elégedett arckifejezéssel foglalt helyet. A villany kialudt, a termet kardként vágta ketté a vetítőgép fehér fénye.
– Ki az ott elöl?! Miért áll a képbe?! – méltatlankodtak a nézők a hirtelen támadt sötétben a vetítővászon fehérjén görnyedő nagy alak láttán. – Üljön le!
A hórihorgas fiatalember összevonta szemöldökét, feltápászkodott székéről, majd nyugodt mozdulattal hátrafordult.
– Most meg felállt a padra a bolond! Azonnal üljön le! Nem hallja?! Pofátlanja!
Begombolta frakkját és elindult a széksorok mentén hátrafelé. A férfiak úgy rebbentek szét a hátsó sorokból, mint aratáskor a pelyva, a terem megtelt a félelem viharváró csöndjével. A közben elkezdődött film szereplői éles hangon vitatkoztak egymással, Isten tudja, milyen nyelven.
Halálkától mindenki félt, valósággal rettegésben tartotta a lakosokat. Hogy honnan kapta a nevét, annak három különböző története is van.
Egyesek szerint az iskola futballpályáján mesélte a gyerekeknek, hogy egy régi orosz könyvben olvasta: minden alváskor meghalunk egy kicsit. Ha csak pár órára is, de elpattan bennünk az események fonala. Kilépünk valamelyest a szerencsétlenül öntudatra ébredt emberiség békétlen családjából, agyunk pihen, törli magából a fölösleges információkat, izomtónusunk minimálisra csökken, végtagjaink elernyednek, amolyan kis halállá, halálkává alakítva az alvást.
Egyszer játék közben aztán így kiáltott felé valaki:
– Passzolj, Halálka, ne légy önző, a gólt úgyis neked számoljuk!
Mások úgy emlékeznek, kiálló arccsontjai, üreges szemei, valamint hatalmas termete miatt kapta fura becenevét.
A legérdekesebb azonban a harmadik változat, amely szerint egy közszájon forgó mendemonda vált rideg valósággá Halálka számára. A szomszéd faluból baktatott hazafelé a magas ifjú. Ittasan bandukolt az éjfélig tartó mulatság után, és a temetőn keresztül akart rövidíteni, hogy minél hamarabb elérhesse háza rozoga kapuját. Fáradt volt, csak homályosan rajzolódtak ki előtte a bólogató fejfák, idős párokként támogatva egymást az éjszakában. A fagyott határmező varázstükrében a telihold szépítkezett, gondosan festette a hóban szomorú arcát, amely sárga volt, akár a fák között meg-megvillanó hiúz bőre. A falu aludt, mindenütt csend honolt. Még a saját szívverését is hallhatta, amint ott fújtatott a sírok között.
Hirtelen kicsúszott lába alól a talaj, zuhanni kezdett, majd elernyedtek végtagjai, gondolatai megtörtek, s álomba merült. Ez már nem halálka volt, hanem az események rövid és kusza egyvelege, amelybe, mint valami rozsdás boszorkányüst fortyogó levébe, egyszerre vegyült el múlt, jelen, s talán még a jövő is. Az ember ilyenkor tényleg nem tudja, hogy mikor van ébren, és mikor álmodik, agyában egyszerre tudatosulnak a képzelet és a valóság hangjai, érzékeli a téli hideget még akkor is, ha netán egy szemrevaló fekete nő sátrába kérezkedik, valahol a ghánai esőerdők mélyén. Tehetetlen, csak hánykolódik a fekhelyén, hol taszítja magától az ébrenlét cifra zekéjét, hol pedig kétségbeesetten kapaszkodik annak hímzett ujjaiba.
Már hajnalodott, amikor megébredt, szürkés-vörös színbe öltöztek a kopjafák, amelyek most alulról látszottak, a frissen ásott sírverem aljából. Fekvő helyzetben, arccal az ég felé egyre hangosabban nyöszörgött.
– Fázom! Nagyon fázom! Húzzatok ki! Nem bírom tovább!
A reggeli szemléjét tartó temetőőrnek megütötte fülét a hang, s a gödörhöz sietett. Először kerekre meredtek szemei az enyhén szólva nem mindennapi látványtól, majd a tőle megszokott legyintő mozdulattal bökött a rimánkodó felé:
– Aki kitakarózott, az ne panaszkodjék!
S dolga végezetten továbblépett. Kutyái még jó ideig csaholtak a kijózanodó élőhalott feje fölött, szemébe kaparták a homokot. Aztán újra csend lett.
Hogy miként került ki onnan a pórul járt mulatozó, máig sem tudja a falu. Talán a szellemek cibálták ki és rakták le a díszesen faragott temetőkapu elé, imígyen figyelmeztetve, hogy várjon sorára, mert a megfelelő pillanatban kopogtat az ő ideje is.
