Jegyzetek

2016. szeptember 25. Vasárnap

JÁGÓ

alt

Ki ne hallott volna Othello zászlósáról, akinek fő törekvése, hogy a zöld szemű szörnnyel, a féltékenységgel mérgezze a velencei mór gondolkodását? Jágó hozzám nem ezen az úton érkezett – egy irodalomtörténésznek köszönhetően gyönyörű kutya formájában. – Író kutya nélkül? – kérdezte, amikor átadta az ajándékot. Meg vagyok győződve: Jágó őseit Goethe háza népe simogatta – maga az excellenciás úr ugyanis inkább Christiane Vulpius simogatására összpontosított. Választottja halála mélyen érintette, fájdalmát alig volt képes titkolni. A költőt ekkor már művei összkiadása foglalkoztatta, kevésbé az élményeken alapuló szerelmi líra. A szóbeszéd szerint ez az öregkor kezdete – bár, ha a tizenhét éves Ulrike von Lewetzow kezét megkérni óhajtó, hetven fölötti Mesterre gondolok, megdőlni látszik az elmélet. Amíg Goethe belemerült a szenvedély trilógiájának és a Faust második részének írásába, szolgálói gondosan nevelték a weimari vizslákat. Az ezüst nyílnak becézett kutyusokkal igyekezett ellensúlyozni a nagyhercegség a dilettáns művészek elszaporodását. – Ilyen szépet nem tudtok alkotni! – mondta nem egyszer a nagyherceg az önjelölt Künstlereknek, miközben a kecses járású ebekre mutatott, amelyek sokadik leszármazottjának lehetek gazdája. Írótáborokba nem viszem – legalább én ne bántsak egyes kollégákat… Három éven át medvenyomokat szaglászva kísért engem az erdőkben. Vadászhős vagy hős vadász, akivel ma reggel egy fővárosi panellakásból indulunk el, hogy a februári hidegben megnézzük, mint úsznak a lakónegyedet átszelő patakban a vadkacsák.
A kispatak aszfaltmederben folyik, akár egy szennyvízcsatorna, teljesen bekebelezte a világváros. Siralmas látványt nyújt, ahogy hullámozva terelgeti vizén a hozzá hűséges utolsó vadmadarakat, amelyeket a nagy kivilágításban éjszakánként megfigyelünk. Most ők jelentik számunkra a vadont… Jágó kitágult orrcimpával és előretolt füllel lesi, mint követik a tojók a gácsérokat. Remeg az izgalomtól. Talán a fenyvesekre emlékszik és a medvebocsra? Hazatérve elindítom a laptopot: a tőkés réce vagy vadkacsa (Anas platyrhynchos) a
madarak osztályának lúdalakúak (Anseriformes) rendjébe és a récefélék (Anatidae) családjába tartozó faj. Különböző színűek, és olykor ugyanazon faj nőstényének színe eltér a hímétől. A hím tőkés récének élénkzöld a feje, sárgás narancssárga és fekete színekkel testén, míg a nőstény világos barna. Vízpartok közelében fészkelnek, a talajon. Magas füvek vagy bokrok mögött bújnak meg, így elrejtve és megvédve a gallyakból és fűből készült fészkeket. – De panelek közt is?! – Kapaszkodik a kiszorított természet. Mi is kapaszkodunk Jágóval. Bele egy nagyvárosba, amelyhez nem sok közünk van, de amit igyekszünk megszeretni.

Két kutyasétáltatás között Rousseau-t olvasom az ágyamon.

„Mégsem buzdítlak arra, hogy nagyvárosokban élj. Ellenkezőleg. Ama példák egyike, melyeket a jók a többieknek kell, hogy adjanak, a patriarkális és falusi élet példája – mely az ember ősi életmódja – a legbékésebb, a legtermészetesebb és legédesebb annak szemében, kinek szívét még nem tudták megrontani. Fiatal barátom, boldog az ország, ahol nincs szükség arra, hogy az emberek a békét a sivatagban keressék! De hol ez az ország? A jótékony ember hiányosan elégíti ki hajlamát a városok forgatagában, ahol jóformán nem talál másokat, akiken buzgalmát gyakorolhatná, mint cselszövő embereket vagy gazfickókat. A fogadtatás, melyben itt a semmirekellőket részesítik, akik szerencséjüket keresni jöttek ide, csak teljessé teszi az ország pusztulását, melyet, éppen ellenkezőleg, a városok rovására kellene újra benépesíteni. Mindenki, aki visszavonul a nagy társaságtól, éppen azért hasznos, mert visszavonul tőle. A társaság minden bűne onnan ered, hogy túlságosan népes."

– Mi gond a városokkal, amelyekben az emberiség fejlődik tovább?! – lázadok magamban. – Miért kéne nekem falura költöznöm?! A sok ember közül ugyanúgy ki tudok menni a medvékhez, mint egy tanyáról. Miért baj az, hogy egyformán próbálom jól érezni magam a plázákban és a vadlesekben? A mellettem heverő Jágóra nézek. Álmodhat, mert néha felnyüszít, és mozgatja a lábait. Medvét érez vagy kacsákat üldöz? Úgy tűnik, számára nem az a fontos, hogy erdőn vagy városon tartózkodik, hanem a gazdája jelenléte. Okos fejét nézem, és eszembe jut: tudtommal egyedüli a kutyatársadalomból, aki összesszeagolt egy szabad medveboccsal.

Homoródon történt. A Sinistra körzet írója várakozott ránk, amíg beszaladtunk a fenyvesbe az ebbel, hogy a több órai autóban ülés után mozogjon egy kicsit. Ahogy haladtunk a dombon felfelé, egyszer csak szembe jött velünk valami a sűrűből. Első látásra nem tudtam felfogni, mi lehet, kicsi volt és szürke a fák közt beszüremkedő napfényben, aztán barnára váltott a színe, ahogy a lábunk előtti árnyékfoltba ért. – Ez egy medvebocs – fogtam fel végül, de akkorra már késő volt, mert Jágó hiába volt mellettem láncon, előrelépett, nyakát kinyújtotta, orra elérte a bocs orrát. Összeszagoltak. A következő másodpercben a vad megfordult, és egy széles fenyőtörzs felé vette az irányt. A kutya húzott, tépett, ment volna utána, amikor egyszer csak egy hatalmas test emelkedett ki a törzs alól. A körvonalait már nem volt időm szemügyre venni. – Gyere! – kiáltottam Jágóra. Nagyot téptem a láncán, hogy ne az ösztönét kövesse, hanem engem, és futni kezdtem vele befele az oldalon. Nem emlékszem, hányszor estem el. Mindannyiszor talpra állított a félelem, amely ott csikart a gyomromban. – Minél távolabb! – kiáltotta bennem egy hang. Halálsápadt lehettem, amikor Döméhez, a medvésző autóhoz értünk, mert az ott várakozó író megkérdezte: – Minden rendben? Mit láttatok? – Jágó vidáman és győztesen lihegett, mintha ezt felelné: – Ha te is láttad volna…

        (Részlet a Medvenéző munkacímű készülő kötetből)

 

2015. november 6. Péntek

FENYEGETÉS

giphy

 
– Kísérd el a night clubba! – jelöli ki a napi feladatot a főnök, miután a Németországból érkezett vendéget kifaggatta, mit szeretne látni a hon nevezetességei közül. A német üzleti tárgyalásokat folytatott a magyar fővárosban, és az imént még azzal dicsekedett, hogy kisgyereke van meg felesége, egyszóval jó házas, majd, amikor felvetettem neki, hogy elviszem innen hétszáz kilométerre a hegyek közé medvelesre, ezt felelte: – Ich möchte nur zweibeinige Fraubären! Széles arcára kiült a vigyor, miközben hol jobb, hol bal szemével kacsintott, jelezve, hogy mi a kívánsága. Szégyenkezve húzózkodom a feladattól, de nincs mit tenni. – Hagyd, hogy maradjon Konrad, amíg akar, te éjjel háromkor menj haza, mert holnap munka van! És ne költs ott senkire!

