Murányi Sándor Olivér új regényének már a címe is figyelemfelkeltő: Zordok, a székely szamuráj. Hozzáolvasva az alcímet – „kéjpróza” – végleg zavarba jövünk. Ez a zavar azonban kíváncsiságot szül. Hogy még mindig kívülről haladjunk befelé, a fülszöveg egy valaha ferences szerzetesnek készült harcművész kalandor, obszcén részletekben sem szűkölködő sagáját ígéri, mindehhez jön még a Kalligram Kiadó profiljától eleddig idegen, erotikus lektűrt sejtető, az ezredforduló környéki ponyvakiadás ízlését tükröző borító egy fiatal hölgyről készült. Érzékinek szánt, ám cseppet sem felcsigázó fotóval. Nos, a borító és a fülszöveg nem hazudik, ennél többet nem is nagyon lehet elmondani a könyvről, e tekintetben tehát becsületesen végezte a dolgát a kiadó, azt kapjuk, amit várhatunk.

 

Murányi szimpatikusan felvállalt célkitűzése a szórakoztatás, ám emellett el is akar mondani valamit. Hogy pontosan mi ez a valami, nehéz lenne megnevezni, mert a szereplő azon gondolatai, amelyek a történetek filozófiai mélységt hivatottak megteremteni, annyira sablonosan egyszerűek, hogy nem lehet komolyan venni, tényleg csak ennyit akar üzenni szerzőjük. Inkább arról van szó, hogy az igazságok, a bölcsességek idővel közhellyé kopnak, és Murányinak talán az a szándéka, hogy művével újra átélhetővé tegye ezeket a közhelyeket. A középpontban egy Zordok nevű fiatalember áll, akinek néhány évet (évtizedet?) átívelő története egyfajta fejlődési utat jár be, bár ezt csak félve írom, mert alapvetően nem fejlődik, csak mindig más dolgok történek vele. Életére két eszmerendszer gyakorol meghatározó hatást –  kereszténység (pontosabban a ferences lelkiség) és a keleti harcművészetek ideái, a harc filozófiája. A kötet fiktív elbeszélője egy korosodó tanárember, aki soha meg nem valósított szépirodalmi ambícióit ezzel a regényes életrajzzal kívánja beteljesíteni. Mindvégig harcosnak vagy mesternek nevezi szereplőjét, hiszen a harc törvényei szerint igyekszik élni életét. A narrátor kéziratában elhelyezett (Zordok által jegyzett) naplórészletek azt is nyilvánvalóvá teszik számunkra, hogy ez egy belső a teljes, szabad, tiszta életért. Ebben sajnos nem sok sikert ér el, életútja vargabetűinek, kicsapongásainak, hullámhegyeinek és hullámvölgyeinek se szeri, se száma, lényegében ebből áll a regény – meghökkentőnek vagy szimplán mulattatónak szánt epizódok Zordok vergődéseiből. Azt sajnos hiába várjuk, hogy Zordok a történet végére eljut valahová, valamilyen megnyugvási pontra, valamilyen magasabb szintre, vagy egyáltalán csak egy egyszerű következtetésre.  A regény nem fejeződik be. Abbamarad. A külön fejezetek nem építkeznek egymásra, nincs kisülési pontjuk, csak szépen egymás mellett sorjáznak. Az epizódok többnyire kocsmai beszélgetéseket, bölcselkedéseket, bulikat, vagány kalandokat jelenítenek meg. Enyhén életszerűtlen (szellemességekkel telezsúfolt) párbeszédek, és valóban érzékien plasztikus erotikus jelenetek (ez az egyetlen olyan aspektusa a regénynek, amivel az alcímbe foglalt kéjpróza megjelölést kiérdemli), és a szintén átélhető, filmszerű dramaturgiával dolgozó harcjelenetek jellemzik Murányi prózáját. Sokféle figurát és sorsot ismerünk meg a történetfüzérből, különös, színes alakokat, papokat, harcosokat, bohémeket, költőket, de valahogy egyik szereplőnek sincs igazán funkciója, a regényt előrevivő szerepe. Feltűnnek, apropót szolgáltatnak egy jó sztorihoz, majd magunk mögött hagyjuk őket. Zordok eközben vívja belső harcát, és persze nem tanul soha semmiből, újra és újra bajba keveri magát.

 

Hihetetlenül macsó regény Murányi Sándor Olivér könyve. A hátsó fülön szereplő szerzői életrajz alapján szó esik Murányi harcművészeti jártasságáról, néptáncos sikereiről, a nők iránt elkötelezettségéről, és arról, hogy maga is ferences szerzetesnek készült. Így elég nehéz elvonatkoztatnunk attól, hogy Murányi tulajdonképpen a számára személyesen kedves témákat írja meg, ez viszont kicsit magánüggyé is teszi a regényt. Számos helyen giccsbe hajló mondatai, jelenetei mögött iróniát sejtünk, ez az irónia azonban nem mindig elég erős ahhoz, hogy humorforrásként (ne hibaként) hasson. Elbeszélői stílusára jellemző a szabatosság, a klasszikus történetmesélő modor szabályainak (sokszor modorosságainak) pedáns alkalmazása. Írásmódja kétségkívül lendületes, gyorsan olvastatja magát, és végső soron könnyed szórakozást nyújt – különösen, ha valaki fogékony a harcművészetekre, vagy féktelen erotikus csatározások valóban értő leírására vágyik.

Falvai Mátyás, Új Könyvpiac, 2012. július-augusztus