De másnaptól az őr elkezdte őt halálkázni a szomszédok előtt, s azóta rajta ragadt a különös név, amelynek viselője is különleges volt. Meghunyászkodás-félét várt el tőlünk, közönséges halandóktól, amit a még ereje teljében levő hím követel a falka többi tagjától, tudva, hogy uralma nem tart, míg a világ, s jó kihasználni a jelent, hogy legyen majd, amire emlékeznie, ha kivénül, és átveszik helyét az erősebbek.
Akárcsak az állatvilágban: megjelenik a fiatal kan, s a korosodó elöljáró egy idő után úgy érzi, jobb, ha elsomfordál jószántából, mert így legalább a megalázást elkerülheti.
Halálka még nem volt idős, de kinézetével, megjelenésével arra sarkallt bennünket, hogy a szokottnál gyorsabban menjen végbe közöttünk a generációváltás. Idegesített, hogy félnünk kell tőle, meg kell hunyászkodnunk, ha elállja valahol széles hátával az utat. Irtózatos küzdelmet vívtunk saját félelmünkkel, s ez a küzdelem egyre közelebb hozta a borzalmas eseményt, amely már ott volt a levegőben, csak egy szikra kellett, hogy kipattanjon, mint májusi futó zápor után a juhászbojtárok tüze odafönn a Nagyhagymás legelőin. E szikra pedig nem sokáig váratott magára.
Vasárnap délután volt. Öcséimmel az ablakban beszélgettünk, amikor Halálka bukkant elő a kismalom mögül. Azonnal észrevettük, hogy dülöngél, a kocsmából jöhetett, ahol valószínűleg pár kupica köményes pálinkával próbálta elviselhetőbbé tenni a hétvége unalmát. Mindhárman éreztük: nincs visszaút, az alkalom elérkezett.
Összenéztünk, majd gyorsan a hátsó szobába rohantunk megtervezni a nagy eseményt. Pár perc múlva éppen az ablakunk alatt haladt el Halálka, amikor egy nagy, mosogatólével teli, bekötött szájú zacskó csattant a fején. Haja csapzott lett, megdöbbenve, csuromvizesen tekintett a félig nyitott ablakra, majd dühtől eltorzult arccal, hirtelen mozdulattal lehajolt, jókora követ ragadott fel, és az ablakunkba vágta. Több sem kellett nekünk, fújtatva-ordítva rohantunk ki az utcára. Minden a tervek szerint történt. Két öcsém az óriás háta mögé került, átkarolták széles mellkasát, s amíg ő karjait próbálta kiszabadítani, én közel léptem hozzá. Szúrós szemébe néztem, majd egy határozott ütéssel felhasítottam felső szájprémét. Öcséim hihetetlen kitartással, hiénaként kapaszkodtak a magát dobáló óriásba, nekem pedig a bal ütésem következett, ami balul is sült el: az áldozat metszőfogai széles sebet vájtak két nagyobbik bütykömre. Éles fájdalom hasított alkaromba, ajkam megremegett, melegség öntött el mindenütt, de erőt kellett vennem magamon, mert a felbőszült óriás már-már lerázta magáról fogva tartóit. Oldalt léptem, behunytam szemem és erős köríves rúgást indítottam abba az irányba, ahol utoljára láttam Halálka hánykolódó testét. Vékony lábszárcsontom úgy vágódott neki hasfalának, mint kasza a fűcsomónak. A nagy ember térdre rogyott, mi pedig iszkoltunk a helyszínről, magunk mögött hagyva áldozatunkat és ámuldozó szomszédainkat.
Aznap este nem tudtam elaludni. Előttem kóválygott a bozontos képű férfi kétségbeesett arca. Másnap elmentem Halálkához. Bocsánatot kérek tőle a testvéreim nevében is. Könnyebb lesz elviselni a verését, mint a kínzó lelkiismeret-furdalást, legalább elégtételt vesz rajtam, s megkapom, amit érdemlek, gondoltam magamban.
Hangos csikorgással nyílt ki a rozoga kapu. Félve léptem be a szűk udvarra. A házban csend honolt.
– Halálka! Merre vagy?! Halálka!
Semmi válasz. A hátsó szobába nézve kővé dermedtem. Ott állt a szürke óriás a kopott szekrénnyel szemben, ágyán csíkos tarisznya.
– Azért kereslek… – a többi szó belém fagyott.
Halálka felém indult. Behunytam a szemem, államat leszegtem. Hallottam, amint elhalad mellettem. Amikor újra felpillantottam, szoborarccal állt a bejárati ajtónál, egy pillanatra rám nézett, majd a dohos helyiségből lassan kifordult a júniusi napsütésbe.
Soha többé nem láttam a faluban, de a tekintete belém rögzült. Azóta értékesebbek nekem a nappalok, mert tudom, az éj beálltával, akarjuk vagy sem, a vele való találkozásra készülünk, gyakorolva e ceremónia minden apró részletét.