Csikorogva nyílik ki az éjszakai szórakozóhely vastag barna faajtója, miután felcsengetek az épületbe. Szinte vaksötétben gyaloglunk fel az emeletre, pár piros lámpa világít csupán. Odafent is pirosak a bútorok és a fények. Előre megyek. Bemutatkozom a pultnál álló férfinak. Arckifejezéséből ítélve ő a tulajdonos. Mire megfordulok, Konrad ölében már egy gyönyörű lány ül, és nagyon rossz németséggel próbálja elmondani, hogy Romániából jött táncolni Budapestre. – Akkor ő hazai – gondolom, miközben végignézek a gyönyörű testén. Hosszú fekete hajú, szép arcú, egyedül tanga van rajta, feszes mellei átvilágítanak a félhomályon. Hosszú vékony combjait keresztbe fonva töri tovább a németet. Nem érdekli, hogy értik-e vagy sem, nem hagyja szóhoz a vendéget, aki immár a vendégünk. A köpcös férfi csak mosolyog, végül megszólal, koktélt kér a lánynak. Kinézek magamnak egy fotelt a sarokban, és helyet foglalok. Jó távol van tőlem a színpad, közepén a csillogó rúddal, ami körül most egy szőke nő a Brains Don't change me című számára vonaglik. Ütemesen himbálja a csípőjét, vékony derekáról, formás fenekéről nem tudom levenni a szemem. Kérek magamnak egy sört, és követem tovább a táncot. Néha a vendégünkre pillantok. El van olvadva a román lány karjaiban, nem érdekli már, hogy mi történik körülötte. A szőke nő mindene formás, most éppen belekapaszkodik a rúdba, és körbefordul rajta. Lábszára hattyúként úszik a levegőben. Felette kerek és mégsem kövér combján megfeszül az izom. Felsőteste teljesen meztelen, de a mozgásától hasa csak néha látszik. Fejét felemelve édenien mosolyog, miközben követi a zene ritmusát. Rám pillant. Szemem lesütve kortyolok a sörömből. Nem tudom, kit nézzek tovább. A fotelbe olvadt vendéget vagy a szőke táncoslányt. A tulajdonos komor arccal mér a pultnál egy italt. Arrébb, a szemközti sarokban négy lány cseveg, szintén tangára vetkőzve. Ügyet sem vetnek rám. Szünetük lehet. Mire feleszmélek, lejár a szám, a szőke lelép a rúd mellől, hozzám siet és egyenesen az ölembe ül. Parfümök illata csap meg. Tekintetem formás mellére tapad, miközben ő kezét nyújtja: – Szia, Szvetlana vagyok Ukrajnából. Bemutatkozom – nincs időm másra, mert a lány mesélni kezd, hogy filozófiát és teológiát tanult Kijevben, és többet tud Istenről, mint gondolnám. Én viszont nem tudom, higgyem, vagy ne, amit állít. – Tudod, mi a dogmatika? – kérdi. Igennel bólintok. Rossz beszélgetőpartner vagyok ma, de ez őt láthatóan nem érdekli, vidáman mesél, miközben mojito-t kér a számlámra. A tulajdonos hozza ki neki a koktélt. Pókerarccal adja át, és távozik. Szvetlana hörpint egyet az italból, majd a túlvilágról, az angyalok létezéséről és az emberi élet értelméről értekezik tovább. – A legtöbben nem tudják, milyen értékes egyetlen pillanat. És azt sem tudják, hogy a mennyben ránk váró örömöt úgy tudjuk valamelyest elképzelni, ha meghatványozzuk az orgazmust! – kiabálja a fülembe a hangos zene közben, miközben derekam átöleli. – Mély kezd itt lenni a téma, nálam pedig kevés a pénz – villan át agyamon, azzal kibontakozom Szvetlana öleléséből és felállok. Nem tagadom, fáj őt otthagyni, mindig is a vékony alkatú nőkre buktam, tényleg elit lehet a hely, ha ennyire csinosak a hölgyek. Én azonban most nem kockáztathatok, a főnök úgyis mindent megtud, ami ma éjjel történik. Visszapillantok még az ukrán lány gyönyörű arcára. Csalódottan néz. Gyorsan elköszönök tőle, kifizetem a pultnál a koktélját és a sörömet ötszörös áron. Ekkor mellettem terem a német vendég: – Mi is elmegyünk – sandít rám mosolyogva, azzal karon ragadja a román lányt, és előttem távoznak. – Te nem akarsz szobára menni? – kérdi tőlem szigorú arckifejezéssel a tulaj. Nemet intek, kezet fogunk, és keserűen távozom. Olyan vagyok, mint a kifeszített nyíl, de nem lőhetek, mert a főnök előre figyelmeztetett, hogy kísérő vagyok, aki számára nem érvényesek a szolgáltatások. Leszegett fejjel baktatok haza az éjszakában. Közel lehet a hajnal. Otthon nyugtalanul alszom el. Másnap reggel a mobilom csengésére ébredek. Semmi zűrős ügyem nincs, így az ismeretlen számot is felveszem:

– Na jó reggelt, te fasz!

            – Hö… Kivel beszélek?

– Mondom, jó reggelt te fasz! Nem emlékszel, hol voltál az éjjel?!

– De igen. Kivel beszélek?

– A night club tulajdonosával. Kitaposom a beled még a mai napon, ha nem hozod be most azonnal a pénzünket!

– Milyen pénzt?

– Ezer eurót, amivel tartoztok, bazmeg! A másik fasz, a német barátod adta meg a számod! Azt mondja, a vendéglátója vagy, te hívtad, ezért te kell fizess! Ha délelőtt tizenegyig nem hozod ide a pénzt, érted megyek és szétloccsantom az agyad.

– Nem lehetne egy kicsit udvariasabban?

– Adok én neked udvariasságot a pofádba, nekem ma el kell könyvelnem mindent a cégnél, megöllek, ha nem érsz ide a pénzzel a kurva anyádba! Értetted?! És ez még a szép szó! Meghalsz, te másodosztályú geci!

Kinyomom a telefont, és azonnal hívom rajta főnököt, aztán eszembe jut: mindennap délig alszik… Erőt vesz rajtam a félelem. A csávóval simán elbánok, de mi lesz, ha rám jön a pesti alvilág. Gyomorremegéssel indul a nap, sem a főnök, sem Konrad nem jelentkezik. Hol én tárcsázom őket, hol engem tárcsáz a night club-tulaj. Nem vagyok kíváncsi a további fenyegetéseire, ezért nem veszem fel. Évekké nyúlnak az órák, miközben magamban rimánkodom: – Vegye fel már közületek valaki! Nem tudom letenni a mobilt, izgatottan metrózok be a munkahelyre, de ott sincs senki. Ma Kitti se jött be. Üres minden iroda. Arcom kezembe temetve gondolkodom. Vajon megtalálnak, ha bekapcsolva hagyom? De hívnom kell szüntelenül a főnököt! Hátha mégis hamarabb ébred ma déli tizenkettőnél! Hátha! És mi kerülhet ezer euróba?!

Déli harangszó után végre felveszi a telefont a főnök. Idegesen hadarom el neki a történteket. – Nyugalom! Mindent megoldunk! – mondja rekedt hangon. Lesem az ablakon át, hogy mikor áll be az utcába sofőrjével az Audija. Nem tudom, mennyi idő telhet el, míg megérkezik. Mosolyogva a zsebébe nyúl, kezembe számolja az ezer eurót, és csak ennyit mond: Intézd el, a mi vendégünk! Lerohanok az utcára, felhívom a tulajt, és belemondom a telefonba, hogy félóra múlva nála vagyok. Ütöm le a járókelőket a sietségtől, míg végre a nagy barna faajtó elé érek. Felcsengetek. Beengednek. Szúrós szemmel nézek rá köszönés helyett. Mosolyogva veszi át a pénzt a pult mögül, és csak ennyit mond:

– Ne haragudj, így szoktuk ezt rendezni, rengeteg gondunk van a vendégekkel.

– Értem én, de nem lehet normálisabban beszélni?

Válasz helyett kávéra hív. Nem fogadom el, mert sietnem kell vissza a főnökhöz, és amúgyis, miért barátkozzak vele ezek után. Kezet rázunk, majd távozom. Mire visszaérek a munkahelyre, már ott vár Konrad vizenyős szemekkel a főnök oldalán. Láthatóan nemrég ébredt, és annyira másnapos, hogy nemigen tudja, hol van. Mellettük Kitti fogad. Arcán kaján mosoly. – Nem rád vonatkozik véletlenül az összeg fele? – kérdi kacsintva. Válasz helyett félrevonom Konradot, és csak ennyit kérdek tőle németül:

– Legalább dugtál vagy csak felszámolta a csaj az órákat?

– Scheisse! Már az első menetnél bealudtam…

(Részlet a Medvenéző munkacímű készülő kötetből)

 

2015. szeptember 7. Hétfő

MEDVÉTLEN

alt
A lány felsikolt. A fiú zavarba jön. Mindketten kiugranak a lesből, amikor kinyitjuk az ajtót. Nem tudják, mit mondjanak. – Medveles vagy romantika? – kérdi tőlük vadászismerősöm, akivel éppen ellenőrizzük a terepet. – Romantika – mentegetőzik lesütött szemmel a fiú. Kigyalogolnak a medvés erdőrészből az autójukhoz, és távoznak. A lesbe belépve két lapot találok. Az egyiken ez a cím áll: Noszlopi Botond: Ebugatta. A másikon meg: Erdei L. Tamás: Szürkécske. A két lap egy alacsony fapad alatt hever, alatta könyv; Kukorelly Endre: Hogyan lettem nagy író. Hűha, ez már tényleg romantika! – gondolom magamban, amikor gyanús sárgásfehér foltokat pillantok meg a könyv borítóján. Ekkor döntöm el, hogy kipróbálom én is ezt a fajta romantikát. Egy igazi boszorkánnyal.
A lány csángó, és sose látott medvét szabadon. Elsőre elfogadja meghívásom. Könyvet nem veszek magamhoz, hiszen megtörném vele a medveles lényegét, miszerint a jelenben élsz, és minden pillanatban bejöhet a nagyvad. Meg aztán se a más, se a magam könyvével nem szeretek csajozni. Csak végső esetben vetem be, ha már nem működik a többi módszer. Óvatosan baktatunk ki egymás után a csapáson. Mintegy negyedóra múlva megérkezünk a faerődítményhez. Amikor a lány, akit nevezzünk mostantól Annának, felfelé lépked a falétrán, meghűl bennem a vér. Nem a barna bundás közeledik, hanem megpillantom Anna lenullázásra váró bundanadrágját. Sietve követem fel a lesbe. Mélyeket lélegezve ülünk egymás mellett a nagy csendben. Aztán egyszer csak megszólal: – Én szeretem az irodalmat. – Igen? – kérdem –, és kit olvastál legutóbb? – Lackfi Jánost – vágja rá szemrebbenés nélkül Anna. Vendégmunkás nővérem találta a pesti metróban, s hazaküldte. – Játékos. – Mire Anna ezt kimondja, már át is nyúl a medvelesben ölembe, hogy kigombolja a sliccem. Nem ellenkezem. Ő ellenkezik, amikor nemcsak a kezét akarom. Csángó leány nem csókol oda, ahol a másik pisil! – emeli fel mutatóujját, majd kérges tenyerével marokra fog. Hiába rimánkodom, könyörgök, egyebet nem enged. Hullámzó alkarján megcsillan a lemenő nap fénye. Csuklója olyan szépen mozog, hogy nem erőszakoskodom vele, mert az Isten is boszorkánynak teremtette. Közben kinyitjuk a lesajtót, hogy jöjjön be levegő. – Vajon merre járhat most a medve? – kérdi Anna. Válasz helyett görcsösen vállába kapaszkodom. Aznap nem jön a medve. De jön más. Azóta se tudom eldönteni, hogy mi volt ez. Medveles? Romantika? Anna Művésznő néven kerül mobiltelefonomba, igaz, hiába, mert hazaérkezésünk után eltűnik. Örökre. Milyen volt szőkesége, nem tudom már, de ahányszor meglátom a medveles alján a ragacsos kátránypapírt, Annát látom magam előtt. Ilyenkor valamiért sosem jön a medve…

