2009. augusztus 12., szerda
JÁGÓ
Ki ne hallott volna Othello zászlósáról, aki a legváratlanabb pillanatokban jön, hogy a zöld szemű szörnyet, a féltékenységet csepegtesse a velencei mór szívébe? Jágó hozzám másképp érkezett – Eszternek és Attilának köszönhetően gyönyörű kutya formájában. Meg vagyok győződve: őseit Goethe szolgálói simogatták – maga az excellenciás úr ugyanis Christiane Vulpius simogatására összpontosított. Aztán a költő számára büdösebbé vált a nő a munkánál. A szóbeszéd szerint ez az öregkor kezdete – bár, ha az alig tizenhét éves Ulrike von Lewetzow kezét megkérni óhajtó, hetven fölötti Mesterre gondolok, megdől az elmélet. Tény, hogy amíg Goethe belemerült a Faust második részének írásába, szolgálói gondosan nevelték a weimari vizslákat. Az ezüst nyílnak becézett kutyusokkal igyekezett ellensúlyozni a fejedelmi hercegség a dilettáns művészek elszaporodását. – Ilyen szépet nem tudtok alkotni! – mondta nem egyszer a herceg az önjelölt Künstler-eknek, miközben a kecses járású ebekre mutatott, amelyek sokadik leszármazottjának lehetek gazdája. Írótáborokba nem viszem – legalább én ne bántsak egyes kollégákat.:-) Ehelyett naponta elkísér a székely fenyvesekbe. Köszönöm Eszter! Köszönöm Attila!