ÜRES ÉS TELI

 

Üres és Teli - Harcesszé , Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány, Székelyudvarhely, 2007

Könyvrészlet:

Létezik egyáltalán harcművészet? Milyen alapon sorolhatjuk a harcot a művészetek családjába? Sokan támadják ilyen értelemben a harc különböző formáit, puszta verekedést vagy agresszivitást látnak benne és jogtalannak tartják az irodalom, vagy a zene mellé helyezését. Abban csakugyan nincs művészet, ha erőnket fitogtatjuk. Azonban, ha megnézünk egy idős karate mestert, amint éppen formagyakorlatot végez, azonnal felfedezhetjük ütéseiben és rúgásaiban a mozgásművészetekre jellemző szépséget és büszkeséget. Mi ez a szépség? A természetes belső erők által összehangolt harmónia. És a büszkeség? A testi és lelki erők egységének kisugárzása.
A harcos alkotó is egyben. Évekig tud figyelni egyetlen mozdulatára, például, hogy ne emelkedjen előrehaladása közben a sarka. Mozdulatai tovalibbennek az időben, ezért minden pillanatban késznek kell lennie, hogy újraformálja azokat. Ez sokkal nehezebb az író feladatánál, aki munkája végeztével kezében tarthatja és polcra teheti könyvét.
Hogy mi a különbség a gyilkos és a harcművész között, Sei Shin iaido nagymester világítja meg a legérthetőbben:

Mit tesz a gyilkos, ha kardot adunk a kezébe?
Ölni fog.
És a harcos?
Győzni fog, vagy karddal a kezében elbukik.
És a harcművész?
Elő sem húzza. Neki nincs szüksége kardra a győzelemhez.
Mi motiválja a gyilkost?
Életben maradni minden áron.
A harcost?
Győzni vagy becsülettel meghalni.
A harcművészt?
Az Élet útját járni.

Minden emberben ott lakik a harcos, még abban is, aki nem hiszi ezt el. Harcosból gyilkossá lenni: csak egy pillanat kérdése, főleg a harc hevében. Ezért igazi harcossá válni kizárólag hosszú és kitartó munkával lehet. Az igazi harcos az, aki eléri a harcművész szintjét.
A harc szépségéről nem azért nehéz beszélni, mert morbid vagy bonyolult, hanem mert olyan egyszerű. Így az az ember is végtelenül egyszerű, aki árasztja. A szépség és büszkeség, amely belülről jön, és tisztán megmutatkozik mások lelki szemei előtt – művészet.