(Részlet a Medvenéző munkacímű készülő kötetből)

 

2011. május 5. Csütörtök

VISSZATÉRÉS...

alt
 
– Elutazott az asszony, egyedül maradtam az autónkkal, nem lépünk el valamerre? – hívta az ifjú harcbírót testvére.
– Ellépünk, átöltözöm és érkezem.
Albérletébe érve eszébe ötlött sikertelen kórházi szökése, és belévillant a halastó képe – emlékezett: kis híján összetűzésbe került a két biztonsági őrrel.
– Miért ne próbálnám meg még egyszer? Vissza kell mennem. Közben könnyebben túlteszem magam ezen a Lepecs–ügyön… Zoltán rávehető, meg aztán úgysem volt még ilyen helyzetben, ideje bevezetnem az efféle éjszakai horgászatba.
Könnyű nadrágba bújt, hogy jól át tudjon lendülni a kerítéseken. Két botot vett magához orsókkal és a műcsalikkal, amelyeket éjjel szokott használni nagy halakra.
Gondosan bezárta a bejárati ajtót, és lesietett a lépcsőkön. Zoltánt sikerült hamar meggyőznie, így ő is az alkalomnak megfelelően öltözött. Izgatottan vezetett, még soha nem égett ennyire a kalandvágytól, valósággal ugrált örömében a sofőrülésen. Zordok nyugtatni próbálta, majd előadta tervét:
– A helyszíntől jó messzire parkolunk, ahol senki nem láthatja autónkat. Ezután óvatosan felmegyünk az erdőn keresztül a tóhoz. Kurva fontos, hogy észrevétlenek maradjunk mindaddig, amíg nem lépünk akcióba. Jó nagy ívben kerüljük meg a tavat, hogy láthassuk, ha netán valaki mozog a parton. Ha nincs ott senki, átpattanunk a kerítésen, és dobunk. Elsőnek én, azután meg te.
Egy óra múlva már hangtalanul osontak a hatalmas fenyők között. Koromsötét éjszaka volt, a Hold egyáltalán nem világított. Zoltán szíve a torkában dobogott, jobb keze a horgászbot parafanyelét markolta görcsösen. Lépésről–lépésre követte bátyját, aki hiúzként lopakodott előre. Valahonnan kutyaugatás hallatszott. Amikor légvonalban a tó mellett jártak, Zordok hátra fordult.
– Ahogy megbeszéltük, jó nagy ívben teszünk egy kört a tó körül, mielőtt átugrunk a kerítésen. Öccse egyetértően bólintott, belül azonban egyre inkább úrrá lett rajta a félelem, amit akkor érzünk, amikor tilosban járunk, és akár ránk is lőhetnek a biztonsági őrök. Szorosan lépkedtek egymás után a derékig érő fűben. Ekkor hirtelen valahol felgyúlt egy nagy lámpa, és pásztázni kezdte a terepet. Leguggoltak. A kutya most már közelebbről, dühödten csaholt. Egy–két perc és ismét vaksötét lett. Az orrukig sem láttak, úgy araszoltak előre, de a rejtettség tudatára legalább felszusszanhattak. A következő pillanatban Zoltán egy kétségbeesett nyögésre lett figyelmes. Bátyja eltűnt szemei elől. Fel sem tudta fogni, mi történik, már ő is esett. Locsogás verte fel újra a csendet.
– Szar!!! – horkantott föl Zoltán félhangosan, miközben erejét feszítve kapaszkodott a mellette hadonászó Zordokba. Nyakig merültek a tótulajdonos és vendégei szarában, amelyet a vécéből a kert végi széles gödörbe vezettek. A harcbíró mellúszással próbált kievickélni a vizelettel keveredett ürülékből, amely már álláig ért. Bal vállába a rémült Zoltán kapaszkodott. Nem tudták, mennyi ideig lebeghettek így a szarban, amikor Zordok nagy nehezen elkapott egy part menti ágat, amelyet megragadva mindketten üggyel–bajjal kikászálódtak a pöcegödörből. Egymásra néztek, aztán hanyatt fekve röhögtek, mit sem törődve azzal, hogy észreveszik–e őket az őrök, vagy sem.
– Nyakig szarban! Még a fülcimpámról is csöpög! – lihegett Zordok.
– Ez messze nagyobb ötlet a biztonsági őrnél, faszikám! Rendesen beszoptuk! Gombot varrhatunk a szarukra, bazmeg! – nyerített Zoltán. Ahogy enyhült a sokk hatása, érezni kezdték az orrfacsaró bűzt. Hányinger környékezte őket. Egy szempillantás alatt lábra álltak, és nagy sietve szabadultak meg ruháiktól. Meztelenül futottak az autó felé.
– Nincs mit tenni, így ülünk be! – adta ki Zordok az utasítást. Amikor begyúlt a motor, képek villantak agyába. Bardócz prefektus urat látta a kisszeminárium szőlőszüretén, amint felbőszül a favécé ajtaja alól kilátszó, egymással szemben elhelyezett két pár cipőtől.
– Mit csináltok odabent? Gyertek ki azonnal! Mit csináltok odabent?! Gyertek ki azonnal!!! Két disznó! Vétkeztek a hatodik parancsolat ellen! Kinyitni! – ordítja a fegyelmi elöljáró, aztán elindul, hogy széles vállaival betörje az ajtót, amely magától kinyílik. A következő pillanatban Bardócz prefektus úr a szétfűrészelt ülőszerkezetnek köszönhetően valósággal belezuhan a szarba.

Bűn és bűnhődés, így rovom le, amiért kisdiákként megterveztem és véghezvittem Bardócz prefektus úr szarba juttatását. Két évtized röppent el azóta. Zoltán vajon miért bűnhődött? Ő is az én vétkemért? Erre kizárólag ő ismeri a választ… Nem vagyok babonás, ellenkezőleg, talán túlságosan is szkeptikusan próbálom elemezni a történéseket. Ekkor értettem meg, hogy a pokol és a mennyország már itt, a Földön elkezdődik. Minden, amit teszünk, még ebben az életben újra megtörténik velünk.

Lehúzták az ablakokat, hogy ne érezzék a szörnyű szagot. Zoltán mezítláb nyomta a gázpedált. Az út elején még fel–felkacagtak a történteken, aztán egyre szótlanabbá váltak. Mindketten gondolkodóba estek, miközben fáradtan meresztették előre a szemüket, várva, hogy újra megláthassák a várost. Elhagyták a hegyvidéket, dombok között haladtak, előttük kivilágítatlan szekér. Zoltánnak az utolsó pillanatban sikerült elkapnia a kormányt. Összenéztek.

– Ez is biztos halért járt ebben az órában… – próbálta oldani Zordok a hirtelen keletkezett feszültséget. Öccse nem hajtott gyorsan, most még lassabbra vette a tempót. Falvakon haladtak át, néhol már égett az udvarokon a villany. A gazdák a hajnali fejéshez készülődtek. Enyhe szél fújt. Távolról kezdtek felszakadozni a felhők.
– Lassan megérkezünk! – bíztatta öccsét a harcos. Alig értek be az első lakónegyedbe, egy útkereszteződésnél megállította őket a rendőr.
– Jó reggelt, Zerkula őrmester vagyok, a hajtási engedélyét, a személyi igazolványát és az autó papírjait kérem ellenőrzésre! Mi ez a büdösség? Babot vagy döglött csirkét ettek?
A testvérpár kővé dermedt. Egyetlen szál ruhadarab sem volt rajtuk. Nem lehetett mit tenni, ki kellett szállniuk. Elsőnek Zoltán lépett a volán mögül a rendőr elé, aki majd hanyatt vetette magát a csodálkozástól. Kisvártatva ott állt a két fiatalember anyaszült meztelenül a döbbent forgalmistával szemben. Az első percben egyikük sem tudott megszólalni a meglepetéstől. Végül a zsaru törte meg a csendet:
– Hova utaznak?
– Csak ide, a városba – felelte szemlesütve az öccse mellett didergő harcbíró.
– De hát csóré fasszal, uraim?
 
(Regényrészlet, megjelent románul a Tribuna c. lapban)

 

 2010. december 26., vasárnap

HARC

 
alt
 
Gyúlj meg újra Emese és Ákos édesanyjában...

 

2010. november 3., szerda

ENGEDD EL!

 
alt
 
Szétrobbantott házak. Hatalmas pisztrángok. Slivovica (szilvapálinka). Boszniában még jól láthatóak a háború nyomai, lakói mégis tudnak vigyázni folyóikra, melyekre jómagunk veszélyt nem jelentettünk: a három Murányi testvér minden kifogott halat visszaengedett. Az üres hűtőládánk láttán gyanakvóan mosolygó itthoniaknak el kellett magyaráznom: b…ni sem azért szoktunk legtöbbször, hogy gyerek szülessen belőle. Nő? Vad? Hal? Csodáld meg, majd engedd el! A huszonegyedik századi ember legnagyobb betegsége, a felfokozott birtoklásvágy (ami ugyanakkor a művészet halála) ellen harcoltunk. Nem Kalasnyikovval. Legyezőbottal. Előbbi csak akkor jutott eszünkbe, amikor poros erdei útra tévedve szótlanul reméltük: megússzuk az MSO jelzésű, zöld Opel kereke alá kerülő aknát és a sűrűből elénk lépő két géppisztolyos csávót, akik ellen danjaim nem segítenek. Maradt a hajnali ködbe burkolózó folyó, a testes szivárványosokkal:
 

alt

alt

alt
 
alt
 
alt

alt
 
alt
 
alt
 
alt
 
alt
 
alt
 
alt
 
alt
 
alt
 
alt
 
alt
 
alt

alt

 

2010. szeptember 19., vasárnap

FÖLD... FÖLD... FÖLD!

 
alt
 
Mit kezdhet az ember a földdel, amit születésével választott (majd felnőttként újraválasztott)? Nincs rajta a Metropolitan Opera, a Louvre és a Berlini Művészeti Akadémia. Helyettük van a megyében ezerkétszáznegyven barnamedve, kétszázharmincegy hiúz, tizenötezer-hétszázhatvanhárom pisztráng, kétezer-ötszázhatvanegy ló és nyolcezer-hatszázhatvanhat karrierépítő gimis lány. Utóbbiakat a székelyudvarhelyi vállalkozók tartják – feleségük mellett, titokban –, amíg jómagam halakat engedek szabadon a tulajok tavaiból, erdeikben sétáltatom Jágót, a weimari vizslát, és kölcsönkérem lovaikat, hogy londoni székely barátommal a Hargitán kóbojkodjam. A cowboy az az ember, akinek lova, Colt-ja és kalapja van – tartja a feltehetőleg észak-amerikaiaktól származó mondás. A székely kóboj az az ember, akinek bérelt lova, csupasz ökle és Amerikába emigrált unokatestvére van, hiúzkölykökkel táncol, és két napig fosik, ha leszáll a paripáról, hogy a szennyezett patakból oltsa szomját...
Hol van mindebben a literatúra, barátaim?
Az erdő mélyén megcsillanó, még nem kurtított női szőrszálon…
 

alt


alt

alt
alt
alt

alt
alt
alt
alt
alt
alt
alt
alt
alt
alt

 

2010. szeptember 15., szerda

MADAGASZKÁR ELŐTT: ÁRKOS

 
alt

Apám szerint a huszonegyedik században új (állat)faj van kialakulóban: az önmagát menedzselő művész. Nem csoda hát, hogy a kilencedik alkalommal megrendezett E-MIL-tábor programjában (Kárpát-medencei magyar irodalmi folyóiratok találkozója) szerepelő folyóiratlistát minden poéta elemezte, mielőtt Árkosra érkezett volna.
- Hol nem jelentem még meg? Melyik főszerkesztővel kéne egy pohár bor mellett összehaverkodni, hogy fejleszthessem publikációs listám? Vajon elfogadja, hogy nemcsak megismételhetetlen vagyok a világtörténelemben, hanem tehetséges is? Celebbé tesz, hogy ne kelljen írnom többet? - ezek lehettek a nagy marketingkérdések, amikor elkezdődött a lapok bemutatkozása. Az alábbi folyóiratok szerkesztői beszéltek lapjaikról: Bárka, Együtt, Helikon, Hitel, Irodalmi Jelen, Kortárs, Korunk, Magyar Napló, Opus, Sikoly, Székelyföld, Szépirodalmi Figyelő, Új Könyvpiac. Bocsáttassék meg nekem, hogy nem mindegyikről írok e helyen.
A Helikon képviseletében Karácsonyi Zsolt költő, főszerkesztőhelyettes elmondta, hogy a lap a Nagy Kilometrik nevű rovattal biztosít teret a fiatal szerzők számára. Jómagam nem tagadom: kedvenc megjelenési helyem. Karával nagyszerűen lehet dolgozni, kőkemény kritikus, igényes, célja az átütő jelleg.
A Hitelt ismertető Papp Endre szavaira azonnal felkaptam fejem, és láttam, hogy gyújtózsinórom, a bemutatkozásokat vezető OJD szeme is felcsillant. - Melyik az a lap, amely nem értéket akar teremteni? A szokványos ismertetés helyett jobb volna a jelen helyzetre koncentrálnunk: a mai olvasó nem az irodalmi folyóiratokra kíváncsi, inkább a pletykalapok címoldalán halott malacát gyászoló George Clooney-t siratja. Hogyan fogunk életben maradni? Erre kell tenni a fő hangsúlyt - érvelt rendkívül frappánsan és szellemesen Papp.
A Magyar Naplót bemutató Oláh János főszerkesztő a lap mellett működő kiadóban látta a túlélés egyik lehetőségét. Egy másnapi, a folyóiratok támogatási rendszeréről szóló nyilvános vitában a program szerepét hangsúlyozta, amire az Irodalmi Jelen főszerkesztője, az épp akkor megérkező Böszörményi Zoltán, bátor és számomra igen tetszetős módon felelt: - Nincs program. Harc van. Hogy miért? A pénzért. A fennmaradásért. - Igazat adok neki. Dzsingisz kán sem nyájas együttélési programokkal érte el célját...
A Kortársat képviselő Ambrus Lajos a sikeresen megújult-megfiatalodott szerkesztőségre hívta fel a figyelmet.
A Korunk főszerkesztője, Balázs Imre József a tematikus számok fontosságát hangsúlyozta. - Minden bemutatott témához külön szakembert hívunk segítségül - avatott be a műhelytitkokba. OJD kérdésére, hogy ki volt a börtönszám szakmai felügyelője, nem kaptunk választ - Imre nem beszéli ki csak úgy a belső titkokat.
A Székelyföld főszerkesztő-helyettese, Lövétei Lázár László költő humoros anekdotával támasztotta alá az általa szerkesztett lap létjogosultságát: a kilencvenes években szülőfalujában, Lövétén, a plébános úr egyetlen parabolaantenna felszerelését akarta engedélyezni, ami bőven elég a Sissy című tévéfilm megtekintéséhez. - A plébános úr, ha akarja, nézze a Sissy-t, én nézem a pornót, ezért két parabola kell - érvelt Lövétei falustársa, akihez, nem tagadom, szívesen csatlakoznék, amíg a lányom Barbie-s játékkal vigyáz, hogy ne legyen vírusos a számítógép. (Igaz, amit Tóni öcsém dalol: „nálunk nincs tévé.") Nem beszélek haza, mert még nem közöltem benne: a Székelyföld példaértékű sikertörténet és színfolt az irodalmi folyóiratok palettáján. Szerkesztőgárdája igen tehetséges szerzőkből áll.
Legvégül Pécsi Györgyi főszerkesztő mutatta be az Új Könyvpiacot. Ez a lap segít nekem abban, hogy ne csak a szerzőtársaimat olvassam, hanem ki tudjak tekinteni a nagyvilágba. Pécsi Györgyi szerkesztői munkájának köszönhetően örülhettem J.M. Coetzee Barbárokra várva, Yann Martel Pi élete és Arkagyij Babcsenko Jelenetek egy háborúból című regényének.
Mélységesen egyetértek tehát annak a kérdésnek a szükséges voltával, amelyet Pécsi Györgyi a bemutatkozásokat követő, az irodalmi folyóiratok szellemi folyamatokban betöltött szerepét firtató előadásában fogalmazott meg: „...miközben a külföldi kortárs irodalom eladott példányszáma és olvasottsága jóval magasabb a magyar írók könyveinél, nem volna-e célszerű, nagyobb arányú kitekintés, monitoring a kortárs külföldi irodalmakról?"
Lakatos Mihály író a magyar irodalom külföldi népszerűsítésére kidolgozott minisztériumi projektet ismertette. Misivel egy a szülővárosunk. Humorával, kedvességével már első találkozásunk alkalmával megnyert – szerintem jobban szeretné, ha ezt most egy székelyudvarhelyi gimis lány írná neki. Előadását követően OJD-vel, György Attila hadúrral, Wellmann érsek atyával, Muszka testvérrel és Bálint Tamás tábori lakótársammal finom borokat „marketingeltünk", így a másnapot átaludtam.
Apám, ne haragudj, sose szerettem ismerkedni, csak táncolni... Nem az én hibám, hogy a legtöbb férfi ma már csak a leányost tudja, a nők pedig csűrdöngölnek... Hogy nem engem kérnek majd fel a stockholmi beszédre? Az idei árkosi írótáborban ennél fontosabb feladatot kaptam: a Madagaszkárt meghódítani készülő Előretolt Helyőrség székely íróinak karatecsapattal történő megerősítését, valamint az ottani Székely Kormány Küzdősport- és vallásügyi miniszteri székét. Aki nem tud kibékülni árkosi vitapartnerével, forduljon hozzám! Az Úr békéje - így vagy úgy - eléri. Túl sokan ne jöjjetek, hogy jövőre is legyen Árkos. Megéri!

Megjelent a www.barkaonline.hu oldalon.