Harcos! Ha vereséget szenvedsz, és életben maradtál, térj vissza küzdelmed másnapján az esemény színhelyére! Nézd meg a köveket, amelyek kifogták zuhanó tested, a bokrokat, melyek tanúi voltak legyőzetésednek! Tanulj meg veszíteni, hogy győzhess!
Az üres kézzel való küzdelem útján ez volt a legnehezebb utasítás számomra. Gyerekként azért mentem karatézni, mert öcsém, aki nálam egy hónappal hamarabb kezdte a harcművészet gyakorlását, sikeresen levédte apám rendreutasító pofonját… Később Bruce Lee filmjeit néztük és elképzeltük, hogy iszonyatos pofonokat osztogatunk lábfejünkkel az udvarunkon „uralkodó” nagyobb fiúknak, akik sokszor elvették játékaink. Egy alkalommal elloptuk a nagyapám tetőcserepeit és ugrórúgásokkal törtük szét őket a ház mögötti kertben, apánkat pedig megkértük, hogy fotózza mindezt. Szegény nagyapám, csak a fejét csóválta, amikor a szilvafák alatti kukoricák között rálelt az árulkodó cserépmaradványokra:
– Megértem, hogy kölyökként ezt tettétek, de hogy Apátoknak is ötvenévesen csak ennyi esze legyen, mert hagyja…
Az indulásnál nem számít a motiváció – úgyis átalakul.
A mester fiatal volt és félelmetes. Órákon keresztül gyakoroltatott egyetlen lépést. Utólag mondta el nekem: mindig ezzel fogadja a kezdőket, hogy lemorzsolódjanak a tehetségesek, akik úgy érkeznek, hogy már tudják az ugrórúgásokat, a hátraszaltót és minél hamarabb meg akarnak tanulni verekedni. Mert a karaténak semmi köze a verekedéshez és nem kell hozzá tehetség, elég, ha van négy balkezed és hét ballábad, a többi akarat kérdése.
Amikor a százötven kezdőből már csak tízen maradtunk, akkor jött a következő lépés: a fájdalomküszöb minél messzebbre való eltolása. Lassan eltávolodtak az álmok, nem tanultuk meg sztárként szétpofozni a rossz férfiak tömegét, megmentve ezzel szőke szerelmünket, ehelyett jött a fájdalom. Csak otthon, a fürdőkádban érződtek igazán a gyomorütések és sípcsontrúgások. A kékfoltok és véraláfutások láttán anyám jajveszékelni kezdett, apám újabb pofokat osztott ki és el akart tiltani a karatétól. Tudtam: ha nem megyek vissza másnap, végleg ott hagyom a harcművészetet.
Így adta fel öcsém is. Mert az ember legnagyobb ellensége a saját félelme. Nézz szembe a fájdalommal, és ismerőssé válik számodra az érzés. Nem önkínzásról van itt szó – elfogadni a fájdalmat, annyi mint alkalmazkodni a jelenhez. Nincs harc, amiben csak te ütsz. Nincs harc fájdalom nélkül.
Az első három év egyik tavaszi napján olyan szegycsontrúgást kaptam mesteremtől, hogy elsötétült számomra a világ és csak pár perc múlva tértem magamhoz a mosdóban, ahol társaim hideg vízzel locsolták halántékom. A mester nem rúgott nagyot és nem rúgott kicsit: pontosat rúgott. Nem jött ki értem a mosdóba, csak ennyit szólt, mikor visszaálltam a gyakorlók közé: „– Nehéz az élet!”
A karate ott kezdődik, ahol véget ér a félelem. Amikor nem számít, hogy eltalált egy ütés, mert ismered az érzést és tudsz rá reagálni. Manapság nem érnek hozzád a mesterek, nehogy otthagyd a csapatot, és ne legyen meg a létszám…
Ma tömeg kell, nem minőség.
Azonban, ne feledd: előbb-utóbb eltalál az első ütés, és megtanulsz veszíteni, hogy győzhess.
Meglepődsz majd és félelem fog el.
De menj vissza másnap, kösd fel újra öved és haladj tovább az úton.