 

2010. szeptember 8., szerda

ÍRÓBARÁTSÁG?

 
alt

A napokban vásároltam meg a Hermann Hesse és Thomas Mann levelezését tartalmazó kötetet. Mohón nekiestem, és… meglepődtem… Milyen másképpen beszéltek egymással a huszadik század eleji szerzők, pontosabban volt, miről másképpen beszélniük. A könyv olvastán Apám jutott eszembe, aki azért nem lett író, mert fiatalon elolvasta a Háború és békét. - Ilyet én nem tudok írni, ezért inkább olvasó maradok – suttogta magának. Állítom: jobb egy profi olvasó, mint egy közepes író. Véleményem szerint az alacsonyabb alkotói szint, amelyet jómagam pehelysúlyú zseninek neveztem, a viselkedésben is megnyilvánul. Ugyancsak Apám állt fel egyszer türelmetlenül a múzsafiak asztalától:
- Negyvenhét perce számomra ismeretlen és jelen nem lévő költőket mocskolnak ahelyett, hogy Arany Jánosról beszélnénk… Az egymás háta mögötti fröcsögő pocskondiázás tehetségtelenségre vall. Ezzel szemben a géniuszok mindig is tisztelték egymást. Megható, ahogy Thomas Mann leveleit kezdi: Igen tisztelt Hesse Úr!
Kedves Mann Úr! Levele örömet hozott hajlékunkba – válaszol Hesse. Goethéről, Tolsztojról, Victor Hugóról cserélnek eszmét, miközben hétköznapjaikba is bepillantást nyerhetünk. Amikor Mann után Hessének is odaítélik 1946-ban a Nobel-díjat, a barát csak ennyit ír egy képeslapra:

Finally the gentlemen in Stockholm happened to join my ten years old idea.
Congratulation
Thomas Mann

(„Végre csatlakoztak a stockholmi uraságok tízéves ideámhoz. Gratulálok. Thomas Mann”)

Életemben soha nem volt részem ilyen intenzív, hosszan tartó, hűséges és gyümölcsöző barátságban – búcsúzik Hesse 1955-ben Mann ravatalánál. Példájukkal, lelkületükkel indulok az idei árkosi írótáborba, hogy a különbözőségek ellenére is tiszteljük egymást.

alt

 

2010. augusztus 6., péntek

MOSOLYGÓ EMOTIKON

 
alt

Kedves Noémi,
Amikor áthaladt velem azon a szászfenesi átjárón a Bécs felé száguldó autó, téged éppen temettek… Budapesthez közeledve ért a hír, hogy ködbe vesző messzi tájakra mentél, honnan nincsen visszaút… Felelevenedtek közös székelyhídi felolvasásunk képei, amikor Muszka Sanyival figyelmesen hallgattuk szavaid, majd találkozásunk a budapesti Népligetben, ahol épp felszállni készültél a fogyatékos barátodhoz induló autóbuszra…
Aztán bretteres fellépésem, amelyen a kör elnökeként nem jelentél meg, sőt, kikapcsoltad telefonod a kezdés előtti percekben. Akkor kissé nehezteltem rád, most utólag elfogadom magyarázatod, beteg voltál, rosszul érezted magad. Tán arra vigyáztál, hogy téged csak mosolyogva láthassunk. Hogy emiatt egyesek amolyan szelídke bolondnak láttak? Ne törődj vele, minden poéta alapból bolond, kiváltképpen magyar nyelvterületen (Csokonai óta tudjuk). Ennél fontosabb, hogy elinduljon útján a Gondolat, amit leírtál, és megbirkózzon az idővel, amelyből temagad kiléptél. Isten nyugtasson – suttogom neked, míg mosolyod átlendül a házsongárdi hanton, hogy az Emotikon oldalain örökre elpihenjen.

alt
alt
alt

alt
alt
alt
alt
alt
alt

 

2010. május 2., vasárnap

FORGÓ KÖNYVTÁR

 
alt

Aranka egy gimnáziumi könyvtárban dolgozott egyedül. Zordok egy héttel a verseny után meglátogatta. Idegenkedve lépte át az iskolakaput. Fura érzéssel haladt a vidáman csevegő diákok között, akikről legszebb évei jutottak eszébe. De hol voltak már a tanév eleji szőlőszüretek, Tyukodi páter latin órái, a délutáni szilenciumok és a Magellán vezette osztálykirándulások…
A könyvtár a földszinten volt berendezve.
– Tessék! – szólalt meg egy kedves női hang, amikor kettőt koppantott az ajtón a harcos. Aranka mosollyal fogadta Zordokot, aki szemlesütve várta, hogy az előtte álló három gimnazista lány felírassa az őzike alkatú könyvtárosnővel a kikölcsönzendő köteteket. Amikor végre távoztak, Aranka felállt, hogy köszöntse vendégét. Hófehér inge mögül átsejlettek formás mellei.
– Megnézhetnék egy–két könyvet? – kérdezte Zordok, hogy zavarát leplezze. Becsengettek. A nő előre ment a polcsorok között. Ide–oda billegő farától libabőrős lett a mögötte szótlanul lépkedő bíró.
– Nem tudom, mi érdekel téged, ez itt a világirodalmi részleg, arrébb a természettudományi, utána a sci-fi és a különféle szakkönyvek. A férfi elhaladt Goethe, Maupassant, Kazinczy és Csokonai mellett. A szakkönyvekhez érve egy felső polcról leemelte Az esztergályos kézikönyvét, és forgatni kezdte. Aranka elnevette magát. Előre ment, kettőt fordított a bejárati ajtó zárján, és izgatottan várta asztalánál, hogy vendége előbukkanjon a polcok közül. Zordok kezében a Don Quijotéval érkezett. Mutatni szeretett volna valamit, ám ekkor a csinos anyuka elvette tőle a kötetet, az asztalra tette, bal karjával átfonta a harcos derekát, jobb keze pedig óvatosan keresni kezdte a bíró férfiasságát.
– A férjem halála óta nem voltam senkivel… – nézett könyörgőn látogatójára, immár kezében tartva annak méretesre nőtt szerszámát. Leguggolt, hogy szájával kényeztesse Zordokot, aki számára forogni kezdett a könyvtár. Utoljára a Mi nem lóg, ha áll című könyvet pillantotta meg, aztán agya teljesen elborult. Jobb kezével megcirógatta az őt mohón faló asszony cuppogó ajakát. Lehajolt, ölébe vette a nőt, és a hatalmas íróasztalra fektette. Határozott mozdulatokkal fejtette le Aranka cipőit, harisnyáját és nedves alsóneműjét. Nyelve elindult a nő nagylábujjától, felváltva simogatta a bokákat, majd óvatosan felfelé haladt a hosszú lábszárakon át a feszes belső combokhoz. Amikor ajka a kisajkak közé fúródott, a fejét hátraszegő nő halk sikollyal tárta még jobban szét lábait. Göndör fekete haja csomókban omlott vállaira. Zordok hosszasan elidőzött a márciusi harmatra emlékeztető asszonyi ölben, amely alatt lapokra hullott szét a Dulcineát kereső elmés nemes lovag története. Körös–körül újabb kölcsönzésre váró könyvek hevertek egymáson, Dante, La Fontaine, Victor Hugo, legfelül Cărtărescu meg Vakulovski. Nem tudta, mennyi idő telhetett el. Éles csengőszó hallatszott. Az iskolafolyosó újból megtelt zsivajjal. Ijedten rezzentek össze mindketten, amikor kopogtak.
– Nyitás a következő szünetben – olvasta valaki hangosan a könyvtárajtóra kiragasztott feliratot. A fiatalember próbált nem figyelni az iskolások keltette hangzavarra, felhúzta a fodros fehér inget a nő nyakáig, szája egybe forrt Aranka kemény mellbimbóival, két kezével igyekezett megszabadulni saját nadrágjától. Meztelenül hevertek egymáson. A szép asszony óvatosan segítette magába Zordokot, aki ettől felhördült, leszorította a kartotékos doboz mellé a hölgy vékony csuklóit, és igen erős lökéssorozatba kezdett. Dörömböltek.
– Nem láttátok a könyvtárosnőt? – harsogta mély hangján az igazgató. Aranka riadtan kapta fel a fejét, ám Zordok szorításából nem szabadulhatott. Megadva lazította el gyöngyöző ölét, hogy a férfi még jobban hozzáférhessen, amikor három vékony kötet huppant dereka alól a földre. Ijedten tekintett le rájuk, verseskötetek, Várkonyi Anikó: A griff halála, Kiszólit, A titok ágai. Ebben a másodpercben szólalt meg Zordok telefonja: Anikó kereste. Felszisszent, kinyomta a készüléket, majd hanyatt feküdt, magára húzta Arankát, aki most mohón ügetve élvezte, mint hasítja szűk altestét a harcbírói fegyver. Becsengettek. A zajok elhalkultak, a könyvtár azonban egyre szédületesebben forgott, egymás után repítve ki Zordok gerince alól Marquez–t, Márait és Esterházyt. A nő hajszájától csak úgy recsegett–ropogott az asztal. Nem tudták, mennyi idő telhetett el. A fiatalember megragadta és felemelte az asszonyi derekat. Az Ószövetség hangos robajjal zuhant alá, amikor talpra állította Arankát. Kezével a legközelebbi polchoz húzta a fiatalasszonyt, szembe fordította könyvekkel, és forró tenyerével megemelte izzadt hasát, hogy hátulról újra kardélre hányhassa duzzadtan hívogató nőiességét. Őrült mozgásba kezdtek. Aranka szemei előtt összemosódtak a megsárgult kötetek. Egyre erősebben tépte a polcállványt, miközben alulról hálásan pislogott a háta mögött lihegő nagyvadra, akire évek óta öntudatlanul várt. Egyszerre kiáltottak fel a csengőszóval, amikor a Zordokból előtörő forróság szétáramlott Aranka rejtekeiben. A nő remegve vonaglott, két kezével teljes erejéből megrántva az állványt. Ebben a pillanatban a polcok eget verő robajjal temették maguk alá a lezúduló könyveket. Az éktelen hangzavarra a könyvtár szédületes sebességű forgása azonnal véget ért, szerzők és címek újra szemmel láthatóvá váltak. Szabó Gyula: A sátán labdái. Baudelaire: A romlás virágai. Jókai Mór: Nincsen ördög. Mikszáth Kálmán: A fekete város.
Riadtan pillantottak egymásra. A ruhájukat keresgélték az iszonyú káoszban, amikor valaki a hangos diáksereg nevetésétől kísérve egyre erőteljesebben rázni kezdte kívülről az ajtót.

Aranka Zordokra nézett. Szólni sem volt ereje. Könyörgő tekintettel mutatott az ablakra. A harcos magára rántotta nadrágját. Cipőjére már nem maradt idő. Zoknija és alsóneműje a Hutera Béla utolsó utazása szétnyílott lapjain hevert, amikor a függönyt elhúzva kinyitotta a magas ablakot. Gondolkodás nélkül lendült át a párkányon. A következő másodpercben felszakadt a könyvtár ajtaja.
 
 
(Regényrészlet)

2010. február 3., szerda

KIRÁNDULÁS VAGY TALÁLKOZÁS?

 
alt

Ügetés! Vágta! Lépés! Ki ne ismerné ezeket a parancsszavakat? Egyik nőismerősöm azért szeret lovagolni, mert imád parancsolni egy több mázsás élőlénynek.:-) Ezzel szemben kolozsvári költőbarátaimat lehetetlen nyeregbe csalni, mert szerintük a ló nagy, csúnya, és közel sem olyan kényelmes haladni vele, mint egy Subaru-val… Valójában mindannyian más-más gondolatokkal ülünk vagy nem ülünk lóra. Van, aki magyarságtudatát igyekszik erősíteni vele, mások sportot, kikapcsolódást, természetjárást látnak benne. Karatemester-kollégám akkorát esett tizenévesen a lóról, hogy egész életére fóbia alakult ki benne. A legtöbben csupán régebbi időket idéző utazóeszközt látnak ebben a gyönyörű állatban. A gyeplő segítségével próbálják egyes, kettes vagy négyes sebességbe tenni, ide-oda rángatva fejét, amely a természet egyik legszebb alkotása… Simítottál már lósörényt, belenézve a nemes állat apró fekete szemeibe? Erre az értelmes tiszta tekintetre tiszta szándékkal kell válaszolnod. Utadon érző lény segít, „aki” számára teher vagy! Figyelj rá! Légy összhangban vele! Szeresd! Valahányszor ütlegelni kezdi a lovász az engedetlen paripát, rászólok. Lovaglópálcát nem fogadok el tőle – az a nyálas kocaturistáknak való, akik legfennebb kirándulnak a lovon. Az igazi lovas együtt mozdul lovával, nem ugrál rajta ügetés és vágta közben, feltörve marját, sem kézzel, sem pálcával nem üti az állatot, amelynek gondolatainkkal kell tudnunk parancsolni. Ha mindezt figyelembe veszed, megtörténik számodra a csoda, amely elkerüli a huszonegyedik századi zselés plázamajmok figyelmét: találkozol a csillagok fiával.

alt
alt
alt

alt
alt

 
2009. december 3., csütörtök

A GONDOLKODÓ

 
alt

Előttem ül. Maga elé néz. Órák telnek el, hogy arcát fürkészem. Tekintetem lassan halad lefelé. Megcsodálom izmos vállait, kőkemény felkarizmát. Alkarját figyelve újabb órákat töltök el. Mert a férfierő az alkar izomrostjain mutatkozik meg leginkább. E rostokon igyekszem felmérni a veszélyt, mielőtt ellenfeleimmel harcra kelnék. Hirtelen villan belém, hogy felvettem testtartását. Most ugyanúgy ülök, mint ő: bal térdemre helyezett jobb karom ökléhez támasztom fejem. Hasizmát figyelem, és gondolkodom. Gyerekkorom óta hasfalam edzettem legtöbbet. A harcos gyomrát ha átütik, lelkét ütik át. Egyes keleti harcosok szerint a lélek a gyomorban lakozik. Ezért vágják fel hasfalukat a japán szamurájok a harakirivel, ha súlyosan vétkeznek. Törvényeik értelmében a bűnös léleknek távoznia kell a gyomron át. Uruk parancsára vagy önként végeznek magukkal. Úgy élnek, hogy bármikor fogadni tudják a halált. Miután felvágták éles tőrrel hasukat, segítséget kapnak: a mellettük álló kardmester egyetlen suhintással vágja le fejüket. Így kerülik el, hogy a halál előtti fájdalom miatt megszégyenüljenek. Combizmait, majd lábszárát figyelem. Mintha megállt volna az idő. Periférikusan szemlélem, hogy egyszerre láthassam minden testrészét. Olyan, mint a hiúz, mely másodperctöredékekre szoborrá vált az állatkertben, mielőtt áldozatára, a visítozó fehér házinyúlra rontott volna: a még és a már közti feszültségben lebeg. Nem értem, miért nem tudta megfejteni senki, miről gondolkodhat. A harcról, mely szellemi és anyagi világunk, a létezés fő mozgatórugója. Felpillantok. Mintha felállna és elindulna. Úgy tűnik, látogatók döbbent serege követi egészen a kert kapujáig. Ülve maradok. Utánzom őt. A japán turisták most engem fényképeznek. Szemeim lehúnyom, és megpróbáltatásokkal teli utamra gondolok. Esteledik. Egy kéz ér fejemhez. Felriadok. Dani tekint rám. Mellőle szól halkan a kapus: – Pardon, Monsieur, je sais que le Maître a créé quelque chose deparfait, mai c'est l'heure de la fermeture, vous devez quitter le jardin du musée (Bocsásson meg uram, tisztában vagyok vele, hogy a mester szobrai bámulatra méltó remekművek, de most már záróra, kérem, fáradjon ki a múzeumkertből).

(Regényrészlet)

 

2009. augusztus 12., szerda

JÁGÓ

 
alt

Ki ne hallott volna Othello zászlósáról, aki a legváratlanabb pillanatokban jön, hogy a zöld szemű szörnyet, a féltékenységet csepegtesse a velencei mór szívébe? Jágó hozzám másképp érkezett – Eszternek és Attilának köszönhetően gyönyörű kutya formájában. Meg vagyok győződve: őseit Goethe szolgálói simogatták – maga az excellenciás úr ugyanis Christiane Vulpius simogatására összpontosított. Aztán a költő számára büdösebbé vált a nő a munkánál. A szóbeszéd szerint ez az öregkor kezdete – bár, ha az alig tizenhét éves Ulrike von Lewetzow kezét megkérni óhajtó, hetven fölötti Mesterre gondolok, megdől az elmélet. Tény, hogy amíg Goethe belemerült a Faust második részének írásába, szolgálói gondosan nevelték a weimari vizslákat. Az ezüst nyílnak becézett kutyusokkal igyekezett ellensúlyozni a fejedelmi hercegség a dilettáns művészek elszaporodását. – Ilyen szépet nem tudtok alkotni! – mondta nem egyszer a herceg az önjelölt Künstler-eknek, miközben a kecses járású ebekre mutatott, amelyek sokadik leszármazottjának lehetek gazdája. Írótáborokba nem viszem – legalább én ne bántsak egyes kollégákat.:-) Ehelyett naponta elkísér a székely fenyvesekbe. Köszönöm Eszter! Köszönöm Attila!


alt

alt
alt
alt
alt
alt
alt
alt
alt
alt

 

2009. július 2., csütörtök

KALOTASZEGI LEGÉNYES

 
alt

Táncolod? Énekled? Írod? A Kunst lényege ugyanaz. János öcsém letette rövid időre a dobverőket, és éjt nappallá téve vágta meg az alábbi kisfilmet, amelyben igyekszem bemutatni, hogy a kalotaszegi legényes sokkal nehezebb, sőt összetettebb a karate mozgásrendszerénél… Már a szerkezete is rendkívülinek számít: pontokat kell táncolni. Egy pont négy elemből áll:
A: kezdő figura, B: fő figura jobb lábbal, B: fő figura bal lábbal, C: záró figura. ABBC – így rajzolta fel annak idején a táblára tanárom. Székelyként ötven ilyen pontot tanultam meg, hogy változatossá tegyem táncom, de még mindig sok pont maradt, amit nem ismerek... Többször találkoztam falusi mulatságokban legényest táncoló bácsikkal. Eszköz volt számukra a lépések és a csizmaverők sorozata. Fiatal korukban tanulták, hogy elnyerjék vele a kiválasztott lány kegyeit. Egymással versengve, felváltva táncoltak a bálokon. A cél a szerelem volt. Mert Erdélyben a danokat nem idős mesterek adták a férfiaknak, hanem csinos „eladó” lányok, akik eldöntötték, hogy ki a legügyesebb, legrátermettebb legény. A „bírák” a házasságban „kicsi helyre” kerültek: a konyhára, ahol szorgalmasan sürögtek-forogtak, amíg a férfi tarisznyájában „bű erősss” pálinkájával az erdőre ment fáért. Nemhiába tartja a kalotaszegi testvéreink számára jól ismert székely hármas szabály: A sör nem ital. Az asszony nem ember. A medve nem játék.
Legyen e film tisztelgés Kalotaszeg névtelen táncosai előtt, akiknek nem engedjük, hogy sírba vigyék a világ egyik legvirtuózabb férfitáncát...
Fogadjátok barátsággal:

 

2009. április 2., csütörtök

JANCSI

 
alt

Az első találkozásnál durva, keménykezű embernek ismertem meg Mesterem. Együtt változtunk több mint két évtized alatt, miközben példakép tudott maradni számomra. Odaadó férj és családapa. Mértékletesen örül az életnek, tudja, meddig lehet kosarazni a karateedzés bemelegítő részében, mekkora sebességet szabad elérni a motoron, és milyen mennyiségű ital fogyasztható egyetlen alkalommal. Tanítványai barátai. Szétszóródtak a nagyvilágban, egyesek közülük már Japánban és Kanadában haladnak tovább az üres kézzel való harc útján, ő azonban neveti, ha Mesternek szólítjuk. – Jancsi vagyok – mondja ilyenkor. A fekete öv negyedik dan fokozatnál tart, száz karatemester közül az egyetlen, akit a vizsgáinkon Shibuya nyolc danos japán nagymester is „strong man”–nek szólít. Jancsi mégis csak szürke egérnek nevezi magát. Nem törekszik babérokra. Visszahúzódó alkotó, aki harcosként a legönzetlenebb művészeti ágat képviseli: mozdulatai tovalibbennek az időben, ezért minden pillanatban késznek kell lennie, hogy újraformálja. Ez sokkal nehezebb, mint az író feladata, aki munkája végeztével kezében tarthatja és polcra teheti könyvét. Jancsi valósággal fürdik a névtelenségben. Ütése erőt ad számunkra, mert gyorsabb és keményebb az élet csapásainál. Most is az utakat rója, hogy eltartsa két egyetemista gyermekét. Estére megérkezik szülővárosába, Székelyudvarhelyre. Ha csupán tíz perce marad otthon, akkor is bejön az edzésre. És ez így tart harminc éve…
Jancsi, ha hazaérsz, az ütéseket követő sörözésnél ne légy nagyon mérges rám, amiért írtam rólad…
 

alt

alt
 
alt
 
alt

 

2009. március 18., szerda

AZ ELENGEDÉS MŰVÉSZETE

 
alt

Az ívási hónap ellenére maradjunk még a horgászatnál. Balázs érdekes fotót küldött Luxemburgból… Én ennél nagyobb halat nem tudok mutatni, ezért a felolvasóesten elhangzott rövid szöveggel viszonzom:
Napok óta igen fontos dolgom támadt, éjjel kelek, mégsem érek rá semmi másra. Egy üzletember tavaiból telepítem a pisztrángokat – vissza a folyóba. A tulajdonossal nem ismerjük egymást, mert felváltva dolgozunk a másik tudta nélkül: ő nappal, én éjszaka. Esélyem sincs, hogy műszakot cseréljünk, de állom a sarat. Remélem, nem hoz többet, mint amennyit ki tudok fogni... Gyakorlunk. Így kell majd cselekednünk a medvékkel is...

Zordok erősen megmarkolta horgászbotját, óvatosan körültekintett, és futni kezdett. Átpattant a tavakat óvó kerítésen, leguggolt a legkisebb tónál.
– Bizonyára ez az anyahalas tó – gondolta. Nyugtalanságtól remegő kézzel dobott. A műlégy landolását a vízen óriási csobogás követte. A harcos érezte a horogtól szabadulni próbáló hatalmas pisztráng erős rángatását. Fárasztani akarta a halat, hogy a partra terelhesse, de az egyre kiszámíthatatlanabbul cikázott ide-oda a tóban. A bot meghajlott, majd hangos reccsenéssel tört ketté. Ebben a pillanatban öt motorbicikli száguldott be a tó partjára.
– Lefülelt! – villant át Zordok agyán. Bedobta a törött botot a tóba, átugrott a kerítésen, és a közeli erdő irányába rohant. Üldözői szitkozódva zárták be mögötte a kört, lepattantak a motorokról, és utána vetették magukat az erdőbe. A harcos négykézláb mászott fel a dombon. Őrült gyorsasággal haladt a bokrok alatt az erdő sűrűje felé. Az idegességtől perceken belül kifáradt, kapkodta a levegőt, végtagjait elhagyta az erő, háta mögött azonban egyre halkultak a szitkozódások, hogy végleg megszűnjenek. Hanyatt feküdt egy öreg fenyő alatt.
– Gyenge ötlet volt, barátom – lihegte. – Nem láttál meg, továbbra sem tudod, kivel van dolgod, ezt a csatát megint én nyertem. És most visszamegyek, hogy csak azért is kifogjam pisztrángodat!
Megvárta, míg besötétedett, elővette pótbotját, a vízfenéken úszó műhalat kötött zsinórja végére, és óvatosan osont vissza az erdő szélére. A tó partján újra nyugalom volt, a gazda titokzatos motoros őrei beletörődtek vereségükbe, és elhagyták a helyet. Mindössze egy–két üres autó parkolt a part mellett, amelytől mintegy öt méternyire zúgott a folyó. A friss vizet innen kapták a tenyészhalak, Zordok ide engedte szabadon, amit kifogott belőlük. Lábujjhegyen haladt a kerítésig. Átpattant a léceken, hangtalanul száguldott az anyahalas tóhoz, és dobott. Alighogy a műcsali elmerült a vízben, óriási rántást érzett a horgász. A hal elindult. Zordok zsinórt engedett utána, hogy ne szakadjon le, majd lassan vontatni kezdte a part felé. Alkarján érezte az eszeveszetten küzdő pisztráng hatalmas súlyát. Kettőt tekert még az orsón, amikor megpillantotta lábai előtt a nagy halfejet. Letette a parton botját, két kezével benyúlt a hal hasa alá a vízbe, és kidobta a fickándozó pisztrángot a partra. Éppen utána lépett, megragadta a száját, hogy maga elé emelje, amikor kivágódott az egyik autó ajtaja. Zordok összerezzent. Tíz méterrel tőle két feketébe öltözött biztonsági őr pattant ki az első ülésről.
– Lebuktam – villant át a harcos agyán –, menekülésre semmi esély.
Végső erejét összeszedve emelte fel a nagy pisztrángot, és a kerítésen át a folyóba lendítette. A két bőrfejű férfi a hatalmas csobbanás irányába kapta fejét. Zordok számára világossá vált: a harc elkerülhetetlen. Szeme megakadt a fekete ruhákon levő feliraton: security service. Kezeit ökölbe szorította, s kinézte magának a szélesebb vállú őrt, hogy orrcsonttöréssel próbálkozzon vele szemben. Átugrott a kerten, előttük termett, és rájuk szegezte szúrós tekintetét. Két mindenre elszánt szempár meredt vissza rá. Zordok hátrahúzta csípőjét, hogy minél messzebbről indíthassa az ütést, mert így elegendő súlya lesz a becsapódásnál ahhoz, hogy csont törjön. A két férfi leguggolt. Arcukat tenyerükbe temették. Hangos röhögésben törtek ki. Egyikük hasát fogva felállt és odaszólt:
– Mester, te horgászol? Nem tudtam, pedig hozzád jártam edzésre annak idején, bazmeg.
 

alt

 

2008. október 30., csütörtök

NELLI

 
alt

Budapesti lány, a nagy Szálinger Balázs költői tanítványa, akit Erdélybe küldött pár hónapra a mester. Egyetemi tanársegédi pályám első diákja, ő ült egyedül a bevezető órán. Ha akarnék sem tudnék karrieristává válni, mert másnap már figyelmeztetett Szálinger Pestről: vigyázzak a lányra, rám úgyse bukik, hisz erősssen rút vagyok, mutassam be OJD-nek és Wellmannak, mielőtt Kara lecsapna rá. Kérését teljesítendő, el is hívtam a Bulgakovba, ahol már ismerték (Szálinger szólt Karának, hogy mutassa be Nellit OJD-nek és Wellmannak, mielőtt Murányi lecsapna rá). Nelli azonban nem olyan, hogy le lehessen rá csapni. Ő dönt, és cselekszik. Így történt ez Homoródon is, ahova lovagolni hívtam. Ügetésre fogtam a ménem. Nelli lova lemaradt. Pár pillanat múlva száguldani kezdett paripája, hogy társát utolérje. Nelli lába kiszabadult a kengyelvasból… A lány lecsúszott a ló hátáról, ám úgy döntött, nem esik le, átfonta hát karjaival az állat nyakát, karcsú teste meg valósággal hozzáragadt a pej oldalához. Addig küzdött, míg elkerülte az esést, s épségben visszaült az ügető Séra hátára. Tiszteletem kifejezendő, az egyetlen, akinek átadtam a lovaglás hátralevő idejére székely cowboy betyár kalapom, este pedig rituálisan leöntöttem vörös borral a Gondűzőben, így pannonból Székely lett. Nem tiszteletbeli székely, hanem Székely. Hogy milyen jogon? Amelyen Csingacsguk fogadta testvérévé a sápadt arcú Vadölőt. Nelli, köszönöm, hogy Erasmus-ösztöndíjas egyetemi hallgatóként Erdélyt választottad Firenze helyett. Michelangelo távol van innen, de magadtól jöhetsz rá a vágta értelmére…

alt

 

 2008. október 14., kedd

 

SZÓÉRT SZÜLETETT

 

alt

Vágyak küzdöttek egymással. Barbara arca már vonzóbb volt a barna szerzetesi csuhánál, amelyben Zordon még gyerekként saját halálát elképzelte. Abban a pillanatban, amikor postára tette felmondó levelét a ferences provinciálisnak, visszafordíthatatlanul indult el egy úton. Egy úton, mely elvezet önmagunktól, gyerekkori álmainktól, és különféle megalkuvásokkal van kikövezve; melyen mások tudják jobban, hogy mitől vagyunk boldogok, mert mi magunk elvesztettük az irányt, ezért a „lehetőségek” alakítják tovább életünket, s miközben azt hisszük, sikeresek vagyunk, nőni kezd bennünk egy belső űr, ami egyre kisebbé tesz. Mert minden ember akkora, amekkorák az álmai. A legsúlyosabb vétket ez életben pedig nem gyilkosságokkal, lopásokkal, vagy hamis szerelmekkel követjük el. Ezek az egyetlen bűn következményei csupán. A Bűné, mellyel az ember maga ellen vét, amikor két jó közül a kisebbiket választja, feladva ezzel legelső álmát, a legnagyobbat, amit az égiek adnak számára, hogy könnyebben megtalálja vele saját szavát: a szót, amiért született.

 (Regényrészlet)

 

2008. szeptember 16., kedd

CSATT ÉS HAGYMASZÁR

 

alt

Az úgy kezdődött, hogy amikor jöttem haza az írótáborból, lekoppant a szemem a volán előtt, az autó önálló életre kelt, első lámpái közé vett egy útszéli fatörzset, és kurva nagyot csattantam. A frontális ütközés pedig olyan, hogy nincs benne se alagút, se fény, hanem kapsz egy légpárnát a pofádba, s ha talpra állsz, írsz egy négykezes román novellát a zsarukkal, a pisztolyszemű anyósod meg maximumra húzza a Mária Rádiót, hogy meggyőzze magát: jó, hogy megmaradtál.
A csattanás után lenyomtuk Bálint Tamással a vándoregyetemi könyvbemutatót, és... egyetemi tanársegéd lettem Kolozsvárt. Erdély leendő újságíróinak kell tanítanom a publicisztikai és az irodalmi nyelv közti hasonlóságokat és különbségeket. Apám szerint a tanár feladata felkelteni hallgatóiban az ősi kíváncsiságot, amellyel a csecsemő szemléli a hagymaszárat. Magasztos hivatás, de a székely karatecsapatot, a zeteváraljai pisztrángokat és a homoródi lovaglást nem hagyom érte, ergo továbbra is úgy járok le a hegyről Mátyás elveszett városába mint a menses: havi egy alkalommal. No nem olyan véresen, de éppoly sebesen.
Az írás tehetség és mesterség együtt. A tehetséget megalkotni nem lehet: vagy van, vagy nincs. Örülök hát, hogy nem irodalomtudományi tanszékre kerültem, mert irodalomelméleti doktori abszolutóriummal zsebemben mondom: kanonizálni, ex catedra kijelenteni, hogy mi művészet és ki a tehetség olyan, mint kurvát vinni be hittanórára, hogy szemléltesd vele a halálos bűnt.

 alt

 

2008. szeptember 10., szerda

KATONABAJ

 

alt

Barbarám, van valami oka, hogy a női százados így viselkedik, mindenki nagyon fél tőle. Nem hiába történik ez, tanulok belőle valamit.



– Ki írta? – nézett körül Csokán százados asszony.
Zordon remegve lépett a század elé. Aznap a vacsoraidőt Csokán szobájában töltötte.
– Egy hét szabadságot kapsz, miután letetted a katonai esküt. És két liter szilvapálinkával érkezel nekem vissza onnan, a hegyeidből! – mondta Csokán – ezúttal halkan és szemlesütve.

 

A hét gyorsan eltelt Barbara ölében, visszautazás előtt azonban nem volt pénze a családnak szilvapálinkára. Még szerencse, hogy katonák ingyen utazhatnak a vonatokon, így Zordon határidőre ért vissza a kaszárnyába. Ágyába bújt. Halálfélelemtől reszketett, de nem tartott sokáig:megérkezése után tíz perccel hivatta őt a százados asszony.
– Pálinka?!
– Nincs.
– ???!!!
– Elvették. – hazudta szemrebbenés nélkül Zordon. Nem merte megmondani az igazat, félt, hogy a csinos nő fejét veszi.
– Ki vette el? – fortyant fel Csokán.
– Az őrök a kaszárnyakapunál.
Csokán azonnal a telefonért nyúlt.
– Halló, kapusszoba?! Sorakozó az egész kaszárnyaőrségnek, mert jövök a közlegénnyel, akit most beengedtek! – ordította, majd lecsapta a kagylót, és Zordonhoz fordult:
– Jössz, és megmutatod, ki volt! Kitépem a golyóit!
Halálsápadtan követte a nőt. Nem volt, mit tennie, a parancs az parancs. Az őrség már felsorakoztatva várta őket. Csokán orrával érintette a vigyázban álló őrségvezető orrát, miközben Zordon felé sziszegett:
– Ez volt?!
– Nem. – rebegte halkan a megszeppent harcos.
Csokán a sorban első közlegény orrának nyomta a sajátját:
– Ez volt?!
– Nem. – felelte Zordon. Annyira félt, hogy nem tudta kiagyalni a megoldást, a kialakult helyzet vált az ő urává, nem fordítva.
– Ez volt?! – üvöltötte immár magán kívül a százados nő, orrával a sokadik őr orrához érve. A katonák meg se rezzentek, előre bámultak anélkül, hogy a százados szemébe néztek volna.
– Nem ismeri fel, hogy ki volt, mert csimpánzpofája van itt mindenkinek! Ha nem vallja be önként, aki ellopta, megszoptatom az egész őrséget!!!
A katonák gyanakodva néztek egymásra. Szentül meg voltak győződve: a tettes köztük van. Mindenki dühöngött magában, hogy miért nem vall az illető, Csokán asszony pedig tovább sétált előttük fel–alá, nyomában a kifehéredett arcú Zordonnal.
– Rendben. – mondta végül a nő elcsukló hangon az őrségvezetőnek.
– Mindenki a kapusszobában hagyja a sapkáját, a nadrágszíját, és a bakancsát! Ezután elmentek a borbélyhoz, és újranyíratjátok a fejeteket nullásra! Amikor ezzel is megvagytok, jelentkeztek a kaszárnya börtönőrénél, akivel én most közlöm: egy hét zárkája van mindenkinek ebből az őrváltásból!!!
Zordon lábait elhagyta az erő. Levegőért kapkodott, és majd összeesett, miközben próbált felkészülni gondolataiban: az őrök után most ő következik.
– Gyere! - szólt Csokán, s azzal faképnél hagyták a szabadságvesztésre ítélt katonákat.
– Halló, fogda? Húsz ember jelentkezik nálatok, mindegyiket egy hétre zárjátok be külön cellákba! – mennydörögte a százados asszony. Nagyot sóhajtva vágta le a telefont.
- Kibaszott mocsok alkoholista társaság… - mormolta, majd Zordonra nézett.

(regényrészlet)
 

2008. augusztus 21., csütörtök

ÜZENET (VIDÉKRŐL VIDÉKRE)

 

 

alt

 

– A két bicskázó székely góbé történetét akarod megírni? Túl provinciális! – fogadtak a kolozsvári poéták, amikor először mutatkoztam be közöttük.

Nem mondom, le is törték az irodalmi Nobel–díjjal kapcsolatos gyermeteg álmaim, vigaszom azonban nem késett: havi két kocsmázással fél év alatt „univerzálissá” váltam közöttük, hogy aztán egyik pesti tanárom vegye el újra alkotói kedvem:
– Miért emészti magát azon, hogy Székelyudvarhelyen, avagy Kolozsváron kell–e élnie? Pestről nézve mindkettő vidék!
– De Tanár úr, Berlinből – a magyar író álmainak helyszínéről – Pest és Pécs is egyformán vidék! – próbáltam megértetni magam, majd igen hosszú karrierutazásba kezdtem.
Az első állomás Berlin volt. A város vezetősége sajnálattal adta tudtomra, hogy a Német Írószövetség tanácsára Nobel–díjat kapott szerzők lakáshelye ismeretlen számukra. Berlinből átszáguldottam Párizsba, hogy ott ápoljam tovább álmom, azonban Derrida özvegye is sajnálkozva közölte, hogy újra csak vidéken vagyok, s ebből így nem lesz Nobel–díj. Nem adtam fel, hisz az önző emberi önkifejezés vágya nem ismer határokat.
Londonba utaztam, viszont ott is sajnálattal értesültem: vidéken járok, az angol díjazottak kisvárosiak – a díj átvétele előtt és után egyaránt!
Elkeseredetten repültem át New Yorkba a nagy díj–várományosok közé, s csodák csodája: itt is csalódnom kellett. Paul Auster azt mondta, vidéken vagyunk az európai kultúrához képest, s e véleményt Updike is osztotta.
***
Letörten hajóztam visszafelé a Csendes–óceánon, s e letörtségem a pekingi és bombay–i írók csak növelték. Így érkeztem vissza a Hargita–hegység lábaihoz, ahova nem sokkal ezután – díjfájdalmaim enyhítésére – elszöktettem Budapestről Vadászt, a német vizslát. Egy munkásbusz csomagtartójában csempésztem át a román–magyar határon, s ezzel ő is székely lett mint a gazdája. A székelyt pedig onnan lehet felismerni, hogy Romániában magyarnak, Magyarországon pedig románnak tartják. Mindez azonban nem sérti Vadászt, sőt engem se, hisz nagyképűség nélkül állíthatom: adtunk Budapestnek Tamási Áront, Nyirő Józsefet, Kányádi Sándort, Szőcs Gézát és Orbán János Dénest. Kodály szerint pedig nem az a fontos, hogy ki a budapesti Zeneakadémia igazgatója, hanem hogy ki a zenetanár egy falusi népiskolában… Ha pedig még messzebb megyek, arra gondolván, hogy a Toldi is a mai Romániában, egy vidéki kisvárosban született 1846-ban, a Forradalom Költőjét is itt nálunk, vidéken látták utoljára…
Mindebből egyenesen következik, hogy jelenkori fiatal székely szerzőink sebnyalogatás, panaszkodás és sértődöttség helyett most is minőséggel és ötletes témákkal próbálnak jelentkezni a kánonféltékeny anyaországi irodalom történeteibe… S hogy van–e mondanivalónk innen, az erdőből a BKV–n munkába rohanó Olvasó számára, akinek különféle számlákon folyik le az emberöltője, és akinek életvitelét már egyedüli perspektívaként említi Kodállyal szemben egy ismert jelenkori magyar politikus? A válasz: van! Mert a literatúra az erdők mélyén zizzenő falevélből és az útszéli fogadókban összekoccanó borospoharak hangjából indul elvétve az egyetemi tanszékek felé – és nem fordítva!
***
Lehet, hogy egyszer a fővárosban leszek „vidéki”. Akkor majd a Westend vízesése marad a Homoród pataka helyett, a multi pedig lakást vesz nekem, amit húsz év alatt dolgozok le, s naponta csak két esti óra áll rendelkezésemre, hogy tovább üldözzem írói karrierem a Kálvin téri ormótlan üvegpalota és a Nemzeti Múzeum között, felvéve a versenyt a kütyüvel és egy világgal, amelyben túlsúlyba került a számoló emberfajta az olvasóval. Akkor majd Vadász is csak napi húsz percet kap hajnalban, hogy munkába indulásom előtt gyorsan kirohanja magát a Szent István parkban, és elmaradnak már az alkalmi sörözések is a pesti poétabarátaimmal.
De addig is: Vadásszal együtt naponta a székelyek szeretetével gondolunk innen a hegyekből a mindenkori olvasóra, aki nem vidéki és nem központi, hanem Olvasó.

 

alt

 

/ E naplójegyzet a magyarországi Új Könyvpiac c. irodalmi folyóirat 2008. márciusi számában jelent meg. Köszönet érte Pécsi Györgyi főszerkesztőnek